33/2. rész [Befejező]

33. rész

Az eredeti rész feltöltésének időpontja: 2013/12/05

Megjegyzés: 

   Öhömm... Kicsit sokat késtem, tudom, elnézést. És igazából most sem írtam volna meg, ha nem tévedek véletlenül a saját blogomra. 28 rendszeres olvasót itthagyni... Most idiótának fogtok nézni, de én majdnem sírtam, mikor megláttam, hogy 28 rendszeres olvasóm van, és az oldalra már több, mint 16.600x kattintottak rá. Nincsenek szavak erre az érzésre. Úristen.

Nagyon sajnálom, hogy itthagytalak benneteket, remélem maradtok (és tudom, körülbelül minden résznél ez van)... Nagyon, nagyon bánom, hogy nem erre szántam időt a tanulás közötti szabadidőmen, de legközelebb komolyan megpróbálok valamit időben alkotni.

Na, most már abbahagyom, mert lassan hosszabb lesz a sajnálkozásom, mint az egész rész...

Csókok: F.♥

ui.: a rész kicsit összecsapott lett, mivel annyira siettem :(

és sajnos már a szereplőkkel sem tudok annyira 

azonosulni... majd belejövök :D

 

Az egész testemben remegtem, a szemem szorosan le volt hunyva. Egy könnycsepp folyt le az arcomon, a kezemet pedig végighúztam rajta, ezzel a mozdulattal pedig szétkenve a tegnapi sminkemet.

Kívülről is elképzeltem a jelenetet, és úgy nézett ki, hogy egy idióta csaj reszket, és sír, egy fiú pedig hátulról öleli, nyugtatja. Na ez voltam én, meg Marshall, amint hajnal négykor egy újabb rémálomból felébredve sokkos állapotba kerültem.

Ugyan az játszódott le az álomban, mint ami az előzőben. Valaki nagyon szeret az idegeimmel játszani... A reakciómon meg is látszódott, hogy megvisel. Ki tűrné nyugodtan, ha újra és újra megálmodja, ahogy megverik? Borzalmas érzés, mert valahogy érzed a sebeiden, hogy belesajognak az „ütésekbe”. Ezeket mondhatjuk akár fantomfájdalomnak is.

Marshall hátulról ölelt át, én pedig lassan, de kezdtem lenyugodni. A légzésemet apránként sikerült lelassítanom, a könnyzuhatagom is leállt, de nem tudtam megköszönni Neki, hogy milyen rendes velem, mert megint elaludtam.

 

Lassan nyitottam ki a szememet, de a szememet nem bántotta a reggeli fény. Inkább félhomálynak mondhatni, mivel a függönyök mögül épphogy látszódott, hogy már felkelt a Nap. Óvatosan felültem, majd kitámasztottam magamat a kezeimmel, de minden mozdulatomba belesajdultak az izmaim. Megtartottam magam, és körbepillantottam a szobán, ami úgy nézett ki, mintha egy tornádó söpört volna át. Tegnap este nem nagyon figyeltem a részletekre, de ahogy most végiggondoltam, érthető, miért uralkodik ilyen helyzet.

Amikor Marshall behozott a karjaiban, már félig magamnál voltam. Nem tudta normálisan kinyitni az ajtót, így amikor belökte, levert egy képet a falról. Az én ruháim is szerte-szét lettek dobálva, és amikor keresett a szekrényében, nem pakolt vissza, hanem mindent úgy hagyott, ahogy kidobálta. A filmezésünk után senkinek nem volt kedve hozzáfogni pakolni, legalábbis nekem egyáltalán nem. Marshall pedig a földön aludt, úgyhogy az, ami az ágy mellett hevert, azt nemes egyszerűséggel arrébb lökte, és ott aludt.. volna, ha nem költözik fel mellém.

Ez a tegnapi este története, röviden, tömören, leegyszerűsítve.

 

Amíg én az egyetlen olyan pozícióban feküdtem, ami nem okozott fájdalmat, addig Mars hol oldalra vágta magát, hol pedig engem lökdösött. Tudtam, hogy alszik, ezért nem is voltam ideges rá, hiszen szándékosan nem kezdene el arrébb tolni, amikor tudja, hogy sajog minden testrészem.

Még akkor is háton feküdtem, amikor Marshall ásítozni, és nyújtózkodni kezdett.

-        Szia – köszönt halkan.

-        Jó reggelt – suttogtam.

-        Miért nem alszol még?

-        Nem tudok – húztam félmosolyra a számat.

-        Megint rosszat álmodtál? – Gyorsan felpattant ülő helyzetbe, és úgy vizslatta az arcomat, hogy jól vagyok-e.

-        Nem, jól vagyok – mosolyogtam, és a kezemmel arrébbtoltam az arcát, majd végigsimítottam rajta.

Viszonylag nyugodtabban mosolygott, és egyszerűen elengedte magát, így visszadőlt az ágyba. Egy óriásit huppant az ágy, én pedig röhögve felé fordultam.

Mosolyogva néztük egymást egy ideig, majd egy pár perc után szólalt meg csak újra.

-        Nem szeretnénk megint leszaggatni a függönyt? – vigyorgott.

-        Na! Azt nem mi csináltuk, hanem te! – Hangosan felnevettem, mire a szemét forgatva átfordult a másik oldalára, és műsértődést játszott.

-        Kend rám... – prüszkölte.

-        Hé! Komolyan te volt...

A mondatomat nem tudtam befejezni, mert Lucky álmosan rontott be a szobába.

-        Szia – köszöntöttem kicsit kínosan, mert ép éppen Marsot karoltam át, mivel piszkálni akartam.

-        Látom, nagyon elvagytok, de ezt ne ilyen hangosan nyilvánítsátok ki, jó? – bíztatóan rám mosolygott, mire megráztam a fejem, olyan „ez nem az aminek látszik” stílusban.

-        Okés, halkabbak leszünk. – Marshall felpattant, és rákacsintott a barátnőmre, így már nyakig voltam...Még talán egy kicsit én is elhittem, hogy nem vagyunk ártatlanok...

Lucky halkan becsukta az ajtót, Mars pedig idétlen fejet vágott – igazából ritka, amikor nem idétlen a feje -, és visszadőlt a helyére. Legalább ezzel megbizonyosodott, hogy nem gondolta komolyan. Nem tudom, hogy ennek most örülnöm kellene-e.

Amikor már eleget játszottuk a sértődöttet, adott egy új pólót, és egy boxert - amit igazándiból nem értek, miért nekem kell felvennem  -, így mentünk ki reggelizni.

Lucky és Brad halkan beszélgettek a kihúzott kanapén, Mars anyukája pedig aludt a hálószobájában. Meghiszem, hogy milyen nehéz lehet az éjszakai műszak egy kórházban... Ráadásul, hogy egyedül nevel gyereket, soha nem tudhatja, amíg ő bent dolgozik, a drága fiacskája merre kószálhat, vagy egyáltalán otthon van, esetleg másnál, egy házibuliban, részegen egy árokban... Soha nem lehet tudni, tényleg.

Szóval, hívtuk őket, hogy nehogy véletlenül nekünk kettőnknek kelljen elkészíteni mindenkinek a reggelit, de így Mars azt érte el, hogy ő és Brad hülyéskednek a konyhában, mi pedig Luckkal szendvicseket gyártunk. Biztos szórakoztató lehetett, ahogy tojásokkal zsonglőrködnek, sajnálatos módon nem éltem át velük ezt az élményt, mert egészen sürgettek minket azzal, hogy „asszony, éhes vagyok, mikor lesz kész a kaja?”. Férfiak.

Mivel konkrétan az összes tojás a plafonon és a padlón végezte, kénytelenek voltunk valami újat kieszelni. Kipakoltuk a szendvicsnek való dolgokat az étkezőasztalra, és bejelentettük, hogy ez egy „csináld magad” reggeli.

-        „Csináld magad” reggeli? Az meg mi a fészkes fene? – Brad úgy csinált, mintha nem értené pontosan, magának kell kaját csinálni.

-        Tudod – kezdtem magyarázni. -, olyan, mint amikor veszel egy nagy polcot, és csak darabokban kapod meg. Azt is neked kell összerakni...

-        Viccelsz, ugye? – röhögött fel, én pedig a kezébe nyomtam egy tányért és egy kést, majd halál komoly fejet vágtam.

Brad bevetette a kiskutya szemeit, de ezt egy párszor már eljátszotta nálam, így most sem jött be. Luckynál annál inkább. Ő meghatódott, és úgy döntött, megcsinálja neki.

A reggeli után videojátékoztunk, de egy fél óra múlva Luckyt hívták a szülei, és haza kellett mennie, a barátja pedig lovagiasan elkísérte. Így az a helyzet lépett életbe, amit leginkább el akartam kerülni. Kettesben Marssal, úgy, hogy tudom, nem érez már semmit. Én pedig még mindent...

-        Egyébként, nem derült ki, hogy mitől lesznek álmaid? – kérdezte Mars, mintha csak éppen eszébe jutott volna, de látszott rajta, hogy egy ideje már ezen gondolkodik.

Most mondjam azt, hogy „semmit nem tudok, csak azt, hogy miattad nincsenek”. Nem lenne túl reális.

-        Nem sikerült kideríteni. Zavaros – mondtam.

-        Akkor sejtésed sincs, hogy milyen kezeléssel lehetne megszüntetni?

-        Lövésem sincs.

