31. rész

 Szóval óriási kihagyás után, itt van a következő rész :')

"Néha azokban csalódsz a legnagyobbat, 

akikben eddig a legjobban megbíztál."

Nem tudom, mi járt a fejemben, amikor nem mentem haza este. Az emberek tesznek meggondolatlanságokat... De hogy ekkorákat? Soha nem hittem volna, hogy én is majd a lázadó kategóriába fogok tartozni... Bár, még nem biztos, hogy én ott vagyok. Egyszerűen csak a hibbant részleg embereit bővítem. A szüleim is azt hihetik. A hülye álmaimmal kezdődött, most pedig eszembe jutott, hogy „miért ne, nem megyek haza”? Szerintem a szüleim azt várják, hogy mikor megyek már el otthonról...

Anya kiadta az utasítást, hogy maradjak ott, ahol vagyok, egy perc és értem jön. Szerintem gyorsabb lett volna, ha gyalog megyek, és nem kell várnom, de nem szóltam érte.

A kocsiba szótlanul ültem be, és Anya sem szólt semmit, legalábbis az út feléig.

- Ugye tudod, hogy halálra aggódtam magamat! – Furcsa volt benne az, hogy nem többesszámban beszél, de nem kérdezhettem rá csak így, hogy „és Apa nem?” Mintha csak az számítana...

- Igen, tudom, és sajnálom!

- Akkor mégis miért tetted? –változott meg hirtelen a hangja.

Nem válaszoltam. Csak ültem tovább, mozdulatlanul, és hang nélkül. Anya sem erőltette már, hogy megszólaljak. Ő is, és én is eléggé zaklatottak voltunk, szóval nem vágytunk arra, hogy még veszekedjünk.

Otthon a legnagyobb meglepetésemre nem találtunk senkit. Anyu nem lepődött meg ezen, de én annál inkább.

- Hol van Apa? – kérdeztem.

- Erről akartam veled beszélgetni tegnap, de nem jöttél haza. – A szeme könnybe lábadt, és leült a kanapéra.

- Történt valami? – Teljesen kiakadtam.

- Apádat... – Itt elcsuklott a hangja. –... börtönbe fogják zárni.

- Mi? – Hirtelen felindulásból csak ennyit tudtam mondani.

- Emlékszel még arra, hogy valaki betört a házba? Csak te voltál itt. Nos, akkor egy „titkos-szuperkém” a rendőrség megbízásából szétnézett a dolgozószobájában. Nem számított rád, úgyhogy nem tudott normális anyagokat összegyűjteni, így a normál házkutatás mellett döntöttek. Amíg te az iskolában voltál, ez le is zajlott. Nem szóltam neked, mert nem hittem, hogy igaz... De megtalálták a bizonyítékot arra, hogy a drágalátos Apukád részese volt egy pénzmosásnak.

- Nem hiszem el – röhögtem fel. Annyira alaptalan volt az egész. Eddig ő volt a példaképem, olyan téren, hogy „tisztaság”. Mindenben őszinte volt, soha nem hazudott volna a legrosszabb ellenségének sem - legalábbis én úgy tudtam. Nem csalt a játékokban, ha a boltban többet adtak vissza, mint kellett volna, akkor szólt, és visszaadta a pénzt, ami nem őt illette. Ha igaz, amit Anya mond, akkor ez a kép összeomlik. Minden elveszik, amiben eddig hittem. És ez nem történhet meg. – Ez nem lehet igaz! – Ahogy kimondtam ezeket, a szavakat, legördültek az arcomon az első könnycseppek. Ezeket pedig követte a többi.

Anya odajött hozzám, majd megölelt. - Lucky keresett. Szerintem hívd vissza, mert már nagyon ideges szegénykém... Azt mondta, hogy nélküled, nem tud élni. Még sírt is – mondta gyorsan figyelemelterelésnek.

- Majd visszahívom... Később. – Nem tudnám ilyen állapotban kibeszélni vele az élet bajait. Főleg, hogy beszélni is alig tudnék, ha megpróbálna megvigasztalni.

Egyszer megfogadtam, hogy soha nem sírok. Az utóbbi időben elég sokszor hátat fordítottam ennek a fogadalomnak, és elbőgtem magam.

És ki gondolta volna, hogy a sírás ilyen kellemes is tud lenni? Minden bajodat elmotyogni, kisírt szemekkel, és orrhangon, nem is olyan rossz, mivel a végére meg tudsz nyugodni, és elhiszed, hogy minden rendbe fog jönni. Legalábbis nálam egészen bejött.

-         Lucky... Mars azt mondta, hogy egy minden-lében kanál, önző ember vagyok – mondtam egy levegővétellel.

-         Mi? Ezt a szemedbe mondta? – Kissé lenyugodott a hangja a fejmosás után. Érthetően ki volt akadva, amiért leléptem a buliból, és még a telefont sem vettem fel.

-         Nem...

-         Akkor meg? Honnan tudod?

-         Nate mondta – kezdtem elcsukló hangon. A sztori végére sikerült kicsit emberi hangot öltenem, de nem voltam valami magabiztos.

-         Ez teljesen nem normális… Mármint, te csak neki akartál segíteni.. Még ezt sem értékeli?

-         De nem érted, hogy éppen ez a baj? – Újra elvesztettem a fejemet. – Ezzel csak azt érem el, