1. rész

2. évad 

1. rész

Az eredeti rész feltöltésének időpontja: 2014/03/05

Megjegyzés: Oké, szerintem ez a megjegyzés maga hosszabb lesz, mint a csekély kis rész amit sietve, kapkodva írtam meg. Mindig így szokott lenni, hogy nem érdekel, mert megunom, hogy mindig ugyanazt írom, aztán pedig ránézek a blogra és elkezdek gondolkodni, hogy miért is kezdtem bele, ha nincs annyi kitartásom, hogy folytassam? Végül is, ez csak az első blogom, folytatnom kéne. Ötletem is van hozzá, csak azokhoz az eltunyult emberekhez tartozom, akik az agyukat is lusták megmozgatni, meg az ujjaimat sem használom arra, hogy bepötyögjek öt sort.

Tudom, kihagytam pár hónapot. Megint. Nem is én lennék, ha időben hoznék részeket. 

Most pedig. Lenne még ötletem, hogy mit írjak nektek, hogy bocsánatot kérjek, mert elkéstem, és megígérem, hogy hozok időben részt, de az csak hazugság lenne :D Úgy sem leszek képes rá. 

Mellesleg meg nem is akarlak untatni titeket, végül pedig még ezt is lusta vagyok leírni, és háromnegyed tizenkettő van.

Csókok: F.

Nagyon sok gyönyörű emlékem van az elmúlt időszakból. Annyira mániákus gyűjtögető voltam, hogy amiről maradt tárgyi emlékem, azt mind felhalmoztam a szobámban. A falamnak szinte egyetlen szabad pontja sincs, annyi kép és poszter fedi, hogy szinte már átláthatatlan az egész.

A nővérem esküvőjén le vagyunk fotózva, a családdal. Itt kezdődött minden. Direkt ez a kép van elől, hogy látszódjon, itt indult el valami mozgolódás az életemben. Hogy jó, vagy rossz irányban... Azt magam sem tudom eldönteni, de, hogyha aznap nem beszélek Luckyval, és ő nem világosít fel arról, hogy „szerelmes vagyok”, akkor el sem indultam volna Marshall felé. Akkor talán soha nem nyitottam volna felé egy utat. De, mivel megtettem, jöttek sorban az események.

A sok, esküvős kép után a strandon készült fotókat pillantottam meg. Ezek között már ott van az a pillanatkép is, amikor Mars ölében ülök a tengerparton, a sekély vízben, és ő puszit nyom az arcomra. Tisztán csengenek a fülemben a szavai, amiket akkor mondott nekem. „Most minimum meg kéne, hogy csókoljalak.” Ha nem mondott volna ilyeneket, akkor nem jöttem volna zavarba. Talán nem is csillant volna meg a remény a szememben.

Ha nem kezdtünk volna el ál-járni, akkor soha nem feltételeztem volna, hogy komolyan is akarna velem járni. Ha akkor nem mondott volna szépeket, nem hittem volna, hogy úgy is gondolja.

Túl sok volt a „ha...” az életemben. És ez felhalmozódott, így már csak egy nagy nevetés lett az egész. Zavaró, hogy ez tényleg így van Már csak nevetni tudok a sok szerencsétlenségemen.

Tovább nézve a falamat, ott volt egy kép, amin Luckyval vagyok a szülinapi buliján, a kezében a Bradtől kapott Barbie babát szorongatja, és örül a feje. Le lehet olvasni az arcáról a meghatódottságot. Imádott minket azért, amit akkor érte tettünk.

Itt igazából megfogyatkoznak a képek. Megszorult a torkom, amikor erre gondoltam. Nem tudtam már eltenni emlékbe, amiket ezen a ponton éltem át. Nem tudtam üvegbe zárni a sok könnycseppet, mert elszálló pillanat. Elszálló volt az első csókunk, elszálltak a szavak, az érintések. És én rájöttem, hogy nem kell ahhoz egy tárgyi emlék, hogy megmaradjanak bennem a számomra kedves dolgok.

Sok kihagyás után, a falon újra megjelentek a képek. A bálról, Luckyval a gyönyörű ruhánkról – igen, utólag már bevallom, hogy szép volt, csak ne kelljen még egyszer felvennem -, a falon a „Még nem” logója egy poszteren. És végül a dicsérő oklevelem, az első helyezésért... De erre nem szeretnék emlékezni. Még alig pár hete volt, nem szeretném feltépni a friss sebeket.

Vajon Marshall hogy érzett irántam, ezeknek, a dolgoknak a leforgása alatt? Komolyan gondolta, hogy meg akar csókolni, azt hogy ál-jártunk, vagy, hogy meg akarja próbálni velem...? Fogalmam sincs. A pillanatnak kell élni, nem? Ami történt, megtörtént, és már a múlt. Az ő dolga, de tényleg. Nekem csak onnantól van beleszólási jogom, hogy összejöttünk, valóságosan is. Ezért gondoltam, hogy nem kéne bolygatni a múltat. Nem zaklatom fel semmivel. A végén még rosszul sülne el...

De a francba is! Érdekel, hogy miért kellett annyit szenvednem miatta, napokon keresztül bezárkózni a saját gondolataim közé. Tudnom kell, hisz ő okozta. Minden fellángolásomnak ő volt az oka. Nem értem, hogy miért nem magyarázza meg magától... Neki kéne tudnia, hogy mit tegyen, hiszen a közelében én mindig tehetetlen vagyok.

A telefonom csörgése zökkentett ki a gondolataimból. Egyre hangosodó zenélése miatt kénytelen voltam felkelni az ágyról, és felvenni, esetleg kinyomni, vagy hagyni...

Lassan kullogtam oda, hátha a zaklatóm megunja a várakozást, de kitartóbb volt, mint gondoltam. Ismeretlen számot jelzett ki, így unottan felvettem, majd beleszóltam.

-         Tessék! Florence Bells – mutatkoztam be a világ legunottabb hangján.

-         Szia! Nate vagyok... Óriási baj történt! – A hangja zilált volt, és én rögtön elkezdtem aggódni. Mindenféle katasztrófa lezajlott a fejemben.

-         Jesszusom, mi történt? Valakit megöltél? Mondd már!

-         Oliver... Ő történt... Kérlek, segíts! – Úgy visszhangzott a telefonban a könyörgése, mintha éppen sírna.

-         Jaj, már azt hittem, hogy rosszabb – sóhajtottam. – Na, mi van vele? Rájött, hogy mi a helyzet veled?

-         Elhívott moziba. Kettesben. Tudod, mi a vicces? Hogy két fiú normális esetben nem mennek moziba. – Már majdnem megörültem, amikor elrontotta a kedvemet. – Hacsak nem csajozni akarnak... Szerinted most mit tegyek? Inkább mondjam le?

-         Találkozzunk a parkban tíz perc múlva, ott majd megbeszéljük.

Viszonylag gyorsan elkészültem, felvettem egy sötét farmert, egy barack színű pulcsit, és egy farmar-dzsekit. A gyors elkészülés nálam azt jelenti, hogy gyorsabban az átlagosnál. Csak negyed óra volt, és már el is indultam, sőt, nem is késtem annyit, de Nate már idegesen várt rám.

-         Mi tartott eddig? – idegeskedett.

-         Ne háborogj, nem vagy te tenger. Itt vagyok, és kész! Csak az esernyőmet kellett megkeresni – biccentettem a fejem fölé, az esernyőre, ami megvédett az esőtől.

Nate nem hozott esernyőt, gondolom annyira sietett, ezért gyorsan berángattam az enyém alá.

Amúgy fiú létére nagyon jó az ízlése. Mármint öltözködés terén. Egy inget viselt, fölötte pedig vékony, mintás pulcsi, világos színű nadrág, és deszkás cipő. Ezek a dolgok külön-külön, ránézésre egyáltalán nem passzolnak egymáshoz. De felvéve, ráadásul olyan arccal, mint az övé...  A lányok rendkívül sajnálnák, ha tudnák, nem érdekli őket semmiféle hosszú hajú, műkörmözött, gyönyörű csinibaba. Így, hogy ezt alig tudják páran, csak ábrándozó pillantásokat kap, én pedig szidalmazóakat.