 

Ezek után csendben ültünk egymás mellett, és játszottunk. Egy autóversenyes játék volt bekapcsolva. Igazából, Mars nem túlzottan erőlködött azzal, hogy elmagyarázza, mit hogyan kell kezelni, de mikor teszteltem az összes gombot és kart, egy idő után sikerült belejönnöm. Körülbelül a tizedik menetnél már ott voltam, hogy tudtam tartani a lépést, ő oldalról nekem jött az autójával, és a kocsim totál káros lett. Türtőztetnem kellett magamat, hogy ne kezdjek el ordítani vele.

Mikor már meguntuk, vagyis inkább én untam meg a játékot, visszamentünk Mars szobájába egy doboz nutellával és két kanállal.

-        Ez elég gyorsan el fog fogyni, nem gondolod? – kérdezte.

-        De, lehet – szomorodtam el. Ki ne szomorodna el, ha azt halja, mindjárt elfogy a nutella?

-        Szerintem játsszunk olyat, hogy kérdezek egyet, te válaszolsz, és ehetsz egy kanállal – ajánlotta, én pedig belementem, mert hát a csoki adagokért bármit.

-        Én kezdem! – Tudtam, hogy ha én kérdezek akkor ő ehet, de érdekelt pár dolog. – Miért jöttél össze Bellával?

-        Mert egy buliban smároltam vele, és nem akartam rosszat neki – válaszolt, és már ette is az adagját. – Bejött a pszichológusod?

-        Ez teljesen abszurd. Úristen! Dehogy – röhögök fel. – Mit vártál a Bellával való kapcsolatotoktól? 

-        Azt, hogy esetleg lesz egy tartós kapcsolatom egy napi hülyeségből. Nem hívott randizni a pszichológusod?

-        Milyen kérdéseid vannak neked?

-        Szuperek. És nem válaszoltál.

-        Miért hívott volna?

-        Mert lehet, hogy pedofil, vagy mit tudom én! De mindig visszakérdezel, és nem válaszolsz egyértelműen a kérdésemre. Kikerülöd a választ, vagyis randira hívott téged! – Büszke arcot vágott, mintha ráhibázott volna.

-        Nem hívott randizni, nyugi már. Miért érdekel?

-        Mert nem tudlak nyomon követni. Tetszett valaha Nate? – kérdezte.

-        Helyesnek találtam, de viszonylag hamar megtudtam, hogy nem vonzódna hozzám – mosolyogtam. – Még most is helyesnek találom. Randiznál valaha Nate-tel?

-        Normális vagy? Úgy nézek ki, mint aki randizik egy fiúval?

-        Igen, normális vagyok, és akár annak is nézhetsz ki – vigyorogtam pofátlanul.

Fel sem tűnt, de időközben elfelejtettünk még mogyorókrémet is enni. Mars kérdezgetett még Bradről, és leginkább Belláról. Valahogy az érdekelt a legjobban.

Kiderült, hogy egy buliban voltak, ahol Marshall eléggé illuminált állapotba került, és Bella nyomult rá, majd smároltak, és másnap Bella már azt állította, hogy járnak... Szóval Marshall először nem mondott igazat. Most pedig Bella már átlépett a nyomulás határain.

Csak ilyen kérdések voltak, de a végén már másra is választ akartam kapni. Az ő érzéseiről, a köztünk lebegő szálakról. Már túl sok mindent hagytunk ott, befejezetlenül. Úgy éreztem, most, vagy soha. Ha nem kérdezem meg nem lesz semmi. A semmi pedig rossz dolog. A semminél még az is jobb, ha szomorúan, de legalább emelt fővel távozok...

-        Most már hanyagoljuk a Bella témát, jó? – kérte.

-        Rendben, úgyis van millió másik kérdésem... – vettem egy mély lélegzetet.

-        Egy jó nagy kérdésben kell ezt az egészet megtenned, mert egy kanálnyira elég nutella maradt... – Felmutatta az üres üveget, nekem pedig minden otthagyott pillanat végigfutott az agyamban. Melyik kérdést lenne a leg észszerűbb feltenni?

-        Mit éreztél irántam, amikor megcsókoltál az ablakban? – Éreztem, hogy lesokkol. Az én hasam is görcsberándult, mikor elkezdett gondolkodni.

Én hülye, nem azt kérdeztem meg, hogy mit érez most. Sokkal jobban érdekelt a múltam. Mintha a múltban élni könnyebb és szebb lenne.

Nem válaszolt. Egy kínos, csendes perc után az Anyukája lesett be az ajtón.

-        Sziasztok, reggeliztetek már? – kérdezte mosolyogva.

-        Igen, ettünk – bólintott Mars, én pedig visszamosolyogtam.

-        Brad és Lucky elmentek már?

-        Ja, haza kellett menniük.

-        Rendben, én elmegyek a boltba, mert elfogyott a tojás. Sziasztok! - Elköszönt, én pedig nagyon örültem, hogy volt még energiánk feltakarítani.

Egy perc sem telt el, mire Mars halkan beszélni kezdett.

-        Én, azt hiszem, hogy szerettelek.

Ez egy szíven-ütésnek felelt meg. „Szerettelek”, múlt időben. Nem hiszem el, hogy a nyomorultságom miatt már nem.

Gyorsan stílust váltva még a levegőt is olyan flegmán vette, mintha megerőltető lenne, vagy mintha az oxigénnek lenne megtiszteltetés, hogy az ő testében alakulhat át széndioxiddá.

-        Szeretnél még ehhez hozzáfűzni valamit?

Legszívesebben helyben arcon rúgtam volna.

-        Úr isten, te nem vagy normális – mondtam erre a stílusra utalva. - Kimennél? Átöltöznék.

-        Minek akarsz átöltözni?

-        Hogy haza tudjak menni – prüszköltem.

-        Akkor nem.

Akkor én sem foglalkozok vele. Elfordulok, hogy ne lásson belőlem semmit, és ledobom a pólóját a táskám tetejére. Gyorsan magamra húztam a tegnapi ruháimat, Marshall meg az egészet végignézte.

-        Elárulnád, hogy jelen pillanatban min kattantál be? – mosolyog.

-        Érdekel, vagy ezt is csak szarkasztikusan kérdezed?

-        Érdekel.

-        Nos, tudod azért, mert vagy akkora tájparaszt, hogy az egyik pillanatról a másikra úgy döntesz, hogy most el sem bírsz viselni, és úgy viselkedsz, mintha az egész világ a tiéd lenne. Nem vagy te senki, pont ugyan annyi vagy a világban, mint én, vagy akárki más...

-        Álljunk csak meg! – A szavamba vágott. – Ezt úgy mondod, mintha te nem szállnál el néha magadtól...

-        Nem ennyire. Nem vagyok ennyire lekezelő az emberekkel...

-        Most az bántott meg, hogy azt mondtam, „szerettelek”? – A fejét oldalra fordította, és úgy tett, mintha szomorú lenne.

Nekem sem kellett több. Éppen, hogy a könnyeimet sikerült elrejtenem előle, mert, amikor elfordultam, már záporoztak. A bejárati ajtó felé kezdtem loholni, és ki akartam rontani, de zárva volt. Nekidőltem az ajtónak, és megvártam, amíg ő is odaér.

-        Most miért sírsz? – kérdezte.

-        Kérlek, engedj ki – zokogtam.

-        Mi a baj? – Ezer fokkal kedvesebb hangon szólt hozzám. Óvatosan a hátamra tette a kezét, és végigsimított rajta.

-        Az, hogy utállak. Utállak, mert melletted gyenge vagyok. – A sírós hangomon, amikor alig kapok levegőt, nem biztos, hogy minden szavamat értette... – Bármikor képes vagyok vihogni melletted, mint egy tinilány, vagy éppen úgy bőgni, mint most. Pedig én nem ilyen vagyok. Nem akarok beállni a sorba... De nem tudom elfelejteni ezt az egészet... Mert szeretlek.

-        Semmi baj...

-        Semmi baj? Szerintem ez elég nagy baj!

Nagyon örültem, hogy Mars Anyukája nem volt otthon. Szerencsés véletlen. Nem tudom, hogy ugyan így kiakadtam volna, ha itthon van.

Az ajtófélfának dőlve támaszkodtam, a hátam be volt görnyedve, és zokogtam. Képzelem, milyen felemelő látvány volt.

-        Ha a sorban állsz, akkor állj kicsit félre, mert nem foglak észrevenni - röhögött fel, ez pedig megnöveltem a könnycseppek számát másodpercenként. – De ha nem is állsz félre, akkor is odamennék, és tudod mit csinálnék? – tette fel a kérdést.

Megfordított, majd mindkét kezemet megfogta, és odahajolt az arcomhoz. A szám felé közelített, és a könnyeim a közeledésével elapadtak. Egy puszit adott a számra, és gyorsan el is távolodott, hogy megnézze az arcomat.

-        Hajlandó vagy visszajönni?

Egy aprót bólintottam, majd visszasétáltam a szobájába. Nyugtalanul ültem.

-        Tudod, hogy szeretek az emberek idegeivel játszadozni – nyögte ki.

-        Tudom.

-        De már ideje lenne megtanulni, hogy veled nem lehet hülyéskedni.

-        Veled sem – ráztam meg a fejem.

-        De egy valamit el kell fogadnod...

-        Mit?

-        Hogy nem szerettelek. – Elakadt a lélegzetem. – Hazudtam. – Miért játszadozik velem állandóan? – Mert még mindig szeretlek.

A hozzám legközelebb eső tárgy egy fésű volt, azt vágtam hozzá.

-        Te állat! Ezt élvezed? Szórakozol itt velem, megríkatsz, és most meg bejelented, hogy szeretsz? Normális vagy, ember? – tör ki belőlem, és a táskámmal kezdem ütögetni, mint egy rossz öregasszony.

Nevetve feküdt az ágyon, tűrte, és ki is érdemelte, amit kapott. Mindezek után... Tökéletességgel megérdemli.

Amikor végre felegyenesedik, leülök mellé az ágyra.

-        Nincs több hülyeség? – kérdeztem nyugodtan.

-        Nincs – mosolygott vissza rám. – És most azt hiszem itt az ideje annak, hogy ne húzzam tovább. Nincsen próbaidő, az soha nem sül el jót. EZ MOST NEM GYAKORLAT! – úgy mondta, mintha az iskolában tűzriadó lenne.

-        Mi nem gyakorlat? – mosolyogtam rá, már őszintén.

-        Khmm... Azt akartam megkérdezni, hogy leszel-e a.. izé, a barátnőm... Tudod, ahogy szokás. Mintha járnánk, mert én... Szeretlek Florence Bells! – Amikor végre kimondta, nagyon megörültem. Nem tudom, hogy volt e már valaha ilyen boldog pillanat az életben...

-        Leszek a barátnőd – mosolyogtam, és miközben megcsókolt csak arra tudtam gondolni, hogy mostantól ő fog megszenvedni értem...

A szavazók többsége az 'Igen'-re adta a voksát, szóval akkor lesz második évad :) 

Örülök, hogy ennyien szavaztatok, s jól esik, hogy 26 emberből csak egy ember nem tetszett a második évad ötlete. Köszönöm nektek!♥

Ugye elkezdődött az iskola, és a tizedikes élet nem túlzottan mondható könnyűnek, így koncentrálnom kell, és a legeslegutolsó rész érkezési idejét sem tudom meghatározni... Ha lesz egy kis szabadidőm, akkor sietek az írásával :)

A második évadról pedig... Ötletem van dögivel, de az, hogy mikor tudom elkezdeni, még kérdéses :D

Már csak idő kérdése, és meghozom a részt

Puszi: F.

Közérdekű

Szóval, eddig annyira nem preferáltam a dolgot, hogy csináljak a blogomnak 2. évadot, de most valahogy megváltozott a döntésem, és átgondoltam a dolgot. Úgy döntöttem, hogy megkérdezlek titeket is (:

Mivel ezen a dolgon vacilláltam, így nem is hoztam részt. Ha nem lesz második évad, akkor nyilván nem is úgy írnám meg, ahogy most el volt tervezve :D

A szavazást megtaláljátok bal oldalt :) Előre is köszönöm♥

Ja, és még a kommentekre válaszolva :) :

L. : Köszönöm szépen :) Örülök, hogy tetszett! :3 És  sajnálom, hogy még többet kell várnotok, de most komolyan nem tudtam, hogy mit csináljak magammal (legyen a második évad, vagy ne...)

Betti.† : Nagyon szépen köszönöm :) Ha tudnád, hogy mennyire örültem neki ^^ Mindjárt ki is teszem :$
            Tényleg örültem neki, de most vettem észre, hogy törölted a blogot. Na mindegy :D A lényeg a szándék ^_^

Szandraa : A te kommentjeidet mindig érdemes kivárni :D Kimondhatatlanul örülök, hogy úgymond "végigkísérted" a blogom fejlődését, és mindig megleptél valami kedves kommenttel, vagy éppen te adtál ötletet (: Köszönöm ♥ Ha megkapom a szavazás eredményét, akkor majd sietek (:

Puszi: F.

33/1. rész [Befejező]

Jó, tudom, ezzel is eléggé elkéstem, de még nem is sikerült teljesen befejeznem, szóval a Befejezőrészt kettészedtem (: 

Most egy hétig nem leszek gépközelben, így nem tudok írni, így remélem, hogy 26.ára meg tudom írni a legeslegutolsó részt :)

♥♥♥♥♥♥♥♥Köszönöm a 22 rendszeres olvasót, és a több mint 12000 oldalmegjelenítést♥♥♥♥♥♥♥♥

♥Remélem tetszeni fog♥

Marshall felsegített a földről, és kisöpörte a szemem elől az arcomba hullott hajat. Nem gondoltam volna, hogy így fog legközelebb érintkezni velem.

-         Szóval, mi is történt veled? – Nem találtam a hangjában iróniát, csak a szimpla aggódást.

-         Semmi, tényleg semmi, jól vagyok!

-         Klassz. Itt fekszel az utcán, a koszban, és tiszta vér vagy. Ezek után azt tudod mondani, hogy nem történt semmi? Flor... Ennél még az is jobb hazugság lenne, ha azt mondod, elestél.

-         Akkor elestem... – Elismételtem az ötletét, és szólnom sem kellett, hogy rosszul vagyok, Mars megérezte, és magához szorított. Biztonságérzetet nyújtott.

-         Tudsz járni? – kérdezte.

-         Természetesen – vágtam rá, de az önfejűségem ellenére sem engedett el.

Nem tudtam, hová megyünk, a lényeg az, hogy el onnan. Féltem, hogyha ott maradunk, akkor visszajönnek Meggie-ék.

Szinte már oda sem figyeltem merre vezet a karomnál fogva, így azt sem láttam, hogy milyen kocsiba ültetett be. Csak kinyitotta az ajtót, és mire észbe kaptam, már nem volt időm kívülről megnézni az autót... Bent pedig az sem érdekelt volna, ha gyorsan vezet. Csakhogy olyan hirtelen csukódott le a szemem, a testemet, pedig mintha nem is én irányítottam volna

Nem aludtam, mivel éreztem, hogy valaki felemel, aztán pedig a térdére támasztva a lábamat, ügyeskedett a zárral. Csakis Marshall lehetett az.

Egy igazán puha helyre tett le, majd motyogott valamit, és járkálni kezdett.

Nem volt erőm beszélni, sem életjeleket adni a létezésemről, így csak feküdtem ott, ahol hagyott, így pedig sikerült pihennem egy kicsit. De aztán egy kis idő múlva Mars dühödt felkiáltására lettem figyelmes.

-         Csak nem vihetem haza! A szülei szívrohamot kapnának, amikor meglátják így... Nem, nem lett komolyabb, és nem, nem akarom kórházba vinni. Jól van, csá.

Csak a rohangálását, és a morgolódását hallottam, ezeken kívül pedig semmi mást nem. Talán nem is csinált ezeken kívül mást.

-         Flor, jól vagy? – szaladt oda hozzám.

-         Én tökéletesen – szuszogtam, majd megpróbáltam felülni, de a karjaim annyira gyengék voltak, hogy képtelen voltam használni őket.

-         Gyere, segítek! – A karját becsúsztatta a hátam alá, és óvatosan felemelt, majd leült mellém.

-         Köszönök mindent! – Addig tartott megfogalmazni ezt a két szót, hogy már magamat idegesítettem vele.

-         Még semmit ne köszönj... Mert tudom, hogy most utálni fogsz, de ki kell fertőtlenítenem a sebeidet!

-         Nem gond – nyeltem egy nagyot, de közben tudtam, hogyha ezzel végzünk, akkor sokkal jobb lesz.

A fürdőben ültünk, és azon voltunk, hogy felmérjük a sebeimet. Végül is jót szórakoztam Marshall szerencsétlenségén...

-         Megtennéd, hogy... ömm.. Levennéd a..? – Beletúrt a hajába, és zavartan a földet fürkészte. A gondolattól is zavarba jött, hogy le fogom venni a pólómat. Neki komolyan van barátnője? – Leveszed a pólód?

-         Igen... Máshogy nem tudnák lekezelni a sebeimet – mondtam szemrehányóan, és mélyen a kék szemeibe néztem.

Elkezdtem felhúzni a pólóm, de a kezem egyszerűen nem akart engedelmeskedni nekem, akármennyire is tűrtem volna a fájdalmakat. Mars megfogta a kezemet, majd a pólómat, és óvatosan lehúzta rólam.

-         Hát ez elég csúnya – húzta végig a bordáimnál díszelgő lila folton a kezét.

-         Tényleg nem valami szép... És eléggé fájdalmas – sziszegtem.

-         Bocsi! – Levette róla a kezét, és elővett egy pár krémet.

Az egész testemen voltak sebek, így amikor kész voltam, egy bugyiban és melltartóban feküdtem az ágyán, ő pedig kiment a konyhába, hogy hozzon valami ehetőt.

-         Flor! – A barátnőm visító hangját hallva azt hittem, csak álmodok, de mikor behuppant mellém az ágyba, akkor rájöttem, hogy ez eléggé a valóság.

-         Nyugi, és kérlek, ne vesd rám magad – röhögtem. Tényleg nem lett volna valami jó ötlet, ha most kezd el ölelgetni.

-         Mi történt? Mesélj! Marshall azt mondta, hogy eki semmit nem mondtál el. Sőt, pont azt mondtad neki, hogy semmi nem történt. Akkor most nekem mindent el kell mondanod!

-         Lucky, én nem ezt érdemeltem – tört ki belőlem.

Bőgtem, mint egy kisgyerek. Miért pont én? Talán nem kellett volna mindent beleadnom a versenybe, és hagyni, hogy Meggie nyerje meg? Na azt már nem! Na, és ha legalább figyelmeztettek volna, hogyha nem hagyom nyerni, akkor jól megvernek... akkor talán nem csináltam volna. Mire volt ez jó nekik? Teljesen egyedül voltam, így még a „küzdelem” sem volt igazságos.

