32. rész

Nagyon sokat foglalkoztam vele, és hosszú is lett, és extra képeket tettem bele (:DD), úgyhogy nagyon remélem, hogy mindenkinek tetszeni fog :) Sok csokit is elpusztítottam csak azért, hogy ez a rész megszülessen :$

Ömm, nem azért, hogy panaszkodjak, de volt az előző résznél egy ember, aki az "elmegyre"  szavazott. Nem baj, mert mindenkinek meglehet a saját véleménye :) Csak azt szeretném, hogy írja le, neki mi nem tetszett, hátha tudok rajta változtatni :) Köszönöm
És végül: imádlak♥titeket♥10.000♥megtekintés♥17♥rendszeres♥olvasó
életemben nem gondoltam volna, hogy valaha elérem ezt :) 
jó olvasást♥

Mivel a földrajzverseny jelentkezési ideje közeledik, muszáj sokat gyakorolnom, hogy egy színvonalban legyek Meggie Rey-el. Nem elég, hogy a tanárnő az osztály előtt is megmondta, hogy ő az iskola második legjobb tanulója - ehhez képest én senkinek érzem magamat -, ezért készülnöm kell. De még a külön felkészítő órákon is azzal szenvedtet, hogy „ezzel a tempóval az életben nem fogok Meggie nyomába sem érni, embereljem meg végre magamat.”

Úgy döntöttem, hogy meglátogatom rég látott barátnőmet, és mint kiderült kölcsönös volt a hiányunk.

-         Gondolkodtál már a táncon? – kérdezte Meli, teli-vigyorral az arcán.

-         Legalább megnézem, és ha tetszik, akkor megyek. Végső esetben elküldjük Lucky-t- nevettem fel.

-         Rendben – bólintott. – Akkor majd az első alkalommal nélkülem kell menned! És egyébként... Mi van a mi drága Marsunkkal? 

-         Ne is kérdezd.. Mondhatni meghibbant, de vele egyetemben én is, szóval nem csak az ő hibája – erőltettem egy apró mosolyt az arcomra.

-         Ami azt illeti, ő már mesélt róla...

-         Mikor?

-         Körülbelül minden második nap bejön hozzám. Szegénynek még bűntudata van... na, de nem ez a lényeg, hanem, hogy ő is ezt mondta. Hogy, idézem: „nem csak ő tehet róla, nekem sem kéne ilyennek lennem.” – mondta.

-         De annyira mindegy... – sóhajtottam egy óriásit, mivel mikor Melissa beszélt, nem is vettem levegőt. – Most barátnője van, én pedig nem számítok neki semmit.

-         Mivan? – Annyira meglepődött, hogy tátva maradt a szája. – Ezt nekem miért nem mondta? Hogy lehet ekkora szemét, hogy nem közli a legfontosabb dolgokat?

-         Hát, azt nem tudom, hogy járnak e... Ha nem, akkor fogalmam sincs, miért csókolta meg a folyosó közepén.

-         Ne már! Hallod, nem hittem volna, hogy most fogja feladni. Pedig abba a „jófiú” kategóriába soroltam, akik tovább küzdenek és nem pedig keresnek mást.

-         Hidd el. Neki nem kell keresnie. Alapból a karjaiba omlik egyszerre tíz lány, ha nem több. Tipikus menősrác.. – Teljes mértékben megértem azt a csajt. Valószínűleg ő a legjobb pasi az egész suliban, esetleg még az is be merem vállalni, hogy a világ leghelyesebb férfiegyede.

-         De ez nem így működik...!

-         Hagyjuk, mennem kell. Ezt a témát majd kivesézzük később – mosolyogtam rá. – Kitartás!

-         Neked jobban szükséged van rá.

Amikor kinyitottam az ajtót Marshall állt a túloldalán. Egy másodpercre lesokkoltam, mivel csak ott állt, mi van, ha hallgatózott?  Feltűnt neki, hogy olyan meredten bámulom, így gúnyosan félmosolyra húzta a száját, majd a vállamat meglökve besétált mellettem Meli szobájába. Esküszöm, akár egy filmjelenetben...

Valószínűleg mindent hallott, és most röhög a markába, hogy milyen béna vagyok.

Hazafelé is azon gondolkodtam, hogy mit tehetnék? Már semmit. Ugyanúgy ő is tehetne valamit azért, hogy megjavuljon a kapcsolatunk, de nem, mert ő csak gúnyosan kinevet. Ezért én nem fogok az útjába állni. Meghallgatom Brad tanácsát, és csendben tűröm a semmilyen kapcsolatunkat. Talán ez segíteni fog? Ezer százalék, hogy nem. Ezzel csak jót teszek a körülöttünk élőknek, hogy nem kezdek el civakodni vele. Brad szerint is hagynom kéne...