Nate átvette tőlem az esernyőt, hiszen magasabb, mint én, és rossz volt nézni, hogy én tartom helyette az esernyőt.

-         Szóval, hogyan kérdezte meg? Hogy hívott el? – Örültem a fejemnek, hogy végre ápolgathatom másnak a lelkét a szerelmi ügyek terén, és már nem n vagyok a középpontban.

-         Hát úgy, hogy... – Köhögött egyet, hogy utánozni tudja a hangját. - „Hello, Nate! Van kedved elmenni valamikor moziba?  Szerintem jó ötlet lenne.”

-         Pont ezzel a hangsúllyal?

-         Aha.

-         Ez a „szerintem jó ötlet lenne”, ez nagyon furcsa ott nekem. Meg amúgy is, említette volna, ha lesznek ott mások. Szerintem van esélyed.

-         De még mindig ott a lehetőség, hogy csajozni akar menni. És ha össze akar hozni valami nyomorult nővel? Mit mondok majd neki? „Bocsi, ez a lány nekem nem jön be. Ja, meg amúgy is meleg vagyok. Ha már itt tartunk, nekem te jössz be.” Reális, nem?

-         Szerintem reálisabb, mintha eltitkolnád előle – mosolyogtam. -  Ha tetszik, akkor ne titkold el előle. Csak rosszabb lesz, ha esetleg beleélnéd magad, azután meg pofára esel. Azzal kell kezdeni, hogy tudod, mik az esélyeid.

-         Megtennéd, hogy egy pillanatra figyeled az én érdekeimet is? – aggódott.

Eljutottunk a házukig, és gondoltam, majd kiválasztjuk, mit vesz fel, megbeszéljük, milyen témákat vet fel. Csak, hogy egy cseppet biztosabb legyen a dolgában, és magabiztosabban álljon neki a dolgoknak. Le akartam biztosítani számára ezt a randi féleséget. Már én is össze voltam zavarodva, hogy valójában mi is akarna lenni ez az egész.

-         Mit fogtok megnézni? – kérdeztem, miközben a ruhái között turkáltam. Ő az ágyon fetrengett, és ott nyöszörgött.

-         Valami akciófilmet.

-         Akkor ne vegyél inget.

-         De utálom, ha nem ing van rajtam...

-         Akkor vegyél fel egy inget –sóhajtottam idegesen.

-         De az meg nem illik a film hangulatához... – Nem tudtam eldönteni, hogy ezt komolyan gondolja e, vagy csak velem szeretne szórakozni. Engem eléggé felidegesített vele.

Szó nélkül rendezgettem a ruháit, nézegettem, hogy mi illene a legjobban egy olyan randevúhoz, ahol két fiú van, és egy akciófilmen ülnek. És tényleg, akármennyire is szerettem volna kiválasztani, hogy mit vegyen fel... nem ment. Ez egy lehetetlen küldetés.

Ledőltem mellé az ágyra, és a plafont bámultam.

-         Szerintem maradj így, ahogy vagy – ütögettem meg a hátát. – Végül is, magadat kell adnod, nem?

-         De ha esetleg, talán, lenne esélyem, és magamért nem szeretne...?

-         Bolond vagy? – nevettem fel. – Ha nem magadért szeret, akkor elmehet a búsba. Akkor már belekezdeni sem éri meg.

Halvány mosolyt véltem felfedezni az arcán, felült, és szembe nézett velem.

-         Akkor, miket mondjak neki?

Annyiféle variációt kitaláltunk, hogy Nate agya már nem volt képes befogadni az egészet. Elkezdtük papírokra jegyzetelni, hogy mit mikor, mit miért, milyen helyzetre lehet mondani. De már nekem is sok volt az egész. És csak egy helyzetnél találtuk helyesnek a nagy bevallást. Akkor, hogyha az este folyamán egy negatív visszajelzést sem kap. Ha Oliver nincs rossz passzban, ha minden viccen nevet, ha nem volt kínos csend, ha ő is ugyan olyan kezdeményező, mint Nate. És ezt elég nehéz lesz elérni.

De szerintem Nate pedig fél ettől az egésztől. Nem szeretné elmondani, mert azon aggódik, ha elmondja, ezek után kerülni fogja őt. És én sem tartom lehetetlennek ezt a lehetőséget, hiába, hogy nem vallottam be.  Lehet, hogy mind a ketten félreértjük az egészet, és Oliver csak furcsán szeretne barátkozni. Igaz, ebben az esetben Nate szíve összetörne... teljesen.

-         Te annyira kedves vagy, hogy az elejétől kezdve... Soha nem ítéltél el. Miért nem? – nézett rám Nate töprengve, mégis szomorúan. Nem tudtam, honnan jött ez neki, vagy miért gondolkozott ezen.

-         Nem szoktam elítélni az embereket csak azért, amilyenek. Mindenkinek adni kell legalább egy esélyt. És teljesen normális, hogy nem a nők iránt vonzódsz. Neked is megadtam az esélyt, nem is gondolkodtam rajta, hogy adnom kell-e, vagy sem. Ez természetes. Te éltél a lehetőséggel, és szimpatikus voltál.

-         Senki nem olyan kedves velem, mint te – ölelt át.

-         Lucky?

-         Ő sokszor nevezett homokosnak, amikor nem vagy ott. És ez elég rosszul esett, még ha csak viccből is...

-         De miért nevezett volna így?

Meglepett, hogy Luckynak van egy ilyen oldala is, amit én még soha nem láttam. De ha velem soha nem viselkedik így, akkor Natetel miért tenné ezt? Tudtommal őt bírja.

-         Szeretnéd, hogy beszéljek vele erről? – kérdeztem.

-         Ne, légyszi’ ne említsd neki – mormogta.

-         De meg kellene beszélnetek. Tudod, hogy Luck ilyen... „semmit sem gondolok komolyan, és mindenből viccet csinálok” egyéniség. Nem gondol bele, hogy bánt e vagy nem.

-         Tudom, csak nehéz volt megszokni – dörmögte.

-         Meg egyébként is! És ha az vagy? Legyél büszke magadra – mosolyogtam, majd az ujjammal megpöcköltem az orrát, és elvigyorodott.

Mosolyogva felmutatott két inget, hogy válasszam ki melyik legyen a nyertes, és mikor rámutattattam az egyikre megrázta a fejét, és bedobta a szekrénybe. A szememet forgatva dőltem le az ágyra, és megvártam, hogy döntsön. Magától. Én nem fogok beleavatkozni, hiszen amit én kigondolok, az neki soha nem jó. Mindig ellenkezik.

A telefonom csörögni kezdett, én pedig lusta voltam Nate ágyának a másik oldalához nyújtózni, és ebből kifolyólag nem is akartam felvenni. Nate emelte fel, majd a szájának egyik sarka felhúzódott.

-         Ki az? – kérdeztem.

Megrázta a fejét, és felvette.

-         Marshall, tudom, hogy Florence a „tiéd”, de törődj bele, hogy a fiú barátainak is segíthet a fiú ügyeiben. Jó?

Rögtön elnevettem magamat, és felpattantam, hogy nehogy sikerüljön megutáltatnia magát Marssal. Mit kezdenék azzal, ha a barátom és a legjobb haverom haragban lennének egymással?

-         Nate, ne szórakozz, add ide a telefont! – Mikor már harmadjára ugrott el előlem, kénytlen voltam rákiabálni, csak hogy nyomatékosítsam, még mindig én vagyok a főnök.

Gyorsan a kezembe adta a mobilt, majd a fülemhez emeltem.

-         Itt vagyok – nevettem kínosan.

-         Még mindig jóban vagy azzal a féleszűvel?

-         És ezek után is jóban leszünk.

-         Nem jössz át? – kérdezte egy kis csend után.

