29. rész

Sajnálom, tegnap este akadt egy kis probléma a nettel :S Úgyhogy ma van rész :) Sajnálom :c

Azért remélem, hogy tetszeni fog<3 Pedig összecsapott és kicsit kavaros :S

Egész éjjel azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha ő lenne a férjem? Biztosan sokat tanulna, mert rájönne, ez így nem mehet tovább. Igen! Engem választana, és nem a kísértést, hogy inkább játszana valami PS játékkal. Elmenne egyetemre. Sokáig távol lennénk egymástól, de a szerelmünk erősebb lenne, mint egy kilométerben mért mértékegység. Amikor már mindketten befejeztük az egyetemet, vennénk egy nagy házat. Két gyerekünk születne, egy fiú, Bruno, és egy lány, Lana. Lehetne kutyánk is... Mindenünk meglenne. Minden reggel azt mondanád, hogy „Jó reggelt, szerelmem!”. Örökké szeretnénk egymást. Vagy még annál is tovább. Az „utunk” végén tudnánk, hogy semmit sem vesztettünk az életben. Sőt, még életet is adtunk. A fiunk ugyan olyan lehetetlen lenne, mint te. Megbolondítaná a lányokat, de neki csak egy kellene. Az a lány olyan lesz neki, mint neked én. A lányunk pedig rám ütne. Magabiztos és okos lesz.

Teljesen összekavarta a fejemet, és a gondolataimat. Már nem tudom, hogy mi igaz, és mi hazugság.

Reggel az osztályteremben nagy csend uralkodott. A tanulás nálunk általában nem ilyen. Akkor is dobálóznak és ordítanak. Van, aki dalba foglalja a tananyagot, és van, aki pedig puskát gyárt. Nyomó többségben az utóbbi szokott lenni, de Sebastian általában elénekli az anyagot. Néhányan nem is szoktak tanulni, mert annyira fülbemászó dallamokat énekel, hogy még doga közben is azt dúdoljuk. Hát, ilyenkor szoktuk az idegekbe kergetni a tanárokat. Mondjuk, mikor nem? Azt hiszik, hogy vidámak vagyunk, és nem értik, miért vagyunk azok, ha éppen óriási témazáró dolgozat van...

A dolgozaton túlesve még mindig nem kommunikáltak egymással az emberek... Kezdett idegesíteni, hogy az összetartó osztályunkból egy teljesen szétesett társaság lett.

- Emberek! – álltam fel a székemre. – Egy így nonszensz. Hirtelen minden barátság megszakadt, mert az osztályból valaki egyedül csinált baromságot? Nem értem, hogy miért akarjátok ezt. Ha eddig is tettünk idiótaságokat, akkor most miért zavarna meg minket egy egyedüli balhé? Max sara, már bocsi – néztem a szóban forgó személyre. – Szerintem, ennek így nincs értelme.

- Hogyha valaki külön utakon jár, akkor mindenki azt fogja tenni – szólt Seb.

- Képzeljétek már magatokat Max helyébe! Ti megírtátok volna a fogalmazást? Egyedül neki volt ilyen ötlete, akkor csak őt illeti. Egy fogalmazást, csak egy ember írhat meg...

- De eddig nem voltak egyszemélyes balhék. Ez így olyan izé...

- Hagyjuk! A mogyorónyi agyad nem képes felfogni ezt – ültem vissza a helyemre, mert idő közben becsöngettek.

Az osztály nem hogy csak Max ellen voltak, már Sebastian „buzdítására” engem is ellenségnek tituláltak. Nem tudtam megmaradni a teremben, egy egész szobányi idegbeteggel, úgyhogy kimentem, hogy találkozzam Lucky-val.

Elmeséltem neki a tegnap esti dolgokat. Pontosan arra a reakcióra számítottam, amit kaptam tőle. Visítozás, és ujjongás... Ez az én barátnőm! Csak ő nem méri fel, hogy esetenként mennyit lehet veszíteni. Hogyha egyszer engeded egy embernek, hogy a mindenedé váljon, és később elveszted, nem marad semmid. Lucky képes rögtön egy srác karjaiba borulni...

- Mindjárt elsírom magam! Ez nagyon szuper!

- Csak Meli-vel kéne megbeszélnem a dolgokat... Sok mindent összekavart bennem ez a baleset... És attól, hogy Marshall azt mondta, nem volt semmi, nekem még megerősítés kell...

