26. rész

Először is, nagyon sajnálom, ez a fele (terjedelemben) az előző részeknek :SS

Másodszor is, előre is sajnálom:(

Jó olvasást :)

A mentősök gyorsan elvitték Melissát. Mindenkit értesítettünk. A szüleit, akik gyorsan a kórházba mentek, Brad-et, hogy most ne jöjjön „Még ne” próbára, és hogy szóljon Lucky-nak.

-      Nyugodj meg! – simogattam meg Marshall hátán. - Sok vért vesztett, de azt mondták, hogy túl fogja élni.

Soha nem láttam még férfit ennyire magába esve. Magát okolta mindenért. Arról dadogott, hogy „börtönbe kéne zárni”. Pedig véletlen volt. Az arcát próbálta takarni előlem, de láttam, hogy nem bírta ki sírás nélkül.

A házuknál ültünk a bejárat előtti lépcsőn. Legalábbis ő ült, én csak guggoltam mellette. Az arca a tenyerébe volt temetve, és még rólam sem akart hallani.

-      Na, gyere – fogtam meg a kezét, mert fel akartam húzni a földről.

Odanyújtotta a kezét, és amikor mindketten felálltunk, megölelt.

-      Nem vagyok gyilkos, ugye? –suttogta a hajamba.

-      Nem ölted meg! Biztosan nem. Jól lesz – mondtam rekedtes hangon. A sírás határán álltam, de úgy éreztem, hogy azt kell mutatnom Mars-nak, hogy erős vagyok. Ha én is sírnék, tudná, hogy bizonytalan vagyok.

Megfogta mindkét kezem, és eltávolodott tőlem. Bólintott egyet, majd a földet kezdte fürkészni. Félt. Reszketett a keze, én pedig attól féltem, hogy össze fog esni.

-      Köszönöm, hogy itt maradtál velem – mosolygott kissé erőltetetten. – Gondolom, most már unod, amit itt művelek, szóval, menj haza nyugodtan...

-      Nem fogsz lerázni! – ráztam meg a fejemet.

-      Nem kell végignézned, ahogy önsajnálatba merülök.

-      Pedig szívesen végighallgatom.

-      Minden az én hibám... Figyelmetlen vagyok. Hogy lehetek ekkora barom? – ült vissza a lépcsőre.

-      Nem vagy az. Megtörtént, semmi baj nem lesz, sőt, következménye sem. Holnap bemegyünk a kórházba, és megbeszélitek Melissa-val. Minden rendben van – simogattam a hátát.

Eltartott egy kis ideig, amíg lecsillapítottam. Sikerült betessékelnem a házba, ahol a kanapén rögtön elaludt. Mindketten halálra fáradtunk, igaz, nem a próbálásban, hanem az izgalomban. Ekkor indultam haza. Egy unalmas, de hosszú, aztán túl félelmetes napot éltem át. Teljesült egy „álmom”. Mások örülnek, ha valóra vált az egyik álmuk, de én teljesen le voltam sokkolva.

És mostantól, hogy leszek képes azt érezni, Mars megvéd... Sírni láttam. Teljesen össze volt zuhanva. Így nem leszek képes elaludni, soha többé!

Úgy éreztem, muszáj még felhívnom Meli szüleit. Meg kell kérdeznem, hogy van. Mi okoztuk a bajt, ideje bocsánatot kérni. Mars nincs abban az állapotában, hogy beszélgetni tudjon, az aggódás után nem is vártam tőle, hogy felhívja őket.

Udvariasan bemutatkoztam, és érdeklődtem az ő állapotukról, majd a barátnőméről is. Nem mondtak túl sokat, de azt megtudtam, hogy egy cseppet sem haragszanak a történtekért. Viszonylag megnyugodtam, de nyugtalanított a hallgatásuk. Biztosan őket is megviselte, nem vártam el, hogy sokat beszéljenek, így elsiklottam a dolog fölött.

Vasárnap reggel elindultam Marshall-ék felé. Ő már várt engem a házuk előtt, teljesen feketébe öltözve.

-      Most magadat gyászolod, vagy az élő és viruló Meli-t? – néztem rá furcsán.

-      Felkészülök a legrosszabb esetre is – mondta halkan Az arca ugyan olyan fáradt volt, mint tegnap is. Gondolom nem aludt jól...