-         De, indulok – mondtam, és kinyomtam.

Miután jóváhagytam Nate öltözékét, és másodjára is megígértem, hogy nem fogjuk kilesni a találkozóját, mint múltkor is, elengedett.

Elindultam a hidegben, és esőben, majd végiggondoltam, hogy igazából... nem bírnám ki, hogy ne menjek el. Ha nem látom a saját szememmel Nate reagálásait, és Oliver arcát, akkor nem tudok véleményt alkotni az egészről.

Bekopogtam Marshallék háza ajtaján, ahol ő nyitott ajtót, egy szál boxer alsóban.

Beletúrt a hajába, én pedig kiröhögtem.

-         Indíts öltözni, moziba megyünk – mosolyogtam.

-         De éppen egyedül vagyunk itthon, és arra gondoltam, hogy maradhatnánk egy kicsit kettesben – vigyorgott.

-         Tudod, nem hatsz meg. Öltözz fel – meglöktem a szobája felé, és mindenféle életkedv nélkül elindult.

Bolond ez az ember? Mit gondolt, őszintén? Két, mondom kettő hete vagyunk együtt. Ha ebből az egészből még más dolgokat is ki akart volna hozni, akkor rossz helyen jár.

Unottan kivett a szekrényéből egy pólót, és magárahúzta.

-         Biztos, hogy nem akarunk itt maradni...?

-         Biztos!

Valamiért élveztem is, hogy ilyen „szomorú”. Ebből az adódott, hogy én parancsolok, és ha én parancsolok, akkor én vagyok a főnök. Ebben a kapcsolatban pedig egyértelműen én vagyok a vezető szerepben.

Elindultunk a mozi felé, ahol megláttam Olivert gyedül álldogálni.

-         Mi most azért jöttünk ide, mert tényleg filmet akarsz nézni, vagy mert Oliver vár valakire?

-         Egy zseni vagy. Nem érdekel a film. – Megveregettem a barátom karját, ezzel azt sugallva neki, hogy „ügyes vagy”.

-         Ne már – röhögött fel kínosan. – Tudom, hogy imádod Nate búráját, szerintem is rendes gyerek. De ennyire nem szeretem. Nem fogom végignézni, ahogyan két fiú flörtöl egymással. Nincs bajom a homoszexuális emberekkel, tényleg. De erre nem kényszeríthetsz rá. Még te sem.

-         Tényleg? – mosolyogtam büszkén, és tudtam, hogy körülbelül két perc, és bent fog ülni velem a mozi teremben.

Tudtam, vagyis... számítottam rá... Szerettem volna. De bebizonyosodott, és nem jött be velem.

Mikor jött Nate, el kellett bújnunk, mivel ha észre vett volna, megölt volna. Berángattam Marst egy mozi film reklám kartonbábui mögé, és ott guggoltunk le.

-         Akkor most maradhattunk volna otthon? – kérdezte.

-         Hát, nem egészen, de igen... – mosolyogtam rá.

-         Figyelj, tudod, hogy szeretlek, meg minden, de szerintem, át kellene gondolnunk ezt az egész „járunk” dolgot. – Mélyen a szemembe nézett, és sajnos én kaptam el előbb a tekintetemet.

-         Miért?

-         Mert nem ugyan olyan a fogalom kettőnknél. Neked abból áll az egész, hogy csináljuk azt, amit eddig is. Végrehajtod a hülyeségeidet, én meg segítek benne.

-         Ennyire fáj, hogy nem romantikázunk minden egyes találkozókor? – háborodtam fel.

-         Ezt úgy mondod, mintha „romantikáztunk” volna valaha. Hozz már fel rá egy példát kérlek. Két hétből egy hétig nem láttalak, most pedig csak mászkáltunk, vásároltunk. Nem hiányzik ez nekem. Akkor is jobban látszott rajtad, hogy szeretsz, amikor még nem jártunk.

A kis vitánk kezdett átfolyni kiabálásba, és mikor már mindenki bement a mozi-terembe, akkor én dühösen kiviharoztam a kartonfigura mögül.

Ijedt arcú barátaimmal találtam szembe magamat. Oliver és Nate közelebb álltak egymáshoz, mint a barátok.

-         Nate, Oliver. Kérlek magyarázzátok el Flornak, hogy mi is az, amikor két ember együtt van. Tudjátok, mikor járnak. Ő nincs teljesen tisztában a dologgal.

-         Mi? – kérdezte furcsán Oliver.

Megrázta a fejemet, és Marshall után eredtem, aki már régen a pláza másik felében tartott. Még szerencse, hogy a városunkban nincsen egy orbitális nagy pláza, így nem tudtam eltévedni benne.

-         Ne siess már ennyire!

Ki is ment az ajtón, amikor utolértem, egyenesen az esőbe, ahol egy fél percet sem töltött el, már bőrig ázott.

Nem, nem érdekelt, hogy én is ugyan olyan vizes leszek, rögtön utána szaladtam.

-         Most hirtelen mi lelt téged? – Próbáltam túlüvölteni a zuhogó eső hangját, és a kocsik menetszelét, és látszólag sikerült is, mert Mars a zebránál megállt.

-         Megölsz, ha azt mondom, hogy csak kíváncsi voltam, hogy utánam jössz e?

-         Nem – ráztam a fejemet, és közben átkaroltam.

-         De azt tényleg komolyan gondoltam, hogy át kellene gondolnunk ezt... – húzta.

-         Pontosan mit?

-         Az egész kapcsolatunkat. – Szembefordult velem, és mélyen a szemembe nézett.

-         De... én szeretlek – mondtam ki először.

-         Tudod, hogy én is – mosolygott. – És nem is ez a kérdés.

A vizes haja a szemébe hullott. Egy lépéssel közelebb jött, és magához húzott, ezzel megnyugtatott, hogy nem vagyunk összeveszve. Ugyan olyan édesen nézett rám, mint előtte.

-         De ahhoz, hogy ne haragudj meg rám, az lenne a szükséges, hogy ottmaradjak nálad kettesben...? – Pontosan, nem mertem befejezni a mondatot. Olyan kínos volt az egész.

-         Ugye nem gondolsz rosszra? – röhögte el magát Mars. – Nyugodj meg. Rajtam nem változott semmi. Mindenből viccet csinálok, és az a célom, hogy zavarba hozzalak. Tudod, mint eddig is.

A kezében tartotta az arcomat, és nyomott egy puszit a homlokomra.

-         De az utóbbi időben nem sikerült... Komolyan, egy kecske is érzelmesebb nálad.

Hiányzott ez. A nevetőráncok a szeme körül, a hülye poénjai. Hasonlítgasson csak egy kecskéhez. Őszintén, megérdemlem, mert majdnem elrontottam az egész kapcsolatunkat. Ő még ilyenkor is kész arra, hogy egy két elviccelt bolondsággal helyrehozzon mindent, amit én romba döntöttem.

-         Azért voltam ilyen az utóbbi időben – kezdtem -, mert már nem kételkedek... És mellesleg bíztam benne, hogy nem csinálsz belőlem viccet.

Vigyorogva csókoltam meg az esőben, ez egyszer figyelmen kívül hagyva a prüszkölő járókelőket, akiknek nem jött be annyira a szerelmi életünk. Az is lehet, hogy egy cseppet, az útjukat is elálltuk ott a zebra előtt, de nem érdekelt. Ha már végre annyi idő kínszenvedés után most kijelenthetem, boldog vagyok, akkor abba nem fognak belehalni a járókelők sem.

:(

Sajnálom, megint így vagyok, hogy nem írom a részt, mert nincs ötletem, de már készülőben van! Igazából most inkább azzal foglalkoztam, hogy a régebbi részeket nézegettem, és átírtam őket. Már csak azért is, hogy bizonyítsam magamnak, tudok jobbat írni, mint egy évvel ezelőtt :) Remélem megértitek a késést, és azt is, hogy mennyire sajnálom :(

Készül a második évad! 

Puszi: F.

33/2. rész [Befejező]

33. rész

Az eredeti rész feltöltésének időpontja: 2013/12/05

Megjegyzés: 

   Öhömm... Kicsit sokat késtem, tudom, elnézést. És igazából most sem írtam volna meg, ha nem tévedek véletlenül a saját blogomra. 28 rendszeres olvasót itthagyni... Most idiótának fogtok nézni, de én majdnem sírtam, mikor megláttam, hogy 28 rendszeres olvasóm van, és az oldalra már több, mint 16.600x kattintottak rá. Nincsenek szavak erre az érzésre. Úristen.

Nagyon sajnálom, hogy itthagytalak benneteket, remélem maradtok (és tudom, körülbelül minden résznél ez van)... Nagyon, nagyon bánom, hogy nem erre szántam időt a tanulás közötti szabadidőmen, de legközelebb komolyan megpróbálok valamit időben alkotni.

Na, most már abbahagyom, mert lassan hosszabb lesz a sajnálkozásom, mint az egész rész...

Csókok: F.♥

ui.: a rész kicsit összecsapott lett, mivel annyira siettem :(

és sajnos már a szereplőkkel sem tudok annyira 

azonosulni... majd belejövök :D

 

Az egész testemben remegtem, a szemem szorosan le volt hunyva. Egy könnycsepp folyt le az arcomon, a kezemet pedig végighúztam rajta, ezzel a mozdulattal pedig szétkenve a tegnapi sminkemet.

Kívülről is elképzeltem a jelenetet, és úgy nézett ki, hogy egy idióta csaj reszket, és sír, egy fiú pedig hátulról öleli, nyugtatja. Na ez voltam én, meg Marshall, amint hajnal négykor egy újabb rémálomból felébredve sokkos állapotba kerültem.

Ugyan az játszódott le az álomban, mint ami az előzőben. Valaki nagyon szeret az idegeimmel játszani... A reakciómon meg is látszódott, hogy megvisel. Ki tűrné nyugodtan, ha újra és újra megálmodja, ahogy megverik? Borzalmas érzés, mert valahogy érzed a sebeiden, hogy belesajognak az „ütésekbe”. Ezeket mondhatjuk akár fantomfájdalomnak is.

Marshall hátulról ölelt át, én pedig lassan, de kezdtem lenyugodni. A légzésemet apránként sikerült lelassítanom, a könnyzuhatagom is leállt, de nem tudtam megköszönni Neki, hogy milyen rendes velem, mert megint elaludtam.

 

Lassan nyitottam ki a szememet, de a szememet nem bántotta a reggeli fény. Inkább félhomálynak mondhatni, mivel a függönyök mögül épphogy látszódott, hogy már felkelt a Nap. Óvatosan felültem, majd kitámasztottam magamat a kezeimmel, de minden mozdulatomba belesajdultak az izmaim. Megtartottam magam, és körbepillantottam a szobán, ami úgy nézett ki, mintha egy tornádó söpört volna át. Tegnap este nem nagyon figyeltem a részletekre, de ahogy most végiggondoltam, érthető, miért uralkodik ilyen helyzet.

Amikor Marshall behozott a karjaiban, már félig magamnál voltam. Nem tudta normálisan kinyitni az ajtót, így amikor belökte, levert egy képet a falról. Az én ruháim is szerte-szét lettek dobálva, és amikor keresett a szekrényében, nem pakolt vissza, hanem mindent úgy hagyott, ahogy kidobálta. A filmezésünk után senkinek nem volt kedve hozzáfogni pakolni, legalábbis nekem egyáltalán nem. Marshall pedig a földön aludt, úgyhogy az, ami az ágy mellett hevert, azt nemes egyszerűséggel arrébb lökte, és ott aludt.. volna, ha nem költözik fel mellém.

Ez a tegnapi este története, röviden, tömören, leegyszerűsítve.

 

Amíg én az egyetlen olyan pozícióban feküdtem, ami nem okozott fájdalmat, addig Mars hol oldalra vágta magát, hol pedig engem lökdösött. Tudtam, hogy alszik, ezért nem is voltam ideges rá, hiszen szándékosan nem kezdene el arrébb tolni, amikor tudja, hogy sajog minden testrészem.

Még akkor is háton feküdtem, amikor Marshall ásítozni, és nyújtózkodni kezdett.

-        Szia – köszönt halkan.

-        Jó reggelt – suttogtam.

-        Miért nem alszol még?

-        Nem tudok – húztam félmosolyra a számat.

-        Megint rosszat álmodtál? – Gyorsan felpattant ülő helyzetbe, és úgy vizslatta az arcomat, hogy jól vagyok-e.

-        Nem, jól vagyok – mosolyogtam, és a kezemmel arrébbtoltam az arcát, majd végigsimítottam rajta.

Viszonylag nyugodtabban mosolygott, és egyszerűen elengedte magát, így visszadőlt az ágyba. Egy óriásit huppant az ágy, én pedig röhögve felé fordultam.

Mosolyogva néztük egymást egy ideig, majd egy pár perc után szólalt meg csak újra.

-        Nem szeretnénk megint leszaggatni a függönyt? – vigyorgott.

-        Na! Azt nem mi csináltuk, hanem te! – Hangosan felnevettem, mire a szemét forgatva átfordult a másik oldalára, és műsértődést játszott.

-        Kend rám... – prüszkölte.

-        Hé! Komolyan te volt...

A mondatomat nem tudtam befejezni, mert Lucky álmosan rontott be a szobába.

-        Szia – köszöntöttem kicsit kínosan, mert ép éppen Marsot karoltam át, mivel piszkálni akartam.

-        Látom, nagyon elvagytok, de ezt ne ilyen hangosan nyilvánítsátok ki, jó? – bíztatóan rám mosolygott, mire megráztam a fejem, olyan „ez nem az aminek látszik” stílusban.

-        Okés, halkabbak leszünk. – Marshall felpattant, és rákacsintott a barátnőmre, így már nyakig voltam...Még talán egy kicsit én is elhittem, hogy nem vagyunk ártatlanok...

Lucky halkan becsukta az ajtót, Mars pedig idétlen fejet vágott – igazából ritka, amikor nem idétlen a feje -, és visszadőlt a helyére. Legalább ezzel megbizonyosodott, hogy nem gondolta komolyan. Nem tudom, hogy ennek most örülnöm kellene-e.

Amikor már eleget játszottuk a sértődöttet, adott egy új pólót, és egy boxert - amit igazándiból nem értek, miért nekem kell felvennem  -, így mentünk ki reggelizni.

Lucky és Brad halkan beszélgettek a kihúzott kanapén, Mars anyukája pedig aludt a hálószobájában. Meghiszem, hogy milyen nehéz lehet az éjszakai műszak egy kórházban... Ráadásul, hogy egyedül nevel gyereket, soha nem tudhatja, amíg ő bent dolgozik, a drága fiacskája merre kószálhat, vagy egyáltalán otthon van, esetleg másnál, egy házibuliban, részegen egy árokban... Soha nem lehet tudni, tényleg.

Szóval, hívtuk őket, hogy nehogy véletlenül nekünk kettőnknek kelljen elkészíteni mindenkinek a reggelit, de így Mars azt érte el, hogy ő és Brad hülyéskednek a konyhában, mi pedig Luckkal szendvicseket gyártunk. Biztos szórakoztató lehetett, ahogy tojásokkal zsonglőrködnek, sajnálatos módon nem éltem át velük ezt az élményt, mert egészen sürgettek minket azzal, hogy „asszony, éhes vagyok, mikor lesz kész a kaja?”. Férfiak.

Mivel konkrétan az összes tojás a plafonon és a padlón végezte, kénytelenek voltunk valami újat kieszelni. Kipakoltuk a szendvicsnek való dolgokat az étkezőasztalra, és bejelentettük, hogy ez egy „csináld magad” reggeli.