-         Nyugi, jól van! – Lucky nem volt teljesen tisztában azzal, miért kezdtem el sírni, így nem is tudott normálisan okot adni, miért ne tegyem ezt. – Majd minden jobb lesz! Figyelj, inkább meséld el, hogy mi történt...

-         Meggie... ő.. megvert...

-         Nem is te nyertél a versenyen? – nézett rám értelmetlenül.

-         Nem.. de.. megvert...Meg a haverjai. Egy sikátorból jött elő.. – szipogtam. – Aztán ellöktek, és megrugdostak...

-         Mi van? – kerekedett el a szeme. – Ezt jelentenünk kell a rendőrségen...

-         De ne, mert nincs bizonyítékunk. Elszaladtak... – szipogtam szüntelenül.

-         De biztosra tudod, hogy Meggie volt! – Lucky felemelte a hangját, és lassan már idegesebbnek tűnt, mint én.

-         Majd ha tudok, akkor beszélek valakivel... – füllentettem. Nem igazán akartam, hogy mások is tudjanak az incidensről. Ez így sajnálatra méltónak, gyengének állít be engem, pedig én nem ilyen vagyok...

Lucky gyengéden megfogta a vállam, és odahúzott magához. Ez nem sajnálat volt, hanem megértés. Azt hiszem, hogy Lucky mindig az én oldalamon állt, ha a büszkeségemről volt szó... Na jó, lehet, hogyha Marsról van szó, akkor képes leordítani a fejemet, hogy „ ne érdekeljen a büszkeségem.

-         Hé, csajok, bemehetünk? – Brad hangját hallottam az ajtó túloldaláról, így gondoltam a hiányos öltözetem miatt nem kéne fiúknak mászkálni a szobában.

-         Gyertek – ordított vissza Luck, és gyorsan rám terített egy pokrócot.

-         Flor.. Te meg mi az Istent csináltál, hogy így nézel ki? – A kezemre mutatott, ami éppenséggel nem volt letakarva, és foltok díszítették.

-         Majd később elmesélem – mosolyogtam rá, de ő annyira nem díjazta, hogy még most is boldog vagyok, így összeborzolta a hajamat.

-         De komolyan, valami utcai harcba keveredtél? – Ezzel majdnem, hogy a lényeget mondta el.

-         Hagyjál már – nyöszörögtem, majd vették az adást, és elkezdtek másról beszélni.

Brad lehuppant Lucky mellé az ágyra, és elkezdték egymást piszkálni, amíg nem kezdtem el fázni, és jeleztem Marsnak.

-         A te ruháid kicsit koszosak, szóval, azt hiszem, adok neked valamit... – A szekrényhez lépett, majd kivett egy pár ruhát, és odadobta mellénk az ágyra. – Gyere, Brad!

Kimentek a szobából, és Lucky segített a ruhákkal.

Egy bő pulcsi, egy óriási melegítőnadrág – ezt még soha nem láttam rajta, de valahogy meg tudom érteni -, és egy körülbelül negyvenhármas zokni. A lényeg, hogy nem fáztam, és a sebeimet sem zavarták a szűk ruhák.

Lassan kibattyogtunk a fiúk után, akik a nappaliban foglaltak helyet, és a tévét kapcsolgatták.

-         Mit akartok nézni? – nézett fel Brad, aki a lemezek között kutatott.

-         Hát, akármit, csak ne legyen félelmetes, véres, vagy... akció... – suttogtam.

-         Jó, akkor nem az lesz a megfelelő doboz – pattant fel Mars, és az egyik szekrény tetejéről levett egy kis műanyag tartót.

-         Ez anyum lemeztartója, keressünk ebben – vigyorgott. – Nem nagyon szokott filmeket nézni, de hogyha néhanapján kedvet kap hozzá, akkor ebből szokott válogatni.

Elkezdtük nézegetni a címeket, hogy mit nézzünk meg, de a legtöbbnek már a címe is nagyon csöpögős volt, vagy esetleg már láttuk. Igazából a fiúknak pedig mindegy volt, hogy mit alszanak végig...

-         Három méterrel a felhők felett! – Lucky visítása törte meg a csendet, és győztesen a feje felé emelve a lemezt, eltáncolt a barátjáig, és a kezébe adta, várva, hogy beindítsa.

-         Jaj, csak ezt ne! Azt pont megnéztem Anyával, és borzalmas volt az egész. – Mars szenvedő arcot vágott, azt várva, mikor hatódunk meg, de mivel nem tettük, így feladta, és eldőlt a kanapén.

-         Akármit néznénk, akkor is végigszenveded – forgatta meg a szemét válaszul a barátnőm, majd bevackolta magát Brad mellé.

Választhattam, hogy vagy a földre ülök, vagy Mars mellé, így inkább lelöktem a lábát a kanapé egyik oldaláról, és én is leültem.

Nem volt popcornunk, sem kajánk, és valójában nem is a filmet néztük, hanem azt túlüvöltve vihogtunk és beszélgettünk. Ilyen egy igazi barátias este, nem? Legalábbis nekünk mindig ilyenek voltak a z otthoni mozizások

Mars kicsit sem közeledett felém, egész végig csak a kanapé két végében voltunk, még a gerlepár a másik díványon egészen összemelegedtek. Nagyon megszakíthatatlan kapcsolat az övék. Amíg mi Marshallal egyhelyben toporogtunk, addig ők az egyszerűbb utat választották. De most már mindenki boldog, nem? Talán nekem is fel kéne hívnom Will barátomat...

-         Hé, Anya! Szia. Nem aludhatok ma este Luckynál? – kérdeztem halkan a telefonba.

-         Szia kincsem. De, persze! Majd holnap jössz. Egyébként, hogy sikerült a verseny? – Anya hangja sziporkázott. Mintha kicserélték volna... Az elmúlt napokban nem igazán hallottam boldognak, de örültem, hogy ilyen vidám lett.

-         Jól, nyertem, a többi dolog meg majd kiderül... – bólintottam.

Nem akartam a kvízről bájcsevegni, szóval rögtön tereltem a témát. Körülbelül öt perc múlva letettem a telefont, és örömmel értesültem, hogy ugyanúgy Luck szülei is megengedték, hogy „nálam” aludjon. Nem akartuk megijeszteni a szülőket, hogy pasiknál alszunk, de nyilván mi sem akarunk semmit... Vagyis Luck lehet, de az csak rá és Bradre tartozik... Na, meg a nappaliban lévő kihúzható kanapéra.

Mars leszedegette az ágyáról az egyik takarót és párnát, majd a földre dobva leült.

-         Te mit is csinálsz?

-         Aludni akarok... – motyogta.

-         De a földön? Rosszul fogom érezni magamat, hogy én alszom az ágyon... Ne aludjak a földön inkább én?

-         Dehogy! Neked most minimum kell egy kis kényelem – mosolygott rám, majd letette a telefonját az éjjeli szekrényre.

-         Anyukád hol van? – érdeklődtem, mert tudom, hogy az apukája már kiskorában meghalt, de az Anyukája nagyon ritkán van otthon...

-         Éjjeli műszakban dolgozik... Tudod, ápolónő, és így vagy reggel héttől este hétig, vagy fordítva...

-         Ja, rendben – válaszoltam, majd betakaróztam.

Mind a ketten csendben voltunk a sötétben, és hallgattuk a szuszogásunkat, majd beindult valami rap szám. Majdnem szívrohamot kaptam, mivel először nem tudtam hová tenni, de rájöttem, hogy ez csak Mars telefonja. Hunyorítva megnézte a képernyőt, majd visszatette az éjjeliszekrényre.

-         Zavar, ha megy még a zene egy kicsit? – kérdezte.

-         Nem, dehogy... –válaszoltam meglepődötten, de elfogadtam.

Az elalvásom előtt még párszor hallottam azt a dalt. Nem értettem, hogy Mars kinek nem szeretné felvenni a telefont, de minek szóljak bele, ha nem az én dolgom?

Egy sötét sikátorban mentem végig. Nem tudtam, hogy miért... Egy ködös éjszakán miért pont itt sétálgatok? Magam sem értettem, hogy kerülök ide.

Minden félelmetes volt, így hát visszafordultam. Ahogy sietős léptekkel elindultam az ellenkező irányba, beleütköztem egy magas emberbe, aki fekete kapucnis pulcsit viselt.

Meg sem mozdult, csak elkezdett röhögni, ettől pedig megborsókázott a bőröm. Visszafordultam az eredeti irányba, és már ott is állt valaki. Elkezdtek közeledni felém, én pedig becsuktam a szememet.

Csak egy rángást éreztem magamon, és levegő után kapkodva nyitottam ki újra a szememet. Marshall szobájában voltam, de ő nem volt ott a földön.

-         Mars – suttogtam.

Nem kaptam választ, se semmit. Összekuporodtam az ágyon, és már majdnem elaludtam, amikor valaki halkan kinyitotta az ajtót. Hirtelen annyira megijedtem, hogy hátradőltem, és így leborultam az ágyról. Nem éppen ez volt a legkellemesebb dolog a világon, mivel a csontjaim sajogtak.

-         Te meg mit művelsz? – hallottam az Ő hangját.

-         Megijesztettél, te idióta. Minek mászkálsz az éjszaka közepén?

-         A konyhában voltam, meg visszahívtam egy személyt, mert nem hagyott aludni...

-         Ki volt az? – kérdeztem meg félve, mert nem akartam túl személyes dolgokról faggatni.

-         Bella.

-         Ja – nyögtem ki, és aztán felültem az ágyra.