- Nem bízol benne? – biggyesztette le az alsó ajkát.

- Nem – jelentettem ki őszintén.

Ma kellett volna mennem a pszichológushoz, de mivel az utóbbi időben egészen rendben voltam, nem szükséges. Inkább elmentem a kórházba, ahol Melissa már nagyon vidám volt.

- Az a gáz, hogy nem mehetek vissza balettozni... – kezdte el a mondókáját, ahogy mindig szokta. Vidáman, pörgősen, csak most kicsit megtörten.

- Meddig? – csodálkoztam.

- Körülbelül egy évig... De arra gondoltam, hogy neked úgy is lenne szabadidőd... Meg hajlékony vagy... És már be van fizetve az egész évem...

- Te most arra célzol, hogy menjek el balettozni? A TE helyedre?

- Igen – vigyorgott.

- Te profi vagy...

- Nem egészen az én helyemre kellene. Én is bejárnék az órákra, csak te is járnál.

- Nem tudják esetleg visszafizetni?

- Nem...

- Akkor elmegyek, és megnézem – adtam be a derekamat. – Igazából azt akartam kérdezni... Hogy... Neked tetszik Mars?

- Mi? Dehogy – röhögött fel.

- Csak amikor mindhárman itt voltunk nálad, akkor olyan furcsa volt minden – hebegtem.

- Marshall a legjobb barátom. Tudom, hogy ki tetszik neki, és megnyugtatlak, hogy az a személy teljesen eltér tőlem. Más a személysége, mint nekem, de még külsőre is más...

- Jól van... Az már nem érdekel, hogy ki... Meg amúgy sem érdekel, csak az egyik spanyol csoporttársamnak kell – mondtam jéghideg arccal.

- Flor... Tudom, hogy a spanyol csoportodban rajtad kívül csak egy lány van. A többiek mind fiúk. És őt is annyira utálod, hogy az életben nem segítenél neki. Még akkor sem, ha egy szakadék peremén egy ujjal tartaná magát. Előbb taposnál rá...

- Ez nem igaz! Nagyon is összebarátkoztunk – kértem ki magamnak, de persze végig igaza volt. – Miranda egy kedves lány!

- Azt is tudom, hogy tetszik neked!

- Hagyjuk!

Rájött, hogy tényleg pihentetni kéne a témát, úgyhogy a nap folyamán nem beszéltünk többet az én fiúügyeimről. Az övéit annál nagyobb kedvvel hallgattam. Elmondása szerint Adam minden áldott nap bejár hozzá, virágot hoz, és beszélget vele. Eddig nagyon is tetszett neki, de most már eléggé felidegesítette. Annyit variál az érzéseivel, mint még soha senki a világon.

Este még beszéltünk Mars-al, mert felhívott, de semmi különöset nem tárgyaltunk ki. Ujjongtam neki egy sort, hogy elmegyek balettozni.

- Ugye nem Meli-re akarsz hasonlítani. Mert tudod, hogy semmi szükség nincs rá – mondta pimaszul.

- Csak neked akarok imponálni... Nem fogok megváltozni senki kedvéért. Szóval, ha nem tetszem így, akkor felejts el...

- Nyugi már. Senki nem mondott ilyet – mondta halkan.

- Bocsi...

- Holnap találkozunk suli után?

- Persze! – Így történt, hogy megbeszéltük az első, úgymond hivatalos randinkat.

Egész nap tűkön ültem, alig bírtam kivárni, hogy lássam őt. Sőt, még reggel a tükör előtt is feltűnően több időt töltöttem. Nem akartam kicicomázni magam, nem is tettem, de mindenképpen akartam valami újat, és szebbet magamon. Hogyha esetlegesen nem vonzódna hozzám eléggé, akkor most talán jobban megtetszem neki. Nem nagyképűségből... Csak, hogyha nem jönnék be neki egy kicsit sem, akkor miért akarna találkozni velem? Így a logikus.... Kivéve, ha egy szívatás áldozatává lettem.

Lucky-nak még este írtam, hogy ne érje váratlanul, ma nem vele megyek haza. Éppenséggel ő örült. Tudott találkozni ő is a drága Rómeójával, és én pedig az enyémmel.

A hetedik órám után Mars ott állt az ajtóban, és rám várt. RÁM. Nagyon furcsa kimondani is.

Puszival köszöntött, megfogta a kezemet, majd elhagytuk a sulit. Annyira nem is bántam, mert minden szem ránk szegeződött. Néhány lány úgy nézett rám, mint a véres rongyra, de álltam a tekintetüket. Pár fiú is érdekesen nézett felénk, azt őszintén nem tudom, hogy miért, de Mars intett mindenkinek egyet, és ennyivel letudta.

A fagyizóban amíg én bajlódtam az egy gombócos eper-fagyimmal, Mars hátradőlt és rajtam röhögött. Ő már túl volt mind a négy gombócon. Így egyre jogosabbnak éreztem a nevetést.

- Azt hiszem, jöhetett volna még két gombóc... Talán még egy csoki, és citrom. Vagy inkább citrom, és erdei gyümölcs – agyalt.

- Talán legközelebb nem viszel enni...

- Pszt! Egyél csak... Ha még elkezdesz beszélni, lemegy a Nap, mire befejezed.

- Talán ehetem út közben is... – ajánlottam.

- Nem rossz gondolat.

Körülbelül tíz perc alatt értünk haza, de már az út felénél be tudtam fejezni az evést. Marshall nagyon díjazta, hogy körülbelül fél óra alatt meg tudtam enni egy fagylaltot.

- Szóval... Holnap egy ismétlés? – húzogatta fel „elbűvölően” a szemöldökét.

- Nem hagynám ki – mosolyogtam rá, mire magához húzott, és megölelt.

Eddig mindig azon agyaltam, hogy „miért nem csókolt meg, amikor ott volt a lehetősége?” De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy imádok vele együtt lenni, és őszintén bármit megadnék azért, hogy csak együtt legyünk.

Hogy miért utálom a ködös erdőket? Mert éjszaka elég félelmetesek. Csak a fehér ködöt látod felszállni magad előtt. Még nem is lenne azzal probléma, hogy félelmetes, és egyedül vagyok, de ha hallod, ahogy valaki követ... Hátborzongató.

A földről keltem fel, az avarból, és egy kis időbe telt, amíg kiráztam a hajamból a leveleket. Akkor hallottam meg az első ágreccsenést. Rögtön tudtam, hogy van valaki mögöttem, ezért gyorsan futásnak iramodtam. A léptek száma is megnőtt, de én nem tudtam gyorsabban futni. A sötétben elvesztettem minden önbizalmamat, sőt még a térérzékemet is. Megbotlottam egy ágban, és elkezdtem lefelé gurulni egy domboldalon. Úgy gurultam, mintha valaki síelés közbe elesne. Szinte lehetetlen a megállás. Egyre gyorsabban haladtam, aztán pedig a magaslat lábánál valami hirtelen megállított. Szorítást éreztem a karomnál, de úgy éreztem, biztonságban vagyok. A szemem lassan hozzászokott a sötétséghez, és megpillantottam egy fekete ruhás, maszkos embert. Az álarca egy vigyorgó külsőt mutatott. Félelmetes volt... Rögtön elkezdtem rángatózni, mire ő csak felnevetett, és erősen megszorította a karomat.

- Ez csak egy álomvolt... – suttogtam halkan, mikor az ágyamban találtam magamat. Felvettem a takarómat a földről, amit idő közben lerugdostam magamról.

Nyakig betakaróztam, és lehunytam a szememet. A konyhából nagy csörömpölés hallatszott. Nem mertem kimenni, de még kitakarózni sem. Meg sem mozdultam. Mereven feküdtem tovább, tágra nyílt szemekkel, és vártam. Mondhatni levegőt is alig mertem venni.

A szobám ajtaja lassan nyikorogva nyitódott ki.

- Kipp-kopp – hallottam egy idegen férfihangot. – Ne félj, Flor! Nem bántalak. Ha együttműködsz velem, akkor nem!

A maszkos férfi volt az erdőből. Hisz az csak egy álom volt! Lecsuktam a szememet. – Én aztán nem fogok együttműködni semmiben! – förmedtem rá.

- Akkor viszont fájni fog a halálod!

Ugyan olyan szorítást éreztem a csuklómon, mint az erdőben. Kinyitottam a szememet, és a férfi rám vicsorított. Egy kést tartott felém.

- Anya! – visítottam. – Apa!

Az egész, összességében csak egy álom volt. Nem bánom, sőt nagyon örülök neki. Ha egy maszkos ember bejutna a szobámba, vagy a házba, akkor nem tudnám, hogy mit tegyek. Pedig a sok önvédelmi órának használni kellett volna... Vagy ilyen könnyen hagynám, hogy megöljenek? Biztosan sokkal jobban irányítom magamat, hogyha normálisan gondolkozom.

Hajnal három óta ébren voltam, szóval iskolába már teljesen frissen indultam. Lucky-val kibeszéltük a pasi ügyeket, de nem vette észre, hogy valami különösebb bajom lenne. Pontosan így akartam. Úgy, hogy senki ne vegye észre, hogy van valami problémám.

A depresszív hangulatom miatt nem lepett meg az osztály. Nem akartam, hogy boldogok legyenek. Nekem így is megfelel, hogyha mindenki csendben ül. Némán készültünk a vérengzésre, mivel kémia következett. Az osztály nagy kedvence. A tanárnőnknek örökké borongós arca van, és nem nagyon szeret minket. Legalábbis mi nem úgy vesszük észre.

Hihetetlen nagy jókedvvel jött be az órára, ami felvidította az osztályt, mert talán az eddigi itt töltött időnk alatt egyszer sem láttuk mosolyogni.

- Gyerekek! Kérlek, ne rontsátok el a kedvemet! Most született meg az unokám – vidult a tanárnő. Mindenki vidáman gratulált, hátha ezzel jó benyomást keltünk.

Elkezdte ledarálni az anyagot, de amikor egy egyenletet írtunk le valamelyik „ökör” beszólt neki.

- Az „alumínium” milyen j?

- Fiam! Addig fogd be a szádat, amíg boldog vagyok...

- És a „kamion”? És a „tea”? – hangoztak el egymás után a szavak. Mindenki halálra röhögte magát, bár nem értem, mi volt ebben annyira vicces, de a tanárnő eléggé kikészült idegileg. Ennyit arról, hogy meg fog kedvelni bennünket...

Óra végén mindenki beszélt egy kicsit az osztályközösségről. Megbeszéltük, hogy mit lehetne változtatni, mi maradjon olyan, amilyen, és a legfőbb „problémát”. Az egyéni balhékat.

- Ha mindenki akar róluk tudni, akkor először jelentsük be...

Megköszönték minden közreműködő személy segítségét, vagyis azoknak, akik próbáltak valami elmét nevelni beléjük. Én három éve ezt próbálom tenni, de most az egyszer sikerült csak a jó irányba terelni őket.

Teljesen boldog voltam, és pörögtem. De egész nap... Elfelejtettem minden gondomat, és örültem, hogy az osztályom szerint én is tehetek arról, hogy újra békesség van. Mindenki poénkodik, és játszik a padtársa idegeivel.

Az én padtársam még kilencedikben „eszetlen” volt. Nora semmit nem tanult az órákra. Még akkor sem, hogyha tudta, dogát írunk. Azt hitte, hogy majd rólam lemásolhatja. Na persze! Pont én hagyjam, hogy lemásolja a helyes válaszaimat?! NEM! Ha jó jegyet akar, akkor dolgozzon ugyan olyan keményen, mint én. És lám, most ő az osztály második legjobb tanulója. Nem lett „kretén”, szóval ő is ugyanúgy benne van a balhékban, mint az osztály többi tagja.

Az utolsó óra után, mondhatni kiugráltam a termünk elé, de Mars még nem volt ott. Megpillantottam a folyosó közepén, éppen egy tizedikes sráccal beszélgetett. Alapjáraton nem lett volna gyanús, de körülbelül fél másodpercenként lestek a tanári iroda ajtaja felé. Mars bólintott egyet, majd pénzt nyomott a srác kezébe. A megszeppent arcú fiú gyorsan egy kis alakú, de vastag borítékot adott át cserébe.

Mintha mi sem történt volna, lekezeltek, és mentek dolgukra. Lesokkolva néztem a jelenetet, de tudtam, semmi közöm nincs hozzá.

Amint Marshall kiszúrt, gyorsan a farzsebébe gyűrte a borítékot, hátha van olyan szerencséje, hogy nem vettem észre.

- Szia! – mondta, és üdvözlésképp egy puszit nyomott a homlokomra.

- Mi volt ez? – kérdeztem köszönés nélkül.

- Mire érted? – adta az ártatlant, de tudhatta volna, ezzel nem ér el semmit. Legalábbis semmi jót.