-        „Csináld magad” reggeli? Az meg mi a fészkes fene? – Brad úgy csinált, mintha nem értené pontosan, magának kell kaját csinálni.

-        Tudod – kezdtem magyarázni. -, olyan, mint amikor veszel egy nagy polcot, és csak darabokban kapod meg. Azt is neked kell összerakni...

-        Viccelsz, ugye? – röhögött fel, én pedig a kezébe nyomtam egy tányért és egy kést, majd halál komoly fejet vágtam.

Brad bevetette a kiskutya szemeit, de ezt egy párszor már eljátszotta nálam, így most sem jött be. Luckynál annál inkább. Ő meghatódott, és úgy döntött, megcsinálja neki.

A reggeli után videojátékoztunk, de egy fél óra múlva Luckyt hívták a szülei, és haza kellett mennie, a barátja pedig lovagiasan elkísérte. Így az a helyzet lépett életbe, amit leginkább el akartam kerülni. Kettesben Marssal, úgy, hogy tudom, nem érez már semmit. Én pedig még mindent...

-        Egyébként, nem derült ki, hogy mitől lesznek álmaid? – kérdezte Mars, mintha csak éppen eszébe jutott volna, de látszott rajta, hogy egy ideje már ezen gondolkodik.

Most mondjam azt, hogy „semmit nem tudok, csak azt, hogy miattad nincsenek”. Nem lenne túl reális.

-        Nem sikerült kideríteni. Zavaros – mondtam.

-        Akkor sejtésed sincs, hogy milyen kezeléssel lehetne megszüntetni?

-        Lövésem sincs.

 

Ezek után csendben ültünk egymás mellett, és játszottunk. Egy autóversenyes játék volt bekapcsolva. Igazából, Mars nem túlzottan erőlködött azzal, hogy elmagyarázza, mit hogyan kell kezelni, de mikor teszteltem az összes gombot és kart, egy idő után sikerült belejönnöm. Körülbelül a tizedik menetnél már ott voltam, hogy tudtam tartani a lépést, ő oldalról nekem jött az autójával, és a kocsim totál káros lett. Türtőztetnem kellett magamat, hogy ne kezdjek el ordítani vele.

Mikor már meguntuk, vagyis inkább én untam meg a játékot, visszamentünk Mars szobájába egy doboz nutellával és két kanállal.

-        Ez elég gyorsan el fog fogyni, nem gondolod? – kérdezte.

-        De, lehet – szomorodtam el. Ki ne szomorodna el, ha azt halja, mindjárt elfogy a nutella?

-        Szerintem játsszunk olyat, hogy kérdezek egyet, te válaszolsz, és ehetsz egy kanállal – ajánlotta, én pedig belementem, mert hát a csoki adagokért bármit.

-        Én kezdem! – Tudtam, hogy ha én kérdezek akkor ő ehet, de érdekelt pár dolog. – Miért jöttél össze Bellával?

-        Mert egy buliban smároltam vele, és nem akartam rosszat neki – válaszolt, és már ette is az adagját. – Bejött a pszichológusod?

-        Ez teljesen abszurd. Úristen! Dehogy – röhögök fel. – Mit vártál a Bellával való kapcsolatotoktól? 

-        Azt, hogy esetleg lesz egy tartós kapcsolatom egy napi hülyeségből. Nem hívott randizni a pszichológusod?

-        Milyen kérdéseid vannak neked?

-        Szuperek. És nem válaszoltál.

-        Miért hívott volna?

-        Mert lehet, hogy pedofil, vagy mit tudom én! De mindig visszakérdezel, és nem válaszolsz egyértelműen a kérdésemre. Kikerülöd a választ, vagyis randira hívott téged! – Büszke arcot vágott, mintha ráhibázott volna.

-        Nem hívott randizni, nyugi már. Miért érdekel?

-        Mert nem tudlak nyomon követni. Tetszett valaha Nate? – kérdezte.

-        Helyesnek találtam, de viszonylag hamar megtudtam, hogy nem vonzódna hozzám – mosolyogtam. – Még most is helyesnek találom. Randiznál valaha Nate-tel?

-        Normális vagy? Úgy nézek ki, mint aki randizik egy fiúval?

-        Igen, normális vagyok, és akár annak is nézhetsz ki – vigyorogtam pofátlanul.

Fel sem tűnt, de időközben elfelejtettünk még mogyorókrémet is enni. Mars kérdezgetett még Bradről, és leginkább Belláról. Valahogy az érdekelt a legjobban.

Kiderült, hogy egy buliban voltak, ahol Marshall eléggé illuminált állapotba került, és Bella nyomult rá, majd smároltak, és másnap Bella már azt állította, hogy járnak... Szóval Marshall először nem mondott igazat. Most pedig Bella már átlépett a nyomulás határain.

Csak ilyen kérdések voltak, de a végén már másra is választ akartam kapni. Az ő érzéseiről, a köztünk lebegő szálakról. Már túl sok mindent hagytunk ott, befejezetlenül. Úgy éreztem, most, vagy soha. Ha nem kérdezem meg nem lesz semmi. A semmi pedig rossz dolog. A semminél még az is jobb, ha szomorúan, de legalább emelt fővel távozok...

-        Most már hanyagoljuk a Bella témát, jó? – kérte.

-        Rendben, úgyis van millió másik kérdésem... – vettem egy mély lélegzetet.

-        Egy jó nagy kérdésben kell ezt az egészet megtenned, mert egy kanálnyira elég nutella maradt... – Felmutatta az üres üveget, nekem pedig minden otthagyott pillanat végigfutott az agyamban. Melyik kérdést lenne a leg észszerűbb feltenni?

-        Mit éreztél irántam, amikor megcsókoltál az ablakban? – Éreztem, hogy lesokkol. Az én hasam is görcsberándult, mikor elkezdett gondolkodni.

Én hülye, nem azt kérdeztem meg, hogy mit érez most. Sokkal jobban érdekelt a múltam. Mintha a múltban élni könnyebb és szebb lenne.

Nem válaszolt. Egy kínos, csendes perc után az Anyukája lesett be az ajtón.

-        Sziasztok, reggeliztetek már? – kérdezte mosolyogva.

-        Igen, ettünk – bólintott Mars, én pedig visszamosolyogtam.

-        Brad és Lucky elmentek már?

-        Ja, haza kellett menniük.

-        Rendben, én elmegyek a boltba, mert elfogyott a tojás. Sziasztok! - Elköszönt, én pedig nagyon örültem, hogy volt még energiánk feltakarítani.

Egy perc sem telt el, mire Mars halkan beszélni kezdett.

-        Én, azt hiszem, hogy szerettelek.

Ez egy szíven-ütésnek felelt meg. „Szerettelek”, múlt időben. Nem hiszem el, hogy a nyomorultságom miatt már nem.

Gyorsan stílust váltva még a levegőt is olyan flegmán vette, mintha megerőltető lenne, vagy mintha az oxigénnek lenne megtiszteltetés, hogy az ő testében alakulhat át széndioxiddá.

-        Szeretnél még ehhez hozzáfűzni valamit?

Legszívesebben helyben arcon rúgtam volna.

-        Úr isten, te nem vagy normális – mondtam erre a stílusra utalva. - Kimennél? Átöltöznék.

-        Minek akarsz átöltözni?

-        Hogy haza tudjak menni – prüszköltem.

-        Akkor nem.

Akkor én sem foglalkozok vele. Elfordulok, hogy ne lásson belőlem semmit, és ledobom a pólóját a táskám tetejére. Gyorsan magamra húztam a tegnapi ruháimat, Marshall meg az egészet végignézte.

-        Elárulnád, hogy jelen pillanatban min kattantál be? – mosolyog.

-        Érdekel, vagy ezt is csak szarkasztikusan kérdezed?

-        Érdekel.

-        Nos, tudod azért, mert vagy akkora tájparaszt, hogy az egyik pillanatról a másikra úgy döntesz, hogy most el sem bírsz viselni, és úgy viselkedsz, mintha az egész világ a tiéd lenne. Nem vagy te senki, pont ugyan annyi vagy a világban, mint én, vagy akárki más...

-        Álljunk csak meg! – A szavamba vágott. – Ezt úgy mondod, mintha te nem szállnál el néha magadtól...

-        Nem ennyire. Nem vagyok ennyire lekezelő az emberekkel...

-        Most az bántott meg, hogy azt mondtam, „szerettelek”? – A fejét oldalra fordította, és úgy tett, mintha szomorú lenne.

Nekem sem kellett több. Éppen, hogy a könnyeimet sikerült elrejtenem előle, mert, amikor elfordultam, már záporoztak. A bejárati ajtó felé kezdtem loholni, és ki akartam rontani, de zárva volt. Nekidőltem az ajtónak, és megvártam, amíg ő is odaér.

-        Most miért sírsz? – kérdezte.

-        Kérlek, engedj ki – zokogtam.

-        Mi a baj? – Ezer fokkal kedvesebb hangon szólt hozzám. Óvatosan a hátamra tette a kezét, és végigsimított rajta.

-        Az, hogy utállak. Utállak, mert melletted gyenge vagyok. – A sírós hangomon, amikor alig kapok levegőt, nem biztos, hogy minden szavamat értette... – Bármikor képes vagyok vihogni melletted, mint egy tinilány, vagy éppen úgy bőgni, mint most. Pedig én nem ilyen vagyok. Nem akarok beállni a sorba... De nem tudom elfelejteni ezt az egészet... Mert szeretlek.

-        Semmi baj...

-        Semmi baj? Szerintem ez elég nagy baj!

Nagyon örültem, hogy Mars Anyukája nem volt otthon. Szerencsés véletlen. Nem tudom, hogy ugyan így kiakadtam volna, ha itthon van.

Az ajtófélfának dőlve támaszkodtam, a hátam be volt görnyedve, és zokogtam. Képzelem, milyen felemelő látvány volt.

-        Ha a sorban állsz, akkor állj kicsit félre, mert nem foglak észrevenni - röhögött fel, ez pedig megnöveltem a könnycseppek számát másodpercenként. – De ha nem is állsz félre, akkor is odamennék, és tudod mit csinálnék? – tette fel a kérdést.

Megfordított, majd mindkét kezemet megfogta, és odahajolt az arcomhoz. A szám felé közelített, és a könnyeim a közeledésével elapadtak. Egy puszit adott a számra, és gyorsan el is távolodott, hogy megnézze az arcomat.

-        Hajlandó vagy visszajönni?

Egy aprót bólintottam, majd visszasétáltam a szobájába. Nyugtalanul ültem.

-        Tudod, hogy szeretek az emberek idegeivel játszadozni – nyögte ki.

-        Tudom.

-        De már ideje lenne megtanulni, hogy veled nem lehet hülyéskedni.

-        Veled sem – ráztam meg a fejem.

-        De egy valamit el kell fogadnod...

-        Mit?

-        Hogy nem szerettelek. – Elakadt a lélegzetem. – Hazudtam. – Miért játszadozik velem állandóan? – Mert még mindig szeretlek.

A hozzám legközelebb eső tárgy egy fésű volt, azt vágtam hozzá.

-        Te állat! Ezt élvezed? Szórakozol itt velem, megríkatsz, és most meg bejelented, hogy szeretsz? Normális vagy, ember? – tör ki belőlem, és a táskámmal kezdem ütögetni, mint egy rossz öregasszony.

Nevetve feküdt az ágyon, tűrte, és ki is érdemelte, amit kapott. Mindezek után... Tökéletességgel megérdemli.

Amikor végre felegyenesedik, leülök mellé az ágyra.

-        Nincs több hülyeség? – kérdeztem nyugodtan.

-        Nincs – mosolygott vissza rám. – És most azt hiszem itt az ideje annak, hogy ne húzzam tovább. Nincsen próbaidő, az soha nem sül el jót. EZ MOST NEM GYAKORLAT! – úgy mondta, mintha az iskolában tűzriadó lenne.

-        Mi nem gyakorlat? – mosolyogtam rá, már őszintén.

-        Khmm... Azt akartam megkérdezni, hogy leszel-e a.. izé, a barátnőm... Tudod, ahogy szokás. Mintha járnánk, mert én... Szeretlek Florence Bells! – Amikor végre kimondta, nagyon megörültem. Nem tudom, hogy volt e már valaha ilyen boldog pillanat az életben...

-        Leszek a barátnőd – mosolyogtam, és miközben megcsókolt csak arra tudtam gondolni, hogy mostantól ő fog megszenvedni értem...

A szavazók többsége az 'Igen'-re adta a voksát, szóval akkor lesz második évad :) 

Örülök, hogy ennyien szavaztatok, s jól esik, hogy 26 emberből csak egy ember nem tetszett a második évad ötlete. Köszönöm nektek!♥

Ugye elkezdődött az iskola, és a tizedikes élet nem túlzottan mondható könnyűnek, így koncentrálnom kell, és a legeslegutolsó rész érkezési idejét sem tudom meghatározni... Ha lesz egy kis szabadidőm, akkor sietek az írásával :)

A második évadról pedig... Ötletem van dögivel, de az, hogy mikor tudom elkezdeni, még kérdéses :D

Már csak idő kérdése, és meghozom a részt

Puszi: F.

Közérdekű

Szóval, eddig annyira nem preferáltam a dolgot, hogy csináljak a blogomnak 2. évadot, de most valahogy megváltozott a döntésem, és átgondoltam a dolgot. Úgy döntöttem, hogy megkérdezlek titeket is (:

Mivel ezen a dolgon vacilláltam, így nem is hoztam részt. Ha nem lesz második évad, akkor nyilván nem is úgy írnám meg, ahogy most el volt tervezve :D

A szavazást megtaláljátok bal oldalt :) Előre is köszönöm♥

Ja, és még a kommentekre válaszolva :) :

L. : Köszönöm szépen :) Örülök, hogy tetszett! :3 És  sajnálom, hogy még többet kell várnotok, de most komolyan nem tudtam, hogy mit csináljak magammal (legyen a második évad, vagy ne...)

Betti.† : Nagyon szépen köszönöm :) Ha tudnád, hogy mennyire örültem neki ^^ Mindjárt ki is teszem :$
            Tényleg örültem neki, de most vettem észre, hogy törölted a blogot. Na mindegy :D A lényeg a szándék ^_^

Szandraa : A te kommentjeidet mindig érdemes kivárni :D Kimondhatatlanul örülök, hogy úgymond "végigkísérted" a blogom fejlődését, és mindig megleptél valami kedves kommenttel, vagy éppen te adtál ötletet (: Köszönöm ♥ Ha megkapom a szavazás eredményét, akkor majd sietek (:

Puszi: F.

33/1. rész [Befejező]

Jó, tudom, ezzel is eléggé elkéstem, de még nem is sikerült teljesen befejeznem, szóval a Befejezőrészt kettészedtem (: 

Most egy hétig nem leszek gépközelben, így nem tudok írni, így remélem, hogy 26.ára meg tudom írni a legeslegutolsó részt :)

♥♥♥♥♥♥♥♥Köszönöm a 22 rendszeres olvasót, és a több mint 12000 oldalmegjelenítést♥♥♥♥♥♥♥♥

♥Remélem tetszeni fog♥

Marshall felsegített a földről, és kisöpörte a szemem elől az arcomba hullott hajat. Nem gondoltam volna, hogy így fog legközelebb érintkezni velem.

-         Szóval, mi is történt veled? – Nem találtam a hangjában iróniát, csak a szimpla aggódást.

-         Semmi, tényleg semmi, jól vagyok!

-         Klassz. Itt fekszel az utcán, a koszban, és tiszta vér vagy. Ezek után azt tudod mondani, hogy nem történt semmi? Flor... Ennél még az is jobb hazugság lenne, ha azt mondod, elestél.

-         Akkor elestem... – Elismételtem az ötletét, és szólnom sem kellett, hogy rosszul vagyok, Mars megérezte, és magához szorított. Biztonságérzetet nyújtott.

-         Tudsz járni? – kérdezte.

-         Természetesen – vágtam rá, de az önfejűségem ellenére sem engedett el.

Nem tudtam, hová megyünk, a lényeg az, hogy el onnan. Féltem, hogyha ott maradunk, akkor visszajönnek Meggie-ék.

Szinte már oda sem figyeltem merre vezet a karomnál fogva, így azt sem láttam, hogy milyen kocsiba ültetett be. Csak kinyitotta az ajtót, és mire észbe kaptam, már nem volt időm kívülről megnézni az autót... Bent pedig az sem érdekelt volna, ha gyorsan vezet. Csakhogy olyan hirtelen csukódott le a szemem, a testemet, pedig mintha nem is én irányítottam volna

Nem aludtam, mivel éreztem, hogy valaki felemel, aztán pedig a térdére támasztva a lábamat, ügyeskedett a zárral. Csakis Marshall lehetett az.

Egy igazán puha helyre tett le, majd motyogott valamit, és járkálni kezdett.

Nem volt erőm beszélni, sem életjeleket adni a létezésemről, így csak feküdtem ott, ahol hagyott, így pedig sikerült pihennem egy kicsit. De aztán egy kis idő múlva Mars dühödt felkiáltására lettem figyelmes.

-         Csak nem vihetem haza! A szülei szívrohamot kapnának, amikor meglátják így... Nem, nem lett komolyabb, és nem, nem akarom kórházba vinni. Jól van, csá.

Csak a rohangálását, és a morgolódását hallottam, ezeken kívül pedig semmi mást nem. Talán nem is csinált ezeken kívül mást.

-         Flor, jól vagy? – szaladt oda hozzám.

-         Én tökéletesen – szuszogtam, majd megpróbáltam felülni, de a karjaim annyira gyengék voltak, hogy képtelen voltam használni őket.

-         Gyere, segítek! – A karját becsúsztatta a hátam alá, és óvatosan felemelt, majd leült mellém.

-         Köszönök mindent! – Addig tartott megfogalmazni ezt a két szót, hogy már magamat idegesítettem vele.

-         Még semmit ne köszönj... Mert tudom, hogy most utálni fogsz, de ki kell fertőtlenítenem a sebeidet!

-         Nem gond – nyeltem egy nagyot, de közben tudtam, hogyha ezzel végzünk, akkor sokkal jobb lesz.

A fürdőben ültünk, és azon voltunk, hogy felmérjük a sebeimet. Végül is jót szórakoztam Marshall szerencsétlenségén...

-         Megtennéd, hogy... ömm.. Levennéd a..? – Beletúrt a hajába, és zavartan a földet fürkészte. A gondolattól is zavarba jött, hogy le fogom venni a pólómat. Neki komolyan van barátnője? – Leveszed a pólód?

-         Igen... Máshogy nem tudnák lekezelni a sebeimet – mondtam szemrehányóan, és mélyen a kék szemeibe néztem.

Elkezdtem felhúzni a pólóm, de a kezem egyszerűen nem akart engedelmeskedni nekem, akármennyire is tűrtem volna a fájdalmakat. Mars megfogta a kezemet, majd a pólómat, és óvatosan lehúzta rólam.

-         Hát ez elég csúnya – húzta végig a bordáimnál díszelgő lila folton a kezét.

-         Tényleg nem valami szép... És eléggé fájdalmas – sziszegtem.

-         Bocsi! – Levette róla a kezét, és elővett egy pár krémet.

Az egész testemen voltak sebek, így amikor kész voltam, egy bugyiban és melltartóban feküdtem az ágyán, ő pedig kiment a konyhába, hogy hozzon valami ehetőt.

-         Flor! – A barátnőm visító hangját hallva azt hittem, csak álmodok, de mikor behuppant mellém az ágyba, akkor rájöttem, hogy ez eléggé a valóság.

-         Nyugi, és kérlek, ne vesd rám magad – röhögtem. Tényleg nem lett volna valami jó ötlet, ha most kezd el ölelgetni.

-         Mi történt? Mesélj! Marshall azt mondta, hogy eki semmit nem mondtál el. Sőt, pont azt mondtad neki, hogy semmi nem történt. Akkor most nekem mindent el kell mondanod!

-         Lucky, én nem ezt érdemeltem – tört ki belőlem.

Bőgtem, mint egy kisgyerek. Miért pont én? Talán nem kellett volna mindent beleadnom a versenybe, és hagyni, hogy Meggie nyerje meg? Na azt már nem! Na, és ha legalább figyelmeztettek volna, hogyha nem hagyom nyerni, akkor jól megvernek... akkor talán nem csináltam volna. Mire volt ez jó nekik? Teljesen egyedül voltam, így még a „küzdelem” sem volt igazságos.

-         Nyugi, jól van! – Lucky nem volt teljesen tisztában azzal, miért kezdtem el sírni, így nem is tudott normálisan okot adni, miért ne tegyem ezt. – Majd minden jobb lesz! Figyelj, inkább meséld el, hogy mi történt...

-         Meggie... ő.. megvert...

-         Nem is te nyertél a versenyen? – nézett rám értelmetlenül.

-         Nem.. de.. megvert...Meg a haverjai. Egy sikátorból jött elő.. – szipogtam. – Aztán ellöktek, és megrugdostak...

-         Mi van? – kerekedett el a szeme. – Ezt jelentenünk kell a rendőrségen...

-         De ne, mert nincs bizonyítékunk. Elszaladtak... – szipogtam szüntelenül.

-         De biztosra tudod, hogy Meggie volt! – Lucky felemelte a hangját, és lassan már idegesebbnek tűnt, mint én.

-         Majd ha tudok, akkor beszélek valakivel... – füllentettem. Nem igazán akartam, hogy mások is tudjanak az incidensről. Ez így sajnálatra méltónak, gyengének állít be engem, pedig én nem ilyen vagyok...

Lucky gyengéden megfogta a vállam, és odahúzott magához. Ez nem sajnálat volt, hanem megértés. Azt hiszem, hogy Lucky mindig az én oldalamon állt, ha a büszkeségemről volt szó... Na jó, lehet, hogyha Marsról van szó, akkor képes leordítani a fejemet, hogy „ ne érdekeljen a büszkeségem.

-         Hé, csajok, bemehetünk? – Brad hangját hallottam az ajtó túloldaláról, így gondoltam a hiányos öltözetem miatt nem kéne fiúknak mászkálni a szobában.

-         Gyertek – ordított vissza Luck, és gyorsan rám terített egy pokrócot.

-         Flor.. Te meg mi az Istent csináltál, hogy így nézel ki? – A kezemre mutatott, ami éppenséggel nem volt letakarva, és foltok díszítették.

-         Majd később elmesélem – mosolyogtam rá, de ő annyira nem díjazta, hogy még most is boldog vagyok, így összeborzolta a hajamat.

-         De komolyan, valami utcai harcba keveredtél? – Ezzel majdnem, hogy a lényeget mondta el.

-         Hagyjál már – nyöszörögtem, majd vették az adást, és elkezdtek másról beszélni.

Brad lehuppant Lucky mellé az ágyra, és elkezdték egymást piszkálni, amíg nem kezdtem el fázni, és jeleztem Marsnak.

-         A te ruháid kicsit koszosak, szóval, azt hiszem, adok neked valamit... – A szekrényhez lépett, majd kivett egy pár ruhát, és odadobta mellénk az ágyra. – Gyere, Brad!

Kimentek a szobából, és Lucky segített a ruhákkal.

Egy bő pulcsi, egy óriási melegítőnadrág – ezt még soha nem láttam rajta, de valahogy meg tudom érteni -, és egy körülbelül negyvenhármas zokni. A lényeg, hogy nem fáztam, és a sebeimet sem zavarták a szűk ruhák.