-         Egyébként felébresztettelek? – Láttam, hogy mosolygott, mert a szemem kezdett hozzászokni a sötéthez.

-         Nem, csak rosszat álmodtam... De mindegy, ha eddig kibírtam, akkor most is ki fogom – legyintettem.

-         Félsz?

-         Egy kicsit...

Leült mellém az ágyra és megölelt. A szívverésem annyira összezavarodott, hogy a ritmusa hol gyors, hol pedig lassú volt. Ezt lehet, hogy ő is megérezte, mert halkan felröhögött.

-         Gyere ide... – húzott a mellkasához, és hátradőlt. Igazából nem zavart, de a tudat, hogy a barátnője valahol egyedül alszik, ő pedig velem.

-         És a barátnőd? – toltam el magamtól egy kicsit.

-         Milyen barátnő? – kérdezett vissza gyorsan.

-         Hát, múltkor még nagyon boldogak voltatok együtt. Mi történhetett?

-         Kezdett irritálni, hogy ő nem... mondjuk úgy, hogy nem felel meg az elképzeléseimnek...

-         Bunkó vagy. Ezért dobtad? Pedig bele is voltál zúgva...

-         Az nem ő – vigyorodott el.

Sokáig néztem rá összehúzott szemekkel, de végül ráhajtottam a fejemet a mellkasára, és már majdnem elaludtam, amikor megszólalt.

-         Nem ismerős a helyzet?

-         Egy picit – suttogtam, és el is nyomott az álom...

Új blog!

Elkezdtem írni egy új blogot, az egyik barátnőmmel, és hogyha lennétek olyan kedvesek, bekukkantanátok?:DD Remélem elnyeri a tetszéseteket :)
http://alatszatnehacsal.blogspot.hu/

Előre is köszönöm. 

Puszi: F.

32. rész

Nagyon sokat foglalkoztam vele, és hosszú is lett, és extra képeket tettem bele (:DD), úgyhogy nagyon remélem, hogy mindenkinek tetszeni fog :) Sok csokit is elpusztítottam csak azért, hogy ez a rész megszülessen :$

Ömm, nem azért, hogy panaszkodjak, de volt az előző résznél egy ember, aki az "elmegyre"  szavazott. Nem baj, mert mindenkinek meglehet a saját véleménye :) Csak azt szeretném, hogy írja le, neki mi nem tetszett, hátha tudok rajta változtatni :) Köszönöm
És végül: imádlak♥titeket♥10.000♥megtekintés♥17♥rendszeres♥olvasó
életemben nem gondoltam volna, hogy valaha elérem ezt :) 
jó olvasást♥

Mivel a földrajzverseny jelentkezési ideje közeledik, muszáj sokat gyakorolnom, hogy egy színvonalban legyek Meggie Rey-el. Nem elég, hogy a tanárnő az osztály előtt is megmondta, hogy ő az iskola második legjobb tanulója - ehhez képest én senkinek érzem magamat -, ezért készülnöm kell. De még a külön felkészítő órákon is azzal szenvedtet, hogy „ezzel a tempóval az életben nem fogok Meggie nyomába sem érni, embereljem meg végre magamat.”

Úgy döntöttem, hogy meglátogatom rég látott barátnőmet, és mint kiderült kölcsönös volt a hiányunk.

-         Gondolkodtál már a táncon? – kérdezte Meli, teli-vigyorral az arcán.

-         Legalább megnézem, és ha tetszik, akkor megyek. Végső esetben elküldjük Lucky-t- nevettem fel.

-         Rendben – bólintott. – Akkor majd az első alkalommal nélkülem kell menned! És egyébként... Mi van a mi drága Marsunkkal? 

-         Ne is kérdezd.. Mondhatni meghibbant, de vele egyetemben én is, szóval nem csak az ő hibája – erőltettem egy apró mosolyt az arcomra.

-         Ami azt illeti, ő már mesélt róla...

-         Mikor?

-         Körülbelül minden második nap bejön hozzám. Szegénynek még bűntudata van... na, de nem ez a lényeg, hanem, hogy ő is ezt mondta. Hogy, idézem: „nem csak ő tehet róla, nekem sem kéne ilyennek lennem.” – mondta.

-         De annyira mindegy... – sóhajtottam egy óriásit, mivel mikor Melissa beszélt, nem is vettem levegőt. – Most barátnője van, én pedig nem számítok neki semmit.

-         Mivan? – Annyira meglepődött, hogy tátva maradt a szája. – Ezt nekem miért nem mondta? Hogy lehet ekkora szemét, hogy nem közli a legfontosabb dolgokat?

-         Hát, azt nem tudom, hogy járnak e... Ha nem, akkor fogalmam sincs, miért csókolta meg a folyosó közepén.

-         Ne már! Hallod, nem hittem volna, hogy most fogja feladni. Pedig abba a „jófiú” kategóriába soroltam, akik tovább küzdenek és nem pedig keresnek mást.

-         Hidd el. Neki nem kell keresnie. Alapból a karjaiba omlik egyszerre tíz lány, ha nem több. Tipikus menősrác.. – Teljes mértékben megértem azt a csajt. Valószínűleg ő a legjobb pasi az egész suliban, esetleg még az is be merem vállalni, hogy a világ leghelyesebb férfiegyede.

-         De ez nem így működik...!

-         Hagyjuk, mennem kell. Ezt a témát majd kivesézzük később – mosolyogtam rá. – Kitartás!

-         Neked jobban szükséged van rá.

Amikor kinyitottam az ajtót Marshall állt a túloldalán. Egy másodpercre lesokkoltam, mivel csak ott állt, mi van, ha hallgatózott?  Feltűnt neki, hogy olyan meredten bámulom, így gúnyosan félmosolyra húzta a száját, majd a vállamat meglökve besétált mellettem Meli szobájába. Esküszöm, akár egy filmjelenetben...

Valószínűleg mindent hallott, és most röhög a markába, hogy milyen béna vagyok.

Hazafelé is azon gondolkodtam, hogy mit tehetnék? Már semmit. Ugyanúgy ő is tehetne valamit azért, hogy megjavuljon a kapcsolatunk, de nem, mert ő csak gúnyosan kinevet. Ezért én nem fogok az útjába állni. Meghallgatom Brad tanácsát, és csendben tűröm a semmilyen kapcsolatunkat. Talán ez segíteni fog? Ezer százalék, hogy nem. Ezzel csak jót teszek a körülöttünk élőknek, hogy nem kezdek el civakodni vele. Brad szerint is hagynom kéne...

A táskám alján kutattam, zsebkendőt keresve – ilyen ez, ha elerednek az ember könnyei -, amikor a kezem közé került Mars egyes történelemdolgozata. Ha az igazat megvallom, akkor ez az egy dolog, amiben biztos vagyok, hogy nem az én hibám. Ha a szülei előtt bukik le, akkor ők veszik el, és ugyanúgy nem tanult volna. Sőt, ha a tanár veszi el az órán? Az pedig maga a pokol. Akkor mehetett volna egyből az igazgatói irodába is. Sokkal jobb, hogy én tettem meg!

Otthon, szokás szerint nem volt senki. Az ilyen szülők gyerekei szoktak elkallódni, nem? Mármint, én olyan gyerek vagyok – legalábbis szerintem -, aki nem tesz nagy őrültségeket, bulikat. Akik pedig pont azt teszik, kifogják a szigorú szülőket. Lehet, hogy pont a fiatalok viselkedése befolyásolja az Anyukák és Apukák keménységét? Teljesen lényegtelen.

Most az egyszer nem foglalkoztam olyan sokat a tanulással, és csak bepakoltam a következő napi dolgokat. Ha tényleg annyira jó tanulóak néznek, és magabiztosan nézek a tanárokra feleltetés előtt, akkor rám se fognak pillantani. Érzik, ha van valami félelmed, már-már kezdenek hasonlítani a kutyákra.

Mikor unalmamban már szinte végképp nem tudtam magammal mit kezdeni, átöltöztem egy sportosabb ruhába, és írtam Anyának egy cetlit, hogyha esetlegesen hazaérne, mielőtt én is.

Nem kocogtam, hanem rohantam, mint egy őrült. Semmi célom nem volt, csak el innen. Olyan volt, mintha kergetnének. Amikor már kellőképpen kifárasztottam magamat, szétnéztem, hogy egyáltalán hol vagyok. Hirtelen éreztem, hogy mennyire fáradt vagyok, a lábaim pedig gyengének tűntek.

Az erdő mellett voltam. A levelek már vörösek. Az ősz első jelei, amit én annyira szeretek, a többi diák pedig nem. Ez jelenti azt, hogy most már teljesen benne vagyunk a suliban. 

Átváltottam a sebességemet, így immáron kocogva próbáltam tartalékolni az energiáimmal, hisz még haza kell jutnom valahogy, és én mindenesetre azt az utat is a saját lábaimon szeretném megtenni.

Indokolatlanul felordítottam, mire a bokorból kirepültek a madarak. Lassan pörgött le a szemem előtt, mintha egy felvételt látnál, körülbelül a negyede tempóval. A madarak szárnycsapásai, a bokor rezzenése, minden annyira gyönyörű, és egyben megnyugtató volt, hogy szerettem volna öröké abban a pillanatban maradni. Egy világ, ahol nincsen Marshall.

Anya éppen főzött, megkérdezte, merre jártam.

-         Kiszellőztettem a fejemet. Túl sok probléma van már... – kezdtem, de vártam, hogy mit reagál. Nem szeretném a saját problémáimat elmondani neki, ha nem is érdekli.

-         Figyelek, mesélhetsz – mosolygott.

-         Hát, arról van szó, hogy mivel Marshall egy sértődős kisgyerekre hasonlít leginkább, most is ugyan azt teszi, mint máskor. Nem képes kommunikálni velem, amiért én jót akartam neki. Zavarjuk egymást. Komolyan, ha egy légtérben vagyunk, néha úgy érzem, hogy vibrál körülöttünk a levegő... De ott van a ki-mit tud is, amiben nekünk már részt kéne vennünk, de valószínűleg én még nézőnek sem megyek el. Miközben én szerveztem, most nekem kell kimaradnom az egészből. Aztán, itt van a kedves földrajz tanárnőnk, aki egyfolytában az orrom alá dörgöli, hogy „soha nem leszel képes utolérni Meggie-t” – utánoztam a tanár fontoskodós hangját.

-         Ez tényleg elég sok... Szerintem meg fogjátok oldani Marssal ezt az egészet.

-         Majd ha elmegyek a holdra. Akkor már tényleg nem fogjuk ugyan azt a levegőt szívni... Hah, ez nem is olyan rossz ötlet.

-         Jó, hagyjuk. De a tanárnő már tényleg a te feladatod... Mutasd meg neki, hogy tudsz te. De egyébként szerintem csak téged akar bíztatni ezzel az egésszel. Nem akarta volna, hogy versenyezz, ha úgy látja, semmi esélyed sincs.

-         Tévedsz, Anyu. Meggie önbizalma meg van csappanva, így építgetni kell... Jaj, a végén megsajnálom.

-         Flor, szerintem meg tudod csinálni! – bíztatott.

-         Köszönöm – öleltem át, de így kilöttyentette a főzőtejszínt. Na, mindegy.

Miközben takarítottam, felvetette az újdonsült ötletét, ami számomra nem volt a legjobb.

-         Apád szeretné, ha meglátogatnád, legalább egyszer... Tudod, hogy nehéz időszak ez neki.

-         Tudja mit? Ez nekem is rohadtul nehéz időszak, de kitartok, mert tudom, hogy van egy célom. És mivel eddig olyan akartam lenni, mint ő, most majdnem mindenem elveszett. Vessen magára! – Ezzel lezártam a témát. A dühkitörésemet Anya is megértette, hiszen mit tesz egy lány, aki elvesztette az Apját, és kiderül, hogy nem is olyan volt, mint amilyennek eddig mutatta magát... Csodálatos.

Egész este forgolódtam, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy talán, esetlegesen el kellene mennem Apához. De ez csak egy felvetett ötlet...

Bedugtam a fülembe a fülhallgatót, és elindítottam egy zenét, amire igazából nem is figyeltem, mert láttam, hogy az óra átvált 23:59-ből 00:00-ra.

Ilyenkor mindenki kívánni szokott. Ez a bűvös óra, amikor megtörténnek a csodák, és az történik, amire senki nem számított...

Ha kívánnék, akkor az lenne, hogy visszakapjam a régi életemet. Visszaugorhatnánk akkorra, amikor megismertük a srácokat. Jobb lettem volna, és nem viselkedtem volna úgy, mint ha nem is ismerném. Megállíthattam volna Apát – bár, nem tudtam, hogy mire készül... De minden más lenne...

De, a kívánságok soha nem teljesülnek pont ugyan úgy, ezért nem mondtam ki. Az óra átváltott, én pedig feküdtem tovább.

Ha nem kívánok, attól még hihetek benne. Tudom, hogy Marshall már soha nem fog velem úgy bánni, mint régen, de hiszem, hogy javulni fog a kapcsolatunk. Az, hogy hiszek benne, többet ér, mint egy kívánság. Az én akaratom többet ér annál! Vagyis, ha szeretnék valamit, és teszek érte valamit, azt el fogom érni!

Egy zongoradallamot hallottam, ami gyönyörű volt. Amikor meg akartam keresni, honnan jön a zene, megláttam a zongorát, és egy lány játszott rajta. Egyre közelebb mentem, és már majdnem ott voltam, amikor a lány rácsapta a kezét a billentyűkre, és összeesett. Odaszaladtam, de ő már nem volt ott. Egyedül a kottát láttam.. Amiről a hangjegyek le voltak potyogva. Egyáltalán nem értettem...

Megpróbáltam lejátszani egy fejből megtanult szerzeményt, és a billentyűk hangjegyei felíródtak a kottára. Csak játszottam tovább, amikor a hangjegyek elkezdtek leesni. Ez azt jelenti, hogy nekem is azt kell tennem, mint a lánynak? Rácsaptam egy pár véletlenszerű billentyűre, aztán pedig elkezdem szédülni...

-         Szerinted jelent valamit? – faggattam Lucky-t, miután elmeséltem neki a furcsa álmot.

-         Lehetséges... Kérdezd meg a pszicho-mókust! Ő eddig mindenre tudott egy frappáns választ kitalálni. – Vigyorgott egyet, majd intett egyet az út másik oldalán elhaladó osztálytársainak.

-         De ki hisz abban, hogy komolyan a lelkemben kotorászik? Szerintem ez hülyeség, vagyis nem ismer. Te szerintem jobb választ tudnál adni annál, hogy „Marshall miatt nem álmodok rosszat”...

-         Szerintem az volt eddig a legértelmesebb dolog, amit kitalált. Szóval...

-         Ne már! Te abban hiszel?

-         Pontosan.  – Lezárta... Akkor nekem tényleg csak Scott marad...

Minden barátnőm olyan volt, mint egy élőhulla. Tegnap este valami nagy buli volt egy végzős fiúnál, és minden második lányt felhívott a szobájába.

-         Annyira király volt! Én Lily-vel mentem egyszerre, és amikor beléptünk, ő pucér volt, és aztán...

-         Ne! Azt hiszem, nem vagyok többre kíváncsi. – Amanda kissé elragadtatta magát, és tényleg... Kit érdekel, hogy mit csinált vele egy pucér fiú? Engem aztán biztos, hogy nem. Mindig próbálok meghallgatni mindenkit, de ez már nekem is sok.

-         Rendben. De akkor is szuper volt! Már a buli eleje is. Azt elmesélhetem?

-         Persze – mosolyogtam rá.

Az osztálybeli barátnőimmel egész nyáron nem is találkoztam. Igazából nem vagyunk annyira jóban. Nekem ott van Lucky, nekik pedig a többiek. Soha nem voltam olyan jóban egyikükkel sem, mint Luckkal.

A suliban ma minden a fergeteges buliról szólt, na és persze a mai ki-mit tud versenyről.

Összetalálkoztam Brad-el, aki elfogadta, hogy kiszálltam, így a „Még nem” már csak kéttagú. Csakhogy nem tudja, mit fognak előadni. De ők ügyesek, majd kitalálnak valamit, esetleg improvizálnak. Akárhogy is lesz, mindenkinek tetszeni fog, mert ők menők.

Délután kissé izgultam, hogy mi lesz baletton, de inkább gyorsan bepakoltam, és telefonos segítséget kértem Melitől, hogy merre kell mennem, ha el akarok jutni... Gyorsan útbaigazított, aztán pedig indultam is.

Igazából én voltam ott legelőször, még a tanár sem érkezett meg. Vártam öt percet, és egy alacsony, maximum huszonöt éves nő jött a folyosón.

-         Segíthetek?

-         Igen! Balettra jöttem. Fél ötkor kezdődik... Még új vagyok. – Gondolom leesett neki az elején is, de bejelentettem.

-         Akkor te vagy az új tanítványom! Gyere, megmutatom az öltözőt... Te Melissa helyett jöttél, ugye? Hogy van?...

Elhalmozott az új dolgokkal, mindent egyszerre akart, úgyhogy összezavarodtam.

-         Melissa jövő héten kijön a kórházból, és jól van. Egyébként úgy egyeztem meg vele, hogy eljövök, megnézi az órát...

-         De azért ki is próbálod...! Nem így működik.

-         Úgy gondoltam...

Mikor még senki nem volt a teremben, én már akkor ott álltam, és körbenéztem. Bordásfalak, korlát, és óriási tükör, ami az egész falon végigmegy. Egy zongora a sarokban, aminek nagyon megörültem, és egy pad, ahol nagyon sok spicc-cipő volt.

Amikor észhez kaptam, hogy ezek a lányok már gyerekkoruk óta balettoznak együtt, addigra már ott is voltak. Nagyon régen ismerik egymást, gondolom kialakult egyfajta kötelék, ráadásul az én tudásom az övékhez képes mínuszokba megy át. Itt egy nagy senki vagyok.

A gondolataimhoz képest elég rendes volt mindenki, és rögtön odajöttek, kérdezgettek, és odahívtak magukhoz.

Pedig ők olyan Melissa típusú csoportba tartoznak.. Nem azért, hogy sértegessem, vagy valami, csak nekem ez idegen. Nem ítéltem el őket rögtön azért, mert kicsit bulisabb társaság, és minden héten eljárnak bulizni, inni... na meg persze pasizni. Annyi problémám volt, én nem ilyen vagyok, és félem attól, hogy nem tudok majd beilleszkedni.

Mivel én teljesen új vagyok ebben az egészben, először alaposan bemelegítettünk, majd mutattak pár alaplépést, és mozdulatot, ami nélkül az egész balett fogalom nem létezne. Érdekes, hogy még a kezednek is máshogy kell állnia, mint eredetileg...

Az óra közepe felé bejött egy idős hölgy, majd miután visszaköszönt a lányoknak, leült a zongora mellé.

-         Na, mit játsszak?