A táskám alján kutattam, zsebkendőt keresve – ilyen ez, ha elerednek az ember könnyei -, amikor a kezem közé került Mars egyes történelemdolgozata. Ha az igazat megvallom, akkor ez az egy dolog, amiben biztos vagyok, hogy nem az én hibám. Ha a szülei előtt bukik le, akkor ők veszik el, és ugyanúgy nem tanult volna. Sőt, ha a tanár veszi el az órán? Az pedig maga a pokol. Akkor mehetett volna egyből az igazgatói irodába is. Sokkal jobb, hogy én tettem meg!

Otthon, szokás szerint nem volt senki. Az ilyen szülők gyerekei szoktak elkallódni, nem? Mármint, én olyan gyerek vagyok – legalábbis szerintem -, aki nem tesz nagy őrültségeket, bulikat. Akik pedig pont azt teszik, kifogják a szigorú szülőket. Lehet, hogy pont a fiatalok viselkedése befolyásolja az Anyukák és Apukák keménységét? Teljesen lényegtelen.

Most az egyszer nem foglalkoztam olyan sokat a tanulással, és csak bepakoltam a következő napi dolgokat. Ha tényleg annyira jó tanulóak néznek, és magabiztosan nézek a tanárokra feleltetés előtt, akkor rám se fognak pillantani. Érzik, ha van valami félelmed, már-már kezdenek hasonlítani a kutyákra.

Mikor unalmamban már szinte végképp nem tudtam magammal mit kezdeni, átöltöztem egy sportosabb ruhába, és írtam Anyának egy cetlit, hogyha esetlegesen hazaérne, mielőtt én is.

Nem kocogtam, hanem rohantam, mint egy őrült. Semmi célom nem volt, csak el innen. Olyan volt, mintha kergetnének. Amikor már kellőképpen kifárasztottam magamat, szétnéztem, hogy egyáltalán hol vagyok. Hirtelen éreztem, hogy mennyire fáradt vagyok, a lábaim pedig gyengének tűntek.

Az erdő mellett voltam. A levelek már vörösek. Az ősz első jelei, amit én annyira szeretek, a többi diák pedig nem. Ez jelenti azt, hogy most már teljesen benne vagyunk a suliban. 

Átváltottam a sebességemet, így immáron kocogva próbáltam tartalékolni az energiáimmal, hisz még haza kell jutnom valahogy, és én mindenesetre azt az utat is a saját lábaimon szeretném megtenni.

Indokolatlanul felordítottam, mire a bokorból kirepültek a madarak. Lassan pörgött le a szemem előtt, mintha egy felvételt látnál, körülbelül a negyede tempóval. A madarak szárnycsapásai, a bokor rezzenése, minden annyira gyönyörű, és egyben megnyugtató volt, hogy szerettem volna öröké abban a pillanatban maradni. Egy világ, ahol nincsen Marshall.

Anya éppen főzött, megkérdezte, merre jártam.

-         Kiszellőztettem a fejemet. Túl sok probléma van már... – kezdtem, de vártam, hogy mit reagál. Nem szeretném a saját problémáimat elmondani neki, ha nem is érdekli.

-         Figyelek, mesélhetsz – mosolygott.

-         Hát, arról van szó, hogy mivel Marshall egy sértődős kisgyerekre hasonlít leginkább, most is ugyan azt teszi, mint máskor. Nem képes kommunikálni velem, amiért én jót akartam neki. Zavarjuk egymást. Komolyan, ha egy légtérben vagyunk, néha úgy érzem, hogy vibrál körülöttünk a levegő... De ott van a ki-mit tud is, amiben nekünk már részt kéne vennünk, de valószínűleg én még nézőnek sem megyek el. Miközben én szerveztem, most nekem kell kimaradnom az egészből. Aztán, itt van a kedves földrajz tanárnőnk, aki egyfolytában az orrom alá dörgöli, hogy „soha nem leszel képes utolérni Meggie-t” – utánoztam a tanár fontoskodós hangját.

-         Ez tényleg elég sok... Szerintem meg fogjátok oldani Marssal ezt az egészet.

-         Majd ha elmegyek a holdra. Akkor már tényleg nem fogjuk ugyan azt a levegőt szívni... Hah, ez nem is olyan rossz ötlet.

-         Jó, hagyjuk. De a tanárnő már tényleg a te feladatod... Mutasd meg neki, hogy tudsz te. De egyébként szerintem csak téged akar bíztatni ezzel az egésszel. Nem akarta volna, hogy versenyezz, ha úgy látja, semmi esélyed sincs.

-         Tévedsz, Anyu. Meggie önbizalma meg van csappanva, így építgetni kell... Jaj, a végén megsajnálom.

-         Flor, szerintem meg tudod csinálni! – bíztatott.

-         Köszönöm – öleltem át, de így kilöttyentette a főzőtejszínt. Na, mindegy.

Miközben takarítottam, felvetette az újdonsült ötletét, ami számomra nem volt a legjobb.

-         Apád szeretné, ha meglátogatnád, legalább egyszer... Tudod, hogy nehéz időszak ez neki.

-         Tudja mit? Ez nekem is rohadtul nehéz időszak, de kitartok, mert tudom, hogy van egy célom. És mivel eddig olyan akartam lenni, mint ő, most majdnem mindenem elveszett. Vessen magára! – Ezzel lezártam a témát. A dühkitörésemet Anya is megértette, hiszen mit tesz egy lány, aki elvesztette az Apját, és kiderül, hogy nem is olyan volt, mint amilyennek eddig mutatta magát... Csodálatos.

Egész este forgolódtam, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy talán, esetlegesen el kellene mennem Apához. De ez csak egy felvetett ötlet...

Bedugtam a fülembe a fülhallgatót, és elindítottam egy zenét, amire igazából nem is figyeltem, mert láttam, hogy az óra átvált 23:59-ből 00:00-ra.

Ilyenkor mindenki kívánni szokott. Ez a bűvös óra, amikor megtörténnek a csodák, és az történik, amire senki nem számított...

Ha kívánnék, akkor az lenne, hogy visszakapjam a régi életemet. Visszaugorhatnánk akkorra, amikor megismertük a srácokat. Jobb lettem volna, és nem viselkedtem volna úgy, mint ha nem is ismerném. Megállíthattam volna Apát – bár, nem tudtam, hogy mire készül... De minden más lenne...

De, a kívánságok soha nem teljesülnek pont ugyan úgy, ezért nem mondtam ki. Az óra átváltott, én pedig feküdtem tovább.

Ha nem kívánok, attól még hihetek benne. Tudom, hogy Marshall már soha nem fog velem úgy bánni, mint régen, de hiszem, hogy javulni fog a kapcsolatunk. Az, hogy hiszek benne, többet ér, mint egy kívánság. Az én akaratom többet ér annál! Vagyis, ha szeretnék valamit, és teszek érte valamit, azt el fogom érni!

Egy zongoradallamot hallottam, ami gyönyörű volt. Amikor meg akartam keresni, honnan jön a zene, megláttam a zongorát, és egy lány játszott rajta. Egyre közelebb mentem, és már majdnem ott voltam, amikor a lány rácsapta a kezét a billentyűkre, és összeesett. Odaszaladtam, de ő már nem volt ott. Egyedül a kottát láttam.. Amiről a hangjegyek le voltak potyogva. Egyáltalán nem értettem...

Megpróbáltam lejátszani egy fejből megtanult szerzeményt, és a billentyűk hangjegyei felíródtak a kottára. Csak játszottam tovább, amikor a hangjegyek elkezdtek leesni. Ez azt jelenti, hogy nekem is azt kell tennem, mint a lánynak? Rácsaptam egy pár véletlenszerű billentyűre, aztán pedig elkezdem szédülni...

-         Szerinted jelent valamit? – faggattam Lucky-t, miután elmeséltem neki a furcsa álmot.

-         Lehetséges... Kérdezd meg a pszicho-mókust! Ő eddig mindenre tudott egy frappáns választ kitalálni. – Vigyorgott egyet, majd intett egyet az út másik oldalán elhaladó osztálytársainak.

-         De ki hisz abban, hogy komolyan a lelkemben kotorászik? Szerintem ez hülyeség, vagyis nem ismer. Te szerintem jobb választ tudnál adni annál, hogy „Marshall miatt nem álmodok rosszat”...

-         Szerintem az volt eddig a legértelmesebb dolog, amit kitalált. Szóval...

-         Ne már! Te abban hiszel?

-         Pontosan.  – Lezárta... Akkor nekem tényleg csak Scott marad...

Minden barátnőm olyan volt, mint egy élőhulla. Tegnap este valami nagy buli volt egy végzős fiúnál, és minden második lányt felhívott a szobájába.

-         Annyira király volt! Én Lily-vel mentem egyszerre, és amikor beléptünk, ő pucér volt, és aztán...

-         Ne! Azt hiszem, nem vagyok többre kíváncsi. – Amanda kissé elragadtatta magát, és tényleg... Kit érdekel, hogy mit csinált vele egy pucér fiú? Engem aztán biztos, hogy nem. Mindig próbálok meghallgatni mindenkit, de ez már nekem is sok.

-         Rendben. De akkor is szuper volt! Már a buli eleje is. Azt elmesélhetem?

-         Persze – mosolyogtam rá.

Az osztálybeli barátnőimmel egész nyáron nem is találkoztam. Igazából nem vagyunk annyira jóban. Nekem ott van Lucky, nekik pedig a többiek. Soha nem voltam olyan jóban egyikükkel sem, mint Luckkal.

A suliban ma minden a fergeteges buliról szólt, na és persze a mai ki-mit tud versenyről.

Összetalálkoztam Brad-el, aki elfogadta, hogy kiszálltam, így a „Még nem” már csak kéttagú. Csakhogy nem tudja, mit fognak előadni. De ők ügyesek, majd kitalálnak valamit, esetleg improvizálnak. Akárhogy is lesz, mindenkinek tetszeni fog, mert ők menők.

Délután kissé izgultam, hogy mi lesz baletton, de inkább gyorsan bepakoltam, és telefonos segítséget kértem Melitől, hogy merre kell mennem, ha el akarok jutni... Gyorsan útbaigazított, aztán pedig indultam is.

Igazából én voltam ott legelőször, még a tanár sem érkezett meg. Vártam öt percet, és egy alacsony, maximum huszonöt éves nő jött a folyosón.

-         Segíthetek?

-         Igen! Balettra jöttem. Fél ötkor kezdődik... Még új vagyok. – Gondolom leesett neki az elején is, de bejelentettem.

-         Akkor te vagy az új tanítványom! Gyere, megmutatom az öltözőt... Te Melissa helyett jöttél, ugye? Hogy van?...

Elhalmozott az új dolgokkal, mindent egyszerre akart, úgyhogy összezavarodtam.

-         Melissa jövő héten kijön a kórházból, és jól van. Egyébként úgy egyeztem meg vele, hogy eljövök, megnézi az órát...

-         De azért ki is próbálod...! Nem így működik.

-         Úgy gondoltam...

Mikor még senki nem volt a teremben, én már akkor ott álltam, és körbenéztem. Bordásfalak, korlát, és óriási tükör, ami az egész falon végigmegy. Egy zongora a sarokban, aminek nagyon megörültem, és egy pad, ahol nagyon sok spicc-cipő volt.

Amikor észhez kaptam, hogy ezek a lányok már gyerekkoruk óta balettoznak együtt, addigra már ott is voltak. Nagyon régen ismerik egymást, gondolom kialakult egyfajta kötelék, ráadásul az én tudásom az övékhez képes mínuszokba megy át. Itt egy nagy senki vagyok.

A gondolataimhoz képest elég rendes volt mindenki, és rögtön odajöttek, kérdezgettek, és odahívtak magukhoz.

Pedig ők olyan Melissa típusú csoportba tartoznak.. Nem azért, hogy sértegessem, vagy valami, csak nekem ez idegen. Nem ítéltem el őket rögtön azért, mert kicsit bulisabb társaság, és minden héten eljárnak bulizni, inni... na meg persze pasizni. Annyi problémám volt, én nem ilyen vagyok, és félem attól, hogy nem tudok majd beilleszkedni.

Mivel én teljesen új vagyok ebben az egészben, először alaposan bemelegítettünk, majd mutattak pár alaplépést, és mozdulatot, ami nélkül az egész balett fogalom nem létezne. Érdekes, hogy még a kezednek is máshogy kell állnia, mint eredetileg...

Az óra közepe felé bejött egy idős hölgy, majd miután visszaköszönt a lányoknak, leült a zongora mellé.

-         Na, mit játsszak?

-         Valami lassút! – kérték a többiek.

Egyrészt engem megnyugtatott a kellemes háttérzaj, mivel általában rám a zongora van a legjobb hatással, másrészt pedig lenyűgözött a néni zenei repertoárja. Egy elég nehéz darabot játszott, ráadásul kotta nélkül. Egy ideig én is így csináltam, de mivel néha már én is úgy érzem, hogy túlterhelem az agyamat, ezt inkább abbahagytam.

Mindenki nyújtott, kivéve Irina, aki velem beszélgetett.

-         Tudod, én nem vagyok az a hű de hajlékony csaj... Nem olyanok a génjeim Meg alapból azt sem tudom, hogy mit keresek itt.

-         Szerintem szuper dolog, ha valaki új dolgokat próbál ki – vigyorgott. – De egyébként butaság, ha azt mondod, gének kérdése. Kitartás kérdése!