Lassan kibattyogtunk a fiúk után, akik a nappaliban foglaltak helyet, és a tévét kapcsolgatták.

-         Mit akartok nézni? – nézett fel Brad, aki a lemezek között kutatott.

-         Hát, akármit, csak ne legyen félelmetes, véres, vagy... akció... – suttogtam.

-         Jó, akkor nem az lesz a megfelelő doboz – pattant fel Mars, és az egyik szekrény tetejéről levett egy kis műanyag tartót.

-         Ez anyum lemeztartója, keressünk ebben – vigyorgott. – Nem nagyon szokott filmeket nézni, de hogyha néhanapján kedvet kap hozzá, akkor ebből szokott válogatni.

Elkezdtük nézegetni a címeket, hogy mit nézzünk meg, de a legtöbbnek már a címe is nagyon csöpögős volt, vagy esetleg már láttuk. Igazából a fiúknak pedig mindegy volt, hogy mit alszanak végig...

-         Három méterrel a felhők felett! – Lucky visítása törte meg a csendet, és győztesen a feje felé emelve a lemezt, eltáncolt a barátjáig, és a kezébe adta, várva, hogy beindítsa.

-         Jaj, csak ezt ne! Azt pont megnéztem Anyával, és borzalmas volt az egész. – Mars szenvedő arcot vágott, azt várva, mikor hatódunk meg, de mivel nem tettük, így feladta, és eldőlt a kanapén.

-         Akármit néznénk, akkor is végigszenveded – forgatta meg a szemét válaszul a barátnőm, majd bevackolta magát Brad mellé.

Választhattam, hogy vagy a földre ülök, vagy Mars mellé, így inkább lelöktem a lábát a kanapé egyik oldaláról, és én is leültem.

Nem volt popcornunk, sem kajánk, és valójában nem is a filmet néztük, hanem azt túlüvöltve vihogtunk és beszélgettünk. Ilyen egy igazi barátias este, nem? Legalábbis nekünk mindig ilyenek voltak a z otthoni mozizások

Mars kicsit sem közeledett felém, egész végig csak a kanapé két végében voltunk, még a gerlepár a másik díványon egészen összemelegedtek. Nagyon megszakíthatatlan kapcsolat az övék. Amíg mi Marshallal egyhelyben toporogtunk, addig ők az egyszerűbb utat választották. De most már mindenki boldog, nem? Talán nekem is fel kéne hívnom Will barátomat...

-         Hé, Anya! Szia. Nem aludhatok ma este Luckynál? – kérdeztem halkan a telefonba.

-         Szia kincsem. De, persze! Majd holnap jössz. Egyébként, hogy sikerült a verseny? – Anya hangja sziporkázott. Mintha kicserélték volna... Az elmúlt napokban nem igazán hallottam boldognak, de örültem, hogy ilyen vidám lett.

-         Jól, nyertem, a többi dolog meg majd kiderül... – bólintottam.

Nem akartam a kvízről bájcsevegni, szóval rögtön tereltem a témát. Körülbelül öt perc múlva letettem a telefont, és örömmel értesültem, hogy ugyanúgy Luck szülei is megengedték, hogy „nálam” aludjon. Nem akartuk megijeszteni a szülőket, hogy pasiknál alszunk, de nyilván mi sem akarunk semmit... Vagyis Luck lehet, de az csak rá és Bradre tartozik... Na, meg a nappaliban lévő kihúzható kanapéra.

Mars leszedegette az ágyáról az egyik takarót és párnát, majd a földre dobva leült.

-         Te mit is csinálsz?

-         Aludni akarok... – motyogta.

-         De a földön? Rosszul fogom érezni magamat, hogy én alszom az ágyon... Ne aludjak a földön inkább én?

-         Dehogy! Neked most minimum kell egy kis kényelem – mosolygott rám, majd letette a telefonját az éjjeli szekrényre.

-         Anyukád hol van? – érdeklődtem, mert tudom, hogy az apukája már kiskorában meghalt, de az Anyukája nagyon ritkán van otthon...

-         Éjjeli műszakban dolgozik... Tudod, ápolónő, és így vagy reggel héttől este hétig, vagy fordítva...

-         Ja, rendben – válaszoltam, majd betakaróztam.

Mind a ketten csendben voltunk a sötétben, és hallgattuk a szuszogásunkat, majd beindult valami rap szám. Majdnem szívrohamot kaptam, mivel először nem tudtam hová tenni, de rájöttem, hogy ez csak Mars telefonja. Hunyorítva megnézte a képernyőt, majd visszatette az éjjeliszekrényre.

-         Zavar, ha megy még a zene egy kicsit? – kérdezte.

-         Nem, dehogy... –válaszoltam meglepődötten, de elfogadtam.

Az elalvásom előtt még párszor hallottam azt a dalt. Nem értettem, hogy Mars kinek nem szeretné felvenni a telefont, de minek szóljak bele, ha nem az én dolgom?

Egy sötét sikátorban mentem végig. Nem tudtam, hogy miért... Egy ködös éjszakán miért pont itt sétálgatok? Magam sem értettem, hogy kerülök ide.

Minden félelmetes volt, így hát visszafordultam. Ahogy sietős léptekkel elindultam az ellenkező irányba, beleütköztem egy magas emberbe, aki fekete kapucnis pulcsit viselt.

Meg sem mozdult, csak elkezdett röhögni, ettől pedig megborsókázott a bőröm. Visszafordultam az eredeti irányba, és már ott is állt valaki. Elkezdtek közeledni felém, én pedig becsuktam a szememet.

Csak egy rángást éreztem magamon, és levegő után kapkodva nyitottam ki újra a szememet. Marshall szobájában voltam, de ő nem volt ott a földön.

-         Mars – suttogtam.

Nem kaptam választ, se semmit. Összekuporodtam az ágyon, és már majdnem elaludtam, amikor valaki halkan kinyitotta az ajtót. Hirtelen annyira megijedtem, hogy hátradőltem, és így leborultam az ágyról. Nem éppen ez volt a legkellemesebb dolog a világon, mivel a csontjaim sajogtak.

-         Te meg mit művelsz? – hallottam az Ő hangját.

-         Megijesztettél, te idióta. Minek mászkálsz az éjszaka közepén?

-         A konyhában voltam, meg visszahívtam egy személyt, mert nem hagyott aludni...

-         Ki volt az? – kérdeztem meg félve, mert nem akartam túl személyes dolgokról faggatni.

-         Bella.

-         Ja – nyögtem ki, és aztán felültem az ágyra.

-         Egyébként felébresztettelek? – Láttam, hogy mosolygott, mert a szemem kezdett hozzászokni a sötéthez.

-         Nem, csak rosszat álmodtam... De mindegy, ha eddig kibírtam, akkor most is ki fogom – legyintettem.

-         Félsz?

-         Egy kicsit...

Leült mellém az ágyra és megölelt. A szívverésem annyira összezavarodott, hogy a ritmusa hol gyors, hol pedig lassú volt. Ezt lehet, hogy ő is megérezte, mert halkan felröhögött.

-         Gyere ide... – húzott a mellkasához, és hátradőlt. Igazából nem zavart, de a tudat, hogy a barátnője valahol egyedül alszik, ő pedig velem.

-         És a barátnőd? – toltam el magamtól egy kicsit.

-         Milyen barátnő? – kérdezett vissza gyorsan.

-         Hát, múltkor még nagyon boldogak voltatok együtt. Mi történhetett?

-         Kezdett irritálni, hogy ő nem... mondjuk úgy, hogy nem felel meg az elképzeléseimnek...

-         Bunkó vagy. Ezért dobtad? Pedig bele is voltál zúgva...

-         Az nem ő – vigyorodott el.

Sokáig néztem rá összehúzott szemekkel, de végül ráhajtottam a fejemet a mellkasára, és már majdnem elaludtam, amikor megszólalt.

-         Nem ismerős a helyzet?

-         Egy picit – suttogtam, és el is nyomott az álom...