27. rész

Rövid lett, és kicsit összecsapott, de már van 2 oldal a következőből :)

Remélem nem utáltok amiért nem volt rész...:cc

Nincs kép, mert bedöglött a számítógép, és ott voltak a képeim... bocsi

Egy újabb hétfő reggel. A második, ebben a tanévben. A lazább tanárokat sem érdekli már, a „meséljünk nyári sztorikat" duma. Az osztályom beli fiúk ezen teljesen kiakadtak, szóval ki kellett találni valami sztrájkot. Max, a fiúcsoportunk legnagyobb ökreként felvetette az ötletet, hogy tépjenek szét tankönyveket.
- Például így - nézett le ránk a tanári asztalon állva, megfogott egy könyvet, majd ordítva kettétépte a közepénél.
- Ez jó ötlet! - csatlakozott Tomy, és ő is meg akarta rongálni a könyvet, de nem jött össze. Csak rángatta, a könyv pedig masszívan a kötésében maradt.
- Gyenge próbálkozás - veregették meg sorban a vállát. Ezt egy óriási égésnek titulálták, úgyhogy a nap végére persze ettől zengett a suli.
Az irodalomtanárunk bejött hozzánk első órára, és egy vicsort kaptunk tőle üdvözlésképp. Örülök, hogy már a második héten szívatási szándékai vannak. Kilencedikben, az első hónapban, állította, hogy mi egy mosolygós, kedves osztály vagyunk. Igen, mert még senki nem ismerte annyira a másikat, hogy képes legyen átordítani a terem egyik sarkából a másikba... Mindezt óra közben.
- Mr Rogers. Miért néz ki úgy a tankönyve, mintha a kutya szájából húzta volna ki? - akadt meg a szeme az egyik irodalomkönyv példányán.
- Tanár úr! Én félek, hogy sérvet fogok kapni, szóval kettétéptem, hogy mindig csak a fele súlyt kelljen cipelni - magyarázta meg Max. Mindenki röhögésben tört ki a kijelentésére, de a tanár nem díjazta ennyire.
- Akkor, holnapra írj egy négyoldalas fogalmazást a sérvről. Ha nem lesz itt az asztalomon, akkor még egy egyest is kapsz - „vigyorgott" rá a tanár.
Kellemes hangulatban telt el az óra, ahogyan a többi is. Ilyenkor örülni szoktam, hogy én szeretek tanulni. Általában a kiszabott büntetések rám nem érvényesek.
- Flor! - szólt Adam. - Te jössz ma Melissához?

- Nem, ma nem. De lehet, hogy neked sem kéne, mert eléggé el van a barátjával...

- Milyen barátjával?

- Olyannal, amilyen te soha nem lehetsz... – szaladt ki a számon az egyéni véleményem. Arra értettem, hogy számomra Adam soha nem lenne olyan, mint Mars.

- Kösz... – prüszkölte és elindult a suli kapuja felé.

- Adam! Tudod, hogy nem hogy nem úgy értettem! – kiáltottam utána. Megfordult, és megrántotta a vállát. Ennyit kaptam.

Nem volt az a nagy békülős jelenet, amiben a nyakamba borul, és azt mondta „semmi gond”. Viccesen is hangzana. Amúgy sem vagyok olyan lány, akivel könnyen ki szoktak békülni... Ha valakire megharagszom, vagy valaki elkezd utálni, akkor az jogos. Mint ez is. Először végig kéne gondolnom, hogy mit mondok a embernek, aztán pedig kinyitni a számat...

Otthon megtanultam, zongoráztam, aztán sakkoztam Anyával. Jó kis program, de legalább én nem azzal vagyok elfoglalva, hogy készítsek egy jó profilképet... Vagy hogy minél többet igyak egy buliban... Én inkább ápolom a kapcsolatomat a szüleimmel.

Éppen az ágyamon feküdtem, mikor a telefonom üzenetet jelzett. Unottan néztem a képernyőre, aztán visítva dobtam el. A padlón koppant egy nagyot aztán becsúszott a kanapém alá.

Marshall írt üzenetet... Azt nem tudom, hogy mit, de írt.

Lemásztam az ágyról, és a padlón fetrengve próbáltam kihalászni a mobilomat a kanapé alól, végül tíz perc után inkább eltoltam és könnyen kivettem onnan.

„Gyere ki a ház elé” – állt az üzenetben.

„Melyik ház elé?” – írtam vissza késve. Még így is csak kötözködni tudok vele...

„A szomszéd háza elé. Szerinted? Gyere már!”
Miért is imádom idegesíteni? Rejtély, de szeretem, ha ideges rám, mert olyankor cuki arckifejezése van. Felhúzza a szemöldökét és az egyik szeme nincs annyira kinyitva, mint a másik.