-         De hát a balett nem egy dolog amit ki lehet próbálni. Azt kiskorban kell elkezdeni.

-         Nem mindegy, hogy mikor? A kor csak egy szám. Soha nincs késő semmihez!

-         Hát akkor próbálkozok. – A mosolyom már régóta nem volt olyan őszinte, mint most.

-         A lényege csak az, hogy ne add fel. Ezt azt hiszem, sikerült megtanulnom tíz év után – kacsintott, majd visszaugrált a többiekhez.

Nagyon jólesett, amiket mondott, meg alapból az egész csoport kedvessége, és bíztatása. Kellemesen csalódtam bennük.

Ahogy végighallgattam Lucky élménybeszámolóját, a ki-mit tud nagyon jó volt, a fiúk pedig arattak. Nem, nem volt nyertes, hiszen itt nem a győzelem számít, hanem a részvétel.

Lucky felvetette az ötletet, hogy nézzünk meg valami filmet, így miután elkészítettünk körülbelül három zacskó popcornt, és indulhatott a film maraton náluk. Brad is átjött, így befejezte velünk az Éhezők viadala végét, aztán pedig választottunk egy újat.

Először is... Fogalmam sincs, hogyan, de sikerült rávennünk Brad-et, hogy nézzen meg velünk egy mesét, ráadásul a Szépség és a Szörnyeteget. Azt pedig végkép nem tudom, hogy bírt ki minket, miközben középen ült a kanapén, és ketten lányok belékarolva kuporogtunk, azon sírva, hogy ez mennyire szép történet. Minden elismerésem az övé!

Éjfél körül Brad betett egy filmet, majd fél egy körül arra ébredtem, hogy Lucky veszekedik vele.

-         Nem lehet tőled nyugodtan filmet nézni... Ne horkolj már!

-         Nem tehetek róla, hogy baromi unalmas a film.

-         Próbálj már meg... Flor felébredt! Látod! Biztos azért, mert horkolsz...

-         Éppenséggel a veszekedésetekre... De mindegy, haza kell mennem! – Ásítottam egy óriásit, majd összeszedtem a cuccaimat.

Lucky kikísért, majd egy nagyon rövid búcsúzás után – ami egyébként egy-egy sziából állt -, mentem is haza. Anya nem hívott, mert tudta, hol vagyok, és amúgy is bízik bennem eléggé ahhoz, hogy tudja, rendben leszek.

Út közben végig a holdat vizsgáltam, mivel telihold volt, és megbabonázott. Biztos teli van a város vérfarkasokkal, és természetfeletti lényekkel, de én nem féltem. Sőt, nem is voltam szomorú.

Rájöttem, hogyha abbahagyom a múlton való rágódást, akkor sokkal jobban érezhetem magamat.

A beszélgető-fülkék mind egyformák voltak, ahogyan a foglyok ruhái is. Így alig tudtam megkülönböztetni Apát a többi rabtól is.

Leültem vele szemben, és a szemébe néztem.

-         Szóval, az van, hogy bevallottam, én tettem, részese voltam, így elég sok évet kaphatok, ha úgy van, és valószínűleg úgy lesz. De mivel együttműködtem, lehet, hogy enyhítenek egy kicsit.

-         Bíztam benned...

-         Tudom, de meg kell értened, hogy ez az élet. Nem lehettél volna olyan jó körülmények között, ha nem szerzünk egy kis plusz pénzt.

-         Nem érted, hogy nekem nem kell pénz? Csak az Apukám... – Olyan voltam, mint egy durcás kisgyerek, aki egy dühkitörés után elszalad. Pontosan ezt tettem, felálltam, és kisétáltam, ahol Anyu várt.

-         Én még bemennék, ha nem gond...

-         Semmi baj – erőltettem egy mosolyt, majd a kocsi kulcsai elkérése után kimentem, és otthagytam az egész épületet.

Nem mondok semmi újat, ha azt mondom, utálom ezt a helyet.

Megértettem azt, amit Apa meg akart értetni velem. Ilyen az élet, a politika. Mindenki csal, és hazudik, de ő miért? Lehet máshogy is élni. Nem kell ahhoz pénz, hogy az emberek boldogan éljenek, ez tévedés..

Keveset mondok, ha azt állítom, egy hónap telt el ilyen monoton tempóban. A suliban máris gigantikus dolgozatokat írtunk, a pszichológus fogja a fejét az őrültségeimtől, én és Meggie idilli pillanatokat töltöttünk együtt a földrajztanárnőnkkel, és folytattam a „nem érdekel Mars” küldetésemet. Minden teljesen szokásos volt, sokszor ugyan abban a percben csináltam valamit, például az esti készülődéseket...

A balett annyiban változott, hogy Meli csatlakozott hozzám, és most már a kispadról figyeli a fejlődésemet.

Otthon minden erőmmel azon vagyok, hogy a balett mozdulatsorok ismétlése közben elmondjam az összes dolgot amit tudok Lengyelország mezőgazdaságáról. Pontosan két napom maradt a „kvízig”, amit pénteki napra helyeztek, így ki kell hagynom a balett órát.

A mai programom pedig újabb zongoralecke leadása Brad kisöccsének. Jó hangulatban telt az egész, amíg el nem értünk egy kínos témához, ami Brad legjobb haverját takarja magába.

Amíg Tom a zongorán próbálta lejátszani a számomra túlontúl egyszerű, három billentyűből áll dallamot, addig jobban boncolgattuk a témát.

-         Tudod, a barátnője, Bella... A „barna hajú szépség”... Nem olyan tökéletes, mint hiszed! Vannak gondjai az agyában, a ruhásszekrényében, és a viselkedéséről már ne is beszéljek... – A kezét lengette, mintha valami förtelmes dologról beszélni.

-         Ezt meg hogy érted? – kérdeztem teljesen meglepetten. Mármint, mégiscsak a legjobb haverja barátnőjéről beszél.. Nem kéne legalább egy kissé elfogultabbnak lennie?

-         Ő azt hiszi, hogy ő a világ közepe, ezért ha Mars pár pillanatra is figyelmen kívül hagyja, kiveri a hisztit. Úgy gondolja, megszerezhet mindenkit, de igazából köze nincs a lelki szépséghez. Minden adandó fiúval ugyan úgy viselkedik, mint „Adonisz” barátunkkal, vagy némelyikkel talán rosszabbul is. Ez mond nem is zavarna, ha engem nem akart volna megcsókolni... Végezetül pedig a sok kivágott póló, és rövid szoknya. Azt hiszem, többet mutat, mint amire a legtöbben kíváncsiak vagyunk.

-         Tudod, ezekért csakis Marsot tudom szánni. Neki ilyen csaj kell, akivel tud menőzni..

-         Hallottál arról a bizonyos óriási buliról, amit a drága végzős haverunk rendezett?

-         Aha, igen. Sajnos – röhögtem fel.

-         Nos, Bella is ott volt. Daniel pedig szemet vetett rá. És eldurvult a helyzet, mert Marshallt már hivatalosan megcsalták, és az egész suli tud róla. Szegéééény! – Úgy tett, mintha tényleg sajnálná.

-         Most már legalább mindenki tudja, hogy milyen.

-         És az a vicces az egészben, hogy Marshall sem másabb. Ő szerelmes!

Volt már olyanod, hogy valaki az életkedvedet is elvette egyetlen mondattal? Hát, ez pontosan olyan volt. Legszívesebben menten elbőgtem volna magamat, de ha feltűnik Brad-nek a könnyes szemem, akkor vége. – Az ő dolga – húztam mosolyra a számat, közben pedig elindult az első könnycsepp. Gyorsan elkaptam a fejemet, és a billentyűket bámultam. A szívemet a torkomban éreztem dobogni, és levegőt is alig kaptam. Olyan érzés volt, mintha vége lenne a világnak. – Visszatérhetnénk erre? – nyögtem ki végül.

-         Persze - mosolygott Brad

Alig tudtam koncentrálni, hogy megmaradjanak az agyamban az utolsó szavak. Még volt egy lecke, amit nem tanultam meg rendesen, pedig holnap lesz a nagy kvíz, ahol Meggie és én összemérjük az agyi kapacitásunkat... Ez van. Állítólag ő fog nyerni. Tegnapig azt hittem, hogy ezt meg is tudom cáfolni. Ma pedig.. megcsappant az önbizalmam.

Lucky átjött sok szerencsét kívánni, mert egész délelőtt egy szavalóversenyen lesz, hogy a suli újságban tudósítson róla. Hát igen, ő ír és fotózgat. Ez a mániája.

-         Mi van az arcoddal? – nézett rám érdekesen.

-         Mi? Mert?

-         Olyan depressziós az arckifejezésed... Mi van veled? – Megfogta a vállamat, és hirtelen rázni kezdett.

-         Csak az, hogy Marshall szerelmes a csajába, így tudom, hogy végképp minden erőfeszítésem hiába volt. Akkor most minek erőltessem meg magamat?

-         Hogy miért? Te komplett idióta vagy?

-         Nem, de nekem ez fontos...