-         Valami lassút! – kérték a többiek.

Egyrészt engem megnyugtatott a kellemes háttérzaj, mivel általában rám a zongora van a legjobb hatással, másrészt pedig lenyűgözött a néni zenei repertoárja. Egy elég nehéz darabot játszott, ráadásul kotta nélkül. Egy ideig én is így csináltam, de mivel néha már én is úgy érzem, hogy túlterhelem az agyamat, ezt inkább abbahagytam.

Mindenki nyújtott, kivéve Irina, aki velem beszélgetett.

-         Tudod, én nem vagyok az a hű de hajlékony csaj... Nem olyanok a génjeim Meg alapból azt sem tudom, hogy mit keresek itt.

-         Szerintem szuper dolog, ha valaki új dolgokat próbál ki – vigyorgott. – De egyébként butaság, ha azt mondod, gének kérdése. Kitartás kérdése!

-         De hát a balett nem egy dolog amit ki lehet próbálni. Azt kiskorban kell elkezdeni.

-         Nem mindegy, hogy mikor? A kor csak egy szám. Soha nincs késő semmihez!

-         Hát akkor próbálkozok. – A mosolyom már régóta nem volt olyan őszinte, mint most.

-         A lényege csak az, hogy ne add fel. Ezt azt hiszem, sikerült megtanulnom tíz év után – kacsintott, majd visszaugrált a többiekhez.

Nagyon jólesett, amiket mondott, meg alapból az egész csoport kedvessége, és bíztatása. Kellemesen csalódtam bennük.

Ahogy végighallgattam Lucky élménybeszámolóját, a ki-mit tud nagyon jó volt, a fiúk pedig arattak. Nem, nem volt nyertes, hiszen itt nem a győzelem számít, hanem a részvétel.

Lucky felvetette az ötletet, hogy nézzünk meg valami filmet, így miután elkészítettünk körülbelül három zacskó popcornt, és indulhatott a film maraton náluk. Brad is átjött, így befejezte velünk az Éhezők viadala végét, aztán pedig választottunk egy újat.

Először is... Fogalmam sincs, hogyan, de sikerült rávennünk Brad-et, hogy nézzen meg velünk egy mesét, ráadásul a Szépség és a Szörnyeteget. Azt pedig végkép nem tudom, hogy bírt ki minket, miközben középen ült a kanapén, és ketten lányok belékarolva kuporogtunk, azon sírva, hogy ez mennyire szép történet. Minden elismerésem az övé!

Éjfél körül Brad betett egy filmet, majd fél egy körül arra ébredtem, hogy Lucky veszekedik vele.

-         Nem lehet tőled nyugodtan filmet nézni... Ne horkolj már!

-         Nem tehetek róla, hogy baromi unalmas a film.

-         Próbálj már meg... Flor felébredt! Látod! Biztos azért, mert horkolsz...

-         Éppenséggel a veszekedésetekre... De mindegy, haza kell mennem! – Ásítottam egy óriásit, majd összeszedtem a cuccaimat.

Lucky kikísért, majd egy nagyon rövid búcsúzás után – ami egyébként egy-egy sziából állt -, mentem is haza. Anya nem hívott, mert tudta, hol vagyok, és amúgy is bízik bennem eléggé ahhoz, hogy tudja, rendben leszek.

Út közben végig a holdat vizsgáltam, mivel telihold volt, és megbabonázott. Biztos teli van a város vérfarkasokkal, és természetfeletti lényekkel, de én nem féltem. Sőt, nem is voltam szomorú.

Rájöttem, hogyha abbahagyom a múlton való rágódást, akkor sokkal jobban érezhetem magamat.

A beszélgető-fülkék mind egyformák voltak, ahogyan a foglyok ruhái is. Így alig tudtam megkülönböztetni Apát a többi rabtól is.

Leültem vele szemben, és a szemébe néztem.

-         Szóval, az van, hogy bevallottam, én tettem, részese voltam, így elég sok évet kaphatok, ha úgy van, és valószínűleg úgy lesz. De mivel együttműködtem, lehet, hogy enyhítenek egy kicsit.

-         Bíztam benned...

-         Tudom, de meg kell értened, hogy ez az élet. Nem lehettél volna olyan jó körülmények között, ha nem szerzünk egy kis plusz pénzt.

-         Nem érted, hogy nekem nem kell pénz? Csak az Apukám... – Olyan voltam, mint egy durcás kisgyerek, aki egy dühkitörés után elszalad. Pontosan ezt tettem, felálltam, és kisétáltam, ahol Anyu várt.

-         Én még bemennék, ha nem gond...

-         Semmi baj – erőltettem egy mosolyt, majd a kocsi kulcsai elkérése után kimentem, és otthagytam az egész épületet.

Nem mondok semmi újat, ha azt mondom, utálom ezt a helyet.

Megértettem azt, amit Apa meg akart értetni velem. Ilyen az élet, a politika. Mindenki csal, és hazudik, de ő miért? Lehet máshogy is élni. Nem kell ahhoz pénz, hogy az emberek boldogan éljenek, ez tévedés..

Keveset mondok, ha azt állítom, egy hónap telt el ilyen monoton tempóban. A suliban máris gigantikus dolgozatokat írtunk, a pszichológus fogja a fejét az őrültségeimtől, én és Meggie idilli pillanatokat töltöttünk együtt a földrajztanárnőnkkel, és folytattam a „nem érdekel Mars” küldetésemet. Minden teljesen szokásos volt, sokszor ugyan abban a percben csináltam valamit, például az esti készülődéseket...

A balett annyiban változott, hogy Meli csatlakozott hozzám, és most már a kispadról figyeli a fejlődésemet.

Otthon minden erőmmel azon vagyok, hogy a balett mozdulatsorok ismétlése közben elmondjam az összes dolgot amit tudok Lengyelország mezőgazdaságáról. Pontosan két napom maradt a „kvízig”, amit pénteki napra helyeztek, így ki kell hagynom a balett órát.

A mai programom pedig újabb zongoralecke leadása Brad kisöccsének. Jó hangulatban telt az egész, amíg el nem értünk egy kínos témához, ami Brad legjobb haverját takarja magába.

Amíg Tom a zongorán próbálta lejátszani a számomra túlontúl egyszerű, három billentyűből áll dallamot, addig jobban boncolgattuk a témát.

-         Tudod, a barátnője, Bella... A „barna hajú szépség”... Nem olyan tökéletes, mint hiszed! Vannak gondjai az agyában, a ruhásszekrényében, és a viselkedéséről már ne is beszéljek... – A kezét lengette, mintha valami förtelmes dologról beszélni.

-         Ezt meg hogy érted? – kérdeztem teljesen meglepetten. Mármint, mégiscsak a legjobb haverja barátnőjéről beszél.. Nem kéne legalább egy kissé elfogultabbnak lennie?

-         Ő azt hiszi, hogy ő a világ közepe, ezért ha Mars pár pillanatra is figyelmen kívül hagyja, kiveri a hisztit. Úgy gondolja, megszerezhet mindenkit, de igazából köze nincs a lelki szépséghez. Minden adandó fiúval ugyan úgy viselkedik, mint „Adonisz” barátunkkal, vagy némelyikkel talán rosszabbul is. Ez mond nem is zavarna, ha engem nem akart volna megcsókolni... Végezetül pedig a sok kivágott póló, és rövid szoknya. Azt hiszem, többet mutat, mint amire a legtöbben kíváncsiak vagyunk.

-         Tudod, ezekért csakis Marsot tudom szánni. Neki ilyen csaj kell, akivel tud menőzni..

-         Hallottál arról a bizonyos óriási buliról, amit a drága végzős haverunk rendezett?

-         Aha, igen. Sajnos – röhögtem fel.

-         Nos, Bella is ott volt. Daniel pedig szemet vetett rá. És eldurvult a helyzet, mert Marshallt már hivatalosan megcsalták, és az egész suli tud róla. Szegéééény! – Úgy tett, mintha tényleg sajnálná.

-         Most már legalább mindenki tudja, hogy milyen.

-         És az a vicces az egészben, hogy Marshall sem másabb. Ő szerelmes!

Volt már olyanod, hogy valaki az életkedvedet is elvette egyetlen mondattal? Hát, ez pontosan olyan volt. Legszívesebben menten elbőgtem volna magamat, de ha feltűnik Brad-nek a könnyes szemem, akkor vége. – Az ő dolga – húztam mosolyra a számat, közben pedig elindult az első könnycsepp. Gyorsan elkaptam a fejemet, és a billentyűket bámultam. A szívemet a torkomban éreztem dobogni, és levegőt is alig kaptam. Olyan érzés volt, mintha vége lenne a világnak. – Visszatérhetnénk erre? – nyögtem ki végül.

-         Persze - mosolygott Brad

Alig tudtam koncentrálni, hogy megmaradjanak az agyamban az utolsó szavak. Még volt egy lecke, amit nem tanultam meg rendesen, pedig holnap lesz a nagy kvíz, ahol Meggie és én összemérjük az agyi kapacitásunkat... Ez van. Állítólag ő fog nyerni. Tegnapig azt hittem, hogy ezt meg is tudom cáfolni. Ma pedig.. megcsappant az önbizalmam.

Lucky átjött sok szerencsét kívánni, mert egész délelőtt egy szavalóversenyen lesz, hogy a suli újságban tudósítson róla. Hát igen, ő ír és fotózgat. Ez a mániája.

-         Mi van az arcoddal? – nézett rám érdekesen.

-         Mi? Mert?