Olyan gondolatokkal száguldottam a bejárati ajtó felé, mint például, hogy hallotta a visítozásomat, vagy, hogy Meli küldte rám. Valószínű, hogy nem, mert nem vigyorogva állt az ajtóban, hanem a lépcsőn ülve, a telefonját forgatta a kezében.
- Szerinted ugye nem direkt volt. Te láttad... - morogta.
- Ki mondta ezt neked? Dehogy - guggoltam le mellé. A szemembe nézett, és folytatta.
- Meli összes ismerőse ezt állítja. Nem voltak ott... Miért szúrnám le a legjobb barátomat? - rázta értetlenül a fejét.
- Hagyd a többieket, mi úgyis tudjuk az igazat, ami nem kreált. És amúgy örülnöd kellene, mert ez közelebb hoz titeket!
- Tudod, egyre erősebben próbálom jóvátenni az egészet. Ez lesz belőle. Úgy tűnik, mintha többek lennénk?
Riadt tekintettel bólintottam, és örömmel konstatáltam, hogy nem az arcomat nézi. Semmit sem vett észre az egészből.
- Gyere - pattant fel a lépcsőről, közben a kezét felém nyújtotta. - Sétáljunk!
- Bemegyek egy pulcsiért - fordultam volna meg, de visszarántott. Az ötfokos lépcső tetején álltam, ő pedig a legalján. Majdnem ráborultam, sőt, még meg is tehettem volna. Ha „véletlenül" megbotlok, akkor a karjaiban lennék.
- Odaadom pulcsim, nekem nem kell - nézett a szemembe.
- Ne játszd a lovagot - röhögtem fel. - Még itthon vagyok, úgyhogy egy perc sem kell hozzá...
A leggyorsabb tempóban rohantam át a házon, majd kifelé egy „majd jövök" kiáltással elhagytam a házat. Eléggé ninja hangulat volt az egésznek, bár ahogy elképzeltem kívülről, csak egy csetlő-botló lányt láttam.
A ház elé érve Marssal találtam szemben magamat, aki nevetett. Aranyos volt, még így is, hogy rajtam röhögött.
- Látom, nagyon siettél - mondta elismeréssel.
- Rekordot akartam dönteni... Egyénit...
- És sikerült?
- Nem, mert volt, akiért gyorsabban futottam - mondtam flegma pillantással, majd mindketten elröhögtük magunkat.
Szótlanul indultunk el a naplementében. Nekünk kettőnknek, már annyi közös pillanatunk volt naplementében, de még egyszer sem csókolt meg. Az pedig annyira romantikus lenne...

Sokan azt hiszik, hogy én vagyok a megtestesült „antiromantika”. Pedig nem! Szeretem, ha egy fiú romantikus... Ha mindenkivel bunkó, csak velem nem... Csak van egy kis bibi... Mars velem is ugyan úgy szeret szemétkedni.

- Amúgy szerintem nem is illetek össze Melissával! – mondtam ki, ami a szívemet nyomta. Már értem, hogy Apa miért szokta azt mondani, hogy „ami a szívemen, az a számon”.

- Na, és miért? – állított meg, hogy a szemembe nézzen.

- Mert, szer... – Mond már ki! Mond ki, hogy szereted!

Tudnia kell. Jogában áll tudni az igazat. Nem titkolhatom el örökké. Hogyha úgy halok meg, hogy ő nem tudta, akkor csak bánhatom. Most vagy soha?

- Na, miért? – húzogatta fel a szemöldökét.

- Mert szerintem túl egyformák vagytok... – nyögtem ki. Kamu, teljesen más személységük van...

- Nekem nem tetszik Meli. Nagyon szép, jó az alakja, aranyos, és még balettozik is, de nem az esetem. Ha az megnyugtat téged, akkor tudom, hogy kinek tetszik...

- Nem nyugtat meg... Miért nyugtatna meg? – gondolkoztam el.

- Hát ha féltékeny lettél volna rá – utalgatott magára.

- Én nem voltam féltékeny... – hazudtam.

Tovább sétáltunk, és amikor már teljes némaságban sétáltunk tovább, már kezdtem unni.

 - Akkor jó, ezt meg is beszéltük... - mondtam, és hirtelen megálltam, mintha vissza akarnék fordulni.
- Hova mész? Azt hittem, hogy a bál után újra a régi lett minden...
- Hogy érted ezt?
- Úgy, hogy megint jóban vagyunk, és nem fogod kerülni a társaságomat...
- Nem kerülöm a társaságodat... Ez nem igaz!
- Akkor miért akarsz hazamenni?
- Mert tanulnom kell - mondtam a szülőknek is gyakran használt alibit.
- Visítozni persze volt időd...
- Nem tudhatod, hogy az miért volt! - szálltam be a vitába.
- És ha tudom? - jött közelebb egy lépéssel.
- Akkor, az nagy gáz - szuszogtam, a mellkasát fürkészve. Ha a szemébe nézek, akkor képtelen leszek beszélni. Megfogta a vállamat, és a másik kezével az államhoz nyúlt, így maga felé fordította a fejemet.

Így sem néztem a szemébe... Felpillantottam az égre, ami egyre jobban sötétült.

- Mert? Tegyük fel, hogy tudom. Akkor mit reagálsz rá? – kérdezte, mire kénytelen voltam belemerülni a tekintetébe.

- Ugyan úgy visítanék... – dadogtam.

Egyre közelebb hajolt hozzám, majd megpuszilta a számat. Egy puszi? A naplementét egy puszira pazarolni?

Hazáig kísért, de az út szótlanul telt. A kezemet magam mellett lóbáltam, hátha megfogja a kezemet. De nem.

- Na menjél be, tanulj! – mosolygott pimaszul, és elment.

Lucky egész napát teljesen feldobtam azzal, hogy megpuszilt. Délután náluk voltam, így egy egész napot végigvisongott. Esküszöm, hogy én nem voltam annyira boldog, mint ő.

- Ú, most muszáj énekelnem! – kiáltott fel. – Ca-li-for-nia girls – kezdte el nagyon tagolva Katy Perry egyik dalát. A kezével közben hadonászott és nagyon boldognak tűnt. Boldogabbnak, mint én. 

Mi lesz, ha megint nem keres hetekig? Megint "cserben hagy"...?