-         Most az egyszer, tégy már úgy, ahogyan neked lesz jó, és ne ugrálj Mars után! – ordított az arcomba. Kezdtem megörülni, hogy még nem volt itthon Anya.

-         De ha egyszer nem tudok?

-         Nem érdekelsz! Ez a te napod lesz. Nem hagyhatod, hogy az a nyomorult befolyásoljon akármiben is. EZ NEM TE VAGY! Megnyered azt a búbánatos versenyt, és a földbe tiprod Meggie-t, mert te ilyen vagy. Érzésmentes, és könyörtelen.

-         Szerinted meg tudom csinálni? – kérdeztem kicsit bizonytalan hangon.

-         Mondd utánam: Meg tudom tenni, és a földbe tiprok mindenkit!

-         Meg tudom tenni, és a földbe tiprok mindenkit...

-         Több élettel! Meg tudod csinálni, és meg is fogod!

Lucky bíztatására ezt az egyetlen mondatot ordítottuk mind a ketten, addig, amíg Anya teljesen értelmetlen arccal lépett be az ajtón, sok-sok szatyorral a kezében.

-         Szia Anya! – röhögcséltem, és Lucky is csak vigyorgott. – Segítsünk?

Szóval én így készültem az utolsó napon a versenyre.

-         November ötödike, a kvííííz napja – mondta be Andrew a hangosbemondóba. Ő a suli rádiós, és szeret úgy közvetíteni, mintha egy forma egy versenyen lenne. – Meggie Rey, és Florence Bells. Vajon ki mehet el a versenyre?

-         Andrew... – sétáltam oda mellé. – Tudod, ez egy kvíz... Ne mondogasd be, hogy mi történik éppen. Idegtépő!

-         Florence egyre idegesebb, és úgy tűnik készen áll a versenyre! Teljesen felspannolta magá..áááúúú – szisszent fel, mikor fejbe vágtam. – Szóval, készen áll.

Szerencsémre senkit nem láttam, aki előtt nem akarok beégni, de viszont ha én győzök, akkor pedig senki nem látta.

Egy egész óráig tartott a verseny, végig vezetésre álltam, mivel Meggie elrontotta azt a kérdést, amelyikre én annyira tanultam tegnap este, innentől pedig mind a ketten hibátlanul válaszolgattunk a kérdésekre.

A bonusz kérdések is csak feljebb hoztak, így ugyan azzal a pontkülönbséggel lett meg az eredmény, mint ahogyan az elején volt.

-         És meg van a győztesük. Flor mehet tovább a versenyre. A tavalyi versenyen szerzett tapasztalatokat is biztosan fel tudja majd használni, és megnyerheti a verseenyt! – ordította, és mindenki a fülét fogta. Pedig ez nem egy tévés műsor.. Nem volt konfetti, sem díjátadás. Nem is várta senki.

A földrajztanárnő odajött a végén, és odaadta a nevezési papírt. Én elégedetten mosolyogtam rá, az ő szeme pedig majdhogynem szikrákat szórt... Hát, nem egészen az ő kis kedves, okos, bámulatos, iskolamásodik, egyben kedvenc tanulója nyert, hanem én.

Gyorsan küldtem egy sms-t Lucky-nak, aki csak annyit válaszolt, hogy „áááááááááááá szuper vagy!” Ebben minden benne volt, amire vártam.

Nem számítottam arra, hogy ilyen sötét lesz, amikor kilépek a suliból, de be kell látnom, hogy így már ősz végén hamarabb sötétedik. Kicsit esett az eső, így nyirkos volt minden, de szerencsémre már elállt.

A sötéthez persze hozzátartozik az, az egy dolog, amit senki nem szeret. Ez a félelem. Sokszor jogtalan, de most igazán rossz érzésem volt. Mintha a legutáltabb álmomban lennék..

-         Hello, győztes! – A mellettem lévő sikátorból egy fekete kapucnis tag jött ki, a hangja nagyon mély volt, és még ha világosban szólalt volna meg, akkor is megijednék. Nem tűnt valami idősnek, de az arcát nem láttam tisztán.

Elkezdtem gyorsabban szedni a lábamat, de elég lassacskán sikerült összeszednem magamat. Mindez alig pár másodperc volt, nekem mégis hosszú perceknek tűnt.

-         Na! Nem hallod, hogy hozzád beszélek? – ordította rám, majd hallottam, hogy elindul felém. Aztán pedig egyre gyorsabban, már majdnem futott, amikor egy lökést éreztem a hátamon, és arccal előre estem. Felszisszentem, és fel akartam kelni, mikor belém rúgott egyet.

-         Hogyan csaltál? – kérdezte, mire még egy rúgás érte a hátamat.