-         Olyan depressziós az arckifejezésed... Mi van veled? – Megfogta a vállamat, és hirtelen rázni kezdett.

-         Csak az, hogy Marshall szerelmes a csajába, így tudom, hogy végképp minden erőfeszítésem hiába volt. Akkor most minek erőltessem meg magamat?

-         Hogy miért? Te komplett idióta vagy?

-         Nem, de nekem ez fontos...

-         Most az egyszer, tégy már úgy, ahogyan neked lesz jó, és ne ugrálj Mars után! – ordított az arcomba. Kezdtem megörülni, hogy még nem volt itthon Anya.

-         De ha egyszer nem tudok?

-         Nem érdekelsz! Ez a te napod lesz. Nem hagyhatod, hogy az a nyomorult befolyásoljon akármiben is. EZ NEM TE VAGY! Megnyered azt a búbánatos versenyt, és a földbe tiprod Meggie-t, mert te ilyen vagy. Érzésmentes, és könyörtelen.

-         Szerinted meg tudom csinálni? – kérdeztem kicsit bizonytalan hangon.

-         Mondd utánam: Meg tudom tenni, és a földbe tiprok mindenkit!

-         Meg tudom tenni, és a földbe tiprok mindenkit...

-         Több élettel! Meg tudod csinálni, és meg is fogod!

Lucky bíztatására ezt az egyetlen mondatot ordítottuk mind a ketten, addig, amíg Anya teljesen értelmetlen arccal lépett be az ajtón, sok-sok szatyorral a kezében.

-         Szia Anya! – röhögcséltem, és Lucky is csak vigyorgott. – Segítsünk?

Szóval én így készültem az utolsó napon a versenyre.

-         November ötödike, a kvííííz napja – mondta be Andrew a hangosbemondóba. Ő a suli rádiós, és szeret úgy közvetíteni, mintha egy forma egy versenyen lenne. – Meggie Rey, és Florence Bells. Vajon ki mehet el a versenyre?

-         Andrew... – sétáltam oda mellé. – Tudod, ez egy kvíz... Ne mondogasd be, hogy mi történik éppen. Idegtépő!

-         Florence egyre idegesebb, és úgy tűnik készen áll a versenyre! Teljesen felspannolta magá..áááúúú – szisszent fel, mikor fejbe vágtam. – Szóval, készen áll.

Szerencsémre senkit nem láttam, aki előtt nem akarok beégni, de viszont ha én győzök, akkor pedig senki nem látta.

Egy egész óráig tartott a verseny, végig vezetésre álltam, mivel Meggie elrontotta azt a kérdést, amelyikre én annyira tanultam tegnap este, innentől pedig mind a ketten hibátlanul válaszolgattunk a kérdésekre.

A bonusz kérdések is csak feljebb hoztak, így ugyan azzal a pontkülönbséggel lett meg az eredmény, mint ahogyan az elején volt.

-         És meg van a győztesük. Flor mehet tovább a versenyre. A tavalyi versenyen szerzett tapasztalatokat is biztosan fel tudja majd használni, és megnyerheti a verseenyt! – ordította, és mindenki a fülét fogta. Pedig ez nem egy tévés műsor.. Nem volt konfetti, sem díjátadás. Nem is várta senki.

A földrajztanárnő odajött a végén, és odaadta a nevezési papírt. Én elégedetten mosolyogtam rá, az ő szeme pedig majdhogynem szikrákat szórt... Hát, nem egészen az ő kis kedves, okos, bámulatos, iskolamásodik, egyben kedvenc tanulója nyert, hanem én.

Gyorsan küldtem egy sms-t Lucky-nak, aki csak annyit válaszolt, hogy „áááááááááááá szuper vagy!” Ebben minden benne volt, amire vártam.

Nem számítottam arra, hogy ilyen sötét lesz, amikor kilépek a suliból, de be kell látnom, hogy így már ősz végén hamarabb sötétedik. Kicsit esett az eső, így nyirkos volt minden, de szerencsémre már elállt.

A sötéthez persze hozzátartozik az, az egy dolog, amit senki nem szeret. Ez a félelem. Sokszor jogtalan, de most igazán rossz érzésem volt. Mintha a legutáltabb álmomban lennék..

-         Hello, győztes! – A mellettem lévő sikátorból egy fekete kapucnis tag jött ki, a hangja nagyon mély volt, és még ha világosban szólalt volna meg, akkor is megijednék. Nem tűnt valami idősnek, de az arcát nem láttam tisztán.

Elkezdtem gyorsabban szedni a lábamat, de elég lassacskán sikerült összeszednem magamat. Mindez alig pár másodperc volt, nekem mégis hosszú perceknek tűnt.

-         Na! Nem hallod, hogy hozzád beszélek? – ordította rám, majd hallottam, hogy elindul felém. Aztán pedig egyre gyorsabban, már majdnem futott, amikor egy lökést éreztem a hátamon, és arccal előre estem. Felszisszentem, és fel akartam kelni, mikor belém rúgott egyet.

-         Hogyan csaltál? – kérdezte, mire még egy rúgás érte a hátamat.

 Hogy gondolta, hogy majd válaszolok? Természetesen miközben a földön fekve rugdos, addig egy értelmes választ sem tudok kinyögni. Fel akartam kelni, amikor hirtelen két rúgást éreztem egyszerre. Felnéztem, és három, vagy négy srác állt fölöttem, és mind röhögtek. A fekete kapucnis mögött állt egy lány, aki röhögött. Meggie volt, és valószínűleg az ő kérésére tették ezt.

Összerugdostak, megaláztak... Ezzel nekik jobb lett? Valószínűleg nem...

Nem törődtem azzal, hogy arcon rúgtak, de még azzal sem, hogy a bordám recsegett... De, hogy Meggie egyszer a tűsarkújának a sarkával oldalba rúgott... Na arra már hangosan felszisszentem, újra..

-         Szerinted, ha kórházba kerül, akkor én megyek majd a versenyre?

-         Hát, lehet, hogy felépül... – mondta egy fiú, majd egy jól célzott rúgással annyira eltalált, hogy átfordultam a másik oldalamra és vért köptem.

-         Basszus, jön valaki! Siessetek, be a kocsiba! – hallottam egy újabb hangot, majd mindenki elment. Mozdulatlanul feküdtem a hideg betonon, ami még vizes is volt, így átázott az összes ruhám. Fáztam, és minden porcikám fájt.

Lepergett előttem az életem legtöbb Marssal töltött perce, az elejétől a végéig. Az, hogy eleinte soha nem keltette fel az érdeklődésemet, mert túl jól nézett ki. Mindig annak a híve voltam, hogy ne nézzük a külső jellemzőket, hanem csak a belsőket. Csakhogy ő volt az egyetlen, akit nem akartam megismerni. Olyan cicafiúsan nézett ki, akármikor képes volt elkezdeni nyávogni, és olyan idiótán menő stílusa volt. Ezt még a vak is látta.

Akarva, akaratlanul is egyre jobban megismertük egymást, hiszen barátok lettünk, így kezdett elhalványulni a külseje, ami miatt elítéltem.

Az igazat? Megkedveltem... Nagyon. Őrült, és édes volt. Mindig próbálkozott nálam, de tartottam magamat az elképzeléseimhez, és elveimhez. És már lehet, hogy az óta is boldog kapcsolatban lennénk, ha nem lettem volna annyira ostoba!  Nem szerettem volna megismerni a jó énjét, de megtörtem, és aztán beismertem, hogy szeretem.

Amikor végre én kezdtem próbálkozni, akkor ő nem akart hallani rólam. Nem hazudok. Ő gyengébb volt, mint én, és sokkal hamarabb feladta, és nem kellett annyira sokat küzdenem..

Az ő hangulata befolyásolta az enyémet. Akármit mondott, az hatással volt rám, mivel szinte csak ő tudta elérni, hogy boldog legyek, de ugyanakkor egy-egy beszólása után meg sem lehetett vigasztalni.

Volt amikor „csak barátok” lettünk, de ez egyikünknek sem tetszett, így többet akartunk. Lett volna, de én elrontottam. Én akartam befolyásolni őt. Olyanná tenni, aki mellett el tudom képzelni magamat , aki nem puskázik, és nem csal... A szerelem nem arról szól, hogy olyannak fogadjuk el, amilyen?

Megint összevesztünk. Majdnem másfél hónap teljes összeomlás volt, aminek körülbelül csak a negyedét adtam ki magamból. És amikor összeszedtem magamat, újra a földre löktek, csakhogy most fizikailag is a padlón voltam.

Lépteket hallottam, és csak egy mély lélegzetet vettem. Ha visszajönnek, akkor már nem tudok semmit sem tenni.

-         Flor! – kiáltott valaki. Óvatosan felhúzott a földről, és az ölébe húzott.

Nem tudtam megtartani magamat, de a fejem így is nekitámasztódott valaminek. Valaminek, aminek olyan illata van, mint Marshall-nak.

Óvatosan kinyitottam a szememet, és nem egy dolog volt, aminek Mars illata van, hanem ő volt az, életnagyságban, és engem ölelt át riadt tekintettel. Még egyszer beszívtam az illatát, és érzékeltem rajta a nő parfüm szagát. Kicsit sem fájt...

-         Sajnálom...! – mondtam erőtlenül. – De nagyon örülök, hogy itt vagy – húztam mosolyra a számat. Ahogy nyeltem egyet éreztem a vér ízét a számban...

-         Beverted a fejed.. Mi történt?

-         Semmi. Én jól vagyok.

-         Ja, azt látom... – mondta és óvatosan felhúzott a földről.