-      A legrosszabb eset is csak az lesz, ha lassan fog felépülni... – forgattam a szemem, és elindultunk a buszmegállóba.

Én megmondtam, hogy Melissa jól van, sőt, ő még jól is fogta fel az egészet. Így menő lesz, kérdezgetni fogják, hogy mi történt vele, aludt már kórházban, és sok egyéb dolog. Legalább Mars is mosolygott egy kicsit a dolgon.

-      Még sírt is... – mondtam halkan a barátnőmnek, de pechemre, Marshall meghallotta.

-      Dehogy sírtam. Csak belement egy kis por a szemembe – füllentett, csak ez már eléggé átlátszó trükk.

-      Milyen kis cuki – ölelte meg szorosan a tiltakozót.

-      De azért ugye nem utálod a „Még nemet”? A megbeszélésünkön merényletet intéztek ellened... -  hülyéskedte el Mars, közben elég furcsán nézett rám. Gondolom a banda neve miatt.

-      Dehogy, sőt, azért mentem, hogy félig kész van a logó... – röhögött Melissa. – Csak nem tudtam megmutatni. Majd megkeresem, vagy újracsinálom.

-      Örök hála érte! – bólogatott köszönetnyilvánítóan, majd fél kézzel átölelte a vállát. Mit ne mondjak, egy cseppet kezdtem féltékeny lenni.

Nem ez az első alkalom, amikor azt eléggé féltékeny vagyok Melissára, Marshall kapcsán. Sokszor volt, hogy Mars és Meli együtt mentek moziba, kettesben… Elég idilli lehetett, vagyis én nem tudom, mert Meli élte át. Jó, igaz én is voltam már kettesben Marssal, de rossz volt látni.

Sikerült rávenni Luckyt, hogy menjünk el moziba. Igaz, ő nem tudott róla, hogy azért, mert ők is ott lesznek. Megpróbáltam nagyon csinosan festeni. Határozottan több smink, mint általában, csinos, de meleg ruha. Aznap nagyon hideg volt, én mégis magamra erőltettem egy szoknyát, meleg harisnyával. Luck nem értette, miért csíptem ki magamat, hiszen ez csak egy átlagos öldöklős film… De én úgy gondoltam, hogy „ez nem csak egy átlagos öldöklős film, mert ott lesz Marshall Basic, aki mellesleg egy teremben fog velem ülni”. De senki nem tudta, hogy mit érzek iránta. Akkoriban azt hittem, hogy ez nem is igazán szerelem, hanem csak úgynevezett rajongás.

A mozi előtt állva megpillantottam őket. A helyes fiút, és az áruló barátnőt. Az utóbbitól függetlenül mosolyogva odaköszöntem nekik. Nem tudtam, miért utál ennyire? Én mutattam be neki a srácot, akkor nem egyértelmű, hogy nem kéne rámászni? Röhögcséltek, néha megérintették egymást. Eléggé úgy néztek ki, mint egy alakuló szerelmespár. Undorító… Itt megutáltam mindent, ami szerelmes.

-       Na? – nézett rám kérdőn Mars.

-       Igen? – ráztam meg a fejemet értelmetlenül. Valószínűleg kicsit elgondolkodtam… Annyira, hogy nem is vettem észre, beszéltek hozzám.

Visszakérdeztem, ugyan olyan aranyosan, mint amikor el akartam „csábítani” Melissától… Úgy éreztem, újra a múltban vagyok. Mintha visszamentem volna. Az érzéseim teljesen ugyan azok voltak. És nem értettem, ez most azért van, mert visszaemlékeztem, vagy, mert ugyan azt érzem…

-       Mikor legyen próba? – kérdezte a szemét forgatva, nagy valószínűséggel, már nem először.

-       Tőlem holnap is lehet, én ráérek – ráztam meg a fejemet.

Legyintett egyet, olyan „veled nem megyek sokra” stílusban, és a telefonjáért nyúlt.

Szerintem Braddel beszélgetett, mivel eléggé laza, és „becézgető” stílusban beszélt a telefonba. Megbeszélték mikor lesz a próba, aztán pedig azt, hogy ki mit visz.

Most Bradékhez megyünk, mert Marsnál nem szerencsések a próbák. Ő csinálja a kaját, Marshall visz üdítőt, én meg válogatok zenéket.