 Hogy gondolta, hogy majd válaszolok? Természetesen miközben a földön fekve rugdos, addig egy értelmes választ sem tudok kinyögni. Fel akartam kelni, amikor hirtelen két rúgást éreztem egyszerre. Felnéztem, és három, vagy négy srác állt fölöttem, és mind röhögtek. A fekete kapucnis mögött állt egy lány, aki röhögött. Meggie volt, és valószínűleg az ő kérésére tették ezt.

Összerugdostak, megaláztak... Ezzel nekik jobb lett? Valószínűleg nem...

Nem törődtem azzal, hogy arcon rúgtak, de még azzal sem, hogy a bordám recsegett... De, hogy Meggie egyszer a tűsarkújának a sarkával oldalba rúgott... Na arra már hangosan felszisszentem, újra..

-         Szerinted, ha kórházba kerül, akkor én megyek majd a versenyre?

-         Hát, lehet, hogy felépül... – mondta egy fiú, majd egy jól célzott rúgással annyira eltalált, hogy átfordultam a másik oldalamra és vért köptem.

-         Basszus, jön valaki! Siessetek, be a kocsiba! – hallottam egy újabb hangot, majd mindenki elment. Mozdulatlanul feküdtem a hideg betonon, ami még vizes is volt, így átázott az összes ruhám. Fáztam, és minden porcikám fájt.

Lepergett előttem az életem legtöbb Marssal töltött perce, az elejétől a végéig. Az, hogy eleinte soha nem keltette fel az érdeklődésemet, mert túl jól nézett ki. Mindig annak a híve voltam, hogy ne nézzük a külső jellemzőket, hanem csak a belsőket. Csakhogy ő volt az egyetlen, akit nem akartam megismerni. Olyan cicafiúsan nézett ki, akármikor képes volt elkezdeni nyávogni, és olyan idiótán menő stílusa volt. Ezt még a vak is látta.

Akarva, akaratlanul is egyre jobban megismertük egymást, hiszen barátok lettünk, így kezdett elhalványulni a külseje, ami miatt elítéltem.

Az igazat? Megkedveltem... Nagyon. Őrült, és édes volt. Mindig próbálkozott nálam, de tartottam magamat az elképzeléseimhez, és elveimhez. És már lehet, hogy az óta is boldog kapcsolatban lennénk, ha nem lettem volna annyira ostoba!  Nem szerettem volna megismerni a jó énjét, de megtörtem, és aztán beismertem, hogy szeretem.

Amikor végre én kezdtem próbálkozni, akkor ő nem akart hallani rólam. Nem hazudok. Ő gyengébb volt, mint én, és sokkal hamarabb feladta, és nem kellett annyira sokat küzdenem..

Az ő hangulata befolyásolta az enyémet. Akármit mondott, az hatással volt rám, mivel szinte csak ő tudta elérni, hogy boldog legyek, de ugyanakkor egy-egy beszólása után meg sem lehetett vigasztalni.

Volt amikor „csak barátok” lettünk, de ez egyikünknek sem tetszett, így többet akartunk. Lett volna, de én elrontottam. Én akartam befolyásolni őt. Olyanná tenni, aki mellett el tudom képzelni magamat , aki nem puskázik, és nem csal... A szerelem nem arról szól, hogy olyannak fogadjuk el, amilyen?

Megint összevesztünk. Majdnem másfél hónap teljes összeomlás volt, aminek körülbelül csak a negyedét adtam ki magamból. És amikor összeszedtem magamat, újra a földre löktek, csakhogy most fizikailag is a padlón voltam.

Lépteket hallottam, és csak egy mély lélegzetet vettem. Ha visszajönnek, akkor már nem tudok semmit sem tenni.

-         Flor! – kiáltott valaki. Óvatosan felhúzott a földről, és az ölébe húzott.

Nem tudtam megtartani magamat, de a fejem így is nekitámasztódott valaminek. Valaminek, aminek olyan illata van, mint Marshall-nak.

Óvatosan kinyitottam a szememet, és nem egy dolog volt, aminek Mars illata van, hanem ő volt az, életnagyságban, és engem ölelt át riadt tekintettel. Még egyszer beszívtam az illatát, és érzékeltem rajta a nő parfüm szagát. Kicsit sem fájt...

-         Sajnálom...! – mondtam erőtlenül. – De nagyon örülök, hogy itt vagy – húztam mosolyra a számat. Ahogy nyeltem egyet éreztem a vér ízét a számban...

-         Beverted a fejed.. Mi történt?

-         Semmi. Én jól vagyok.

-         Ja, azt látom... – mondta és óvatosan felhúzott a földről.