Megjött Lucky is, egy nagy halom „Gyógyulj meg” lufival. Meli állapotához képest egy cseppet sokat ölelgett.

-       Arra jutottam, hogy a „Még nem”, még nem teljes – szólt Luck.

-       Miért foglalkozik mindenki ezzel? – sóhajtottam.

-       Mert menők vagyunk, fogd fel – húzta fel a szemöldökét Mars, és leült Meli mellé a kórházi ágyra.

Nem értettem, mire föl, de nagyon rosszul esett. „Csak barátok, csak barátok…” ismételgettem magamban folyamatosan. Én okoztam, viselem a következményeit.

Gyorsan lehuppantam a kis heverőre, mert úgy éreztem, ha nem teszem, össze fogok esni. Mi van velem?

Lucky látta rajtam, nincs minden rendben, ezért leült mellém, és végigsimította a hátamat. Én ettől úgy éreztem, mindjárt elbőgöm magamat. Értem már, Marshall miért sírt tegnap, nem kellet volna simogatnom a hátát.

Egy ágyon feküdtek, és Marshall arca olyan közel volt a barátnőméhez, hogy én éreztem zavarban magamat. Bár ez érthető az esetemben.

-       Sajnálom srácok… Most mennünk kell – rántott fel Luck, a csuklómnál fogva.

-       Hova siettek? – húzta fel a szemöldökét Mars.

-       Fotózásra megyünk – vágta oda a barátnőm.

-       Gyógyulj meg! – mosolyogtam vissza, aztán kimentünk a folyosóra.

Egy szót sem kellett mondania, tudtam, hogy mire gondol. Hagyta, hogy ráboruljak, bőgve.

-       Ne hagyd már, hogy elvegyék tőled!

-       Már megtették – suttogtam, és a falhoz támasztva a hátamat, lerogytam a földre.

-       Mi van most? Pénteken még minden más volt…

-       Az pénteken volt. Csak barátok vagyunk – bólintottam.

Láttam a tekintetében az elképedést. Ki tudtam olvasni a gondolataiból. „Csak barátok? Ez nem te vagy!” És igaza van. Én tényleg nem ilyen vagyok. Nem süllyedhetek depresszióba. Az ellentmondásos a „régi énnel”, aki valójában most is itt van bennem, csak éppen nem tudja, mit csináljon, mert bizonytalan.

-       Egy kávé? – kérdezte mosolyogva.

-       Most nem… Meg kell keresnem a régi énemet – mondtam a földön ülve, magam elé meredve.

-       Az mondjuk én is díjaznám – sóhajtott. – Na, gyere, mert felfázol.

Melissa tudja, hogy „bele vagyok zúgva” Marshallba, de úgy tűnik, ez nem érdekli. Kihasználja a balesetet, és így szerzi meg őt előlem.

Valószínűleg csak én kreálok ilyen problémákat magamnak…

Otthon bőgve rohantam be a szobámba, ahol úgy éreztem, kisírhatom magamat. Valaki bekopogott, és óvatosan nyitotta ki az ajtót.

-       Valami történt? – hallottam Anyu hangját.

-       Nem, semmi – zokogtam akadozó hangon a lehető legnagyobb hazugságot, amit az emberek használni szoktak.

-       Látszik rajtad –suttogta, és leült mellém, majd megsimogatta a hajamat.

Éppen a párnába temettem az arcomat, és úgy sírtam. Nem tudtam leállni.

-       Melissával van valami? – Semmi kétség, rátapintott a lényegre. Csak nem tudta, hogy milyen formában.

-       Igen – szipogtam.

-       Ugye jól van!

-       Persze, túl jól… - kezdtem bele az akadozó, mesélésembe, ami eléggé egyoldalúnak tűnt.

Elmeséltem az elejétől a végéig. Két évvel ez előttről, mostanáig. A máról, és arról, hogy minden reményem elveszett.

-       Nem éri meg a szenvedés. Ő csak egy srác a sok közül. Lesznek többen, akik majd bomlanak utánad, Ő pedig majd féltékeny lesz… Hidd el, nem csak te fogsz szenvedni kettőtök közül. Te erős maradsz, ő pedig majd sírhat utánad! – mondta Anya.

-       Köszönöm – öleltem meg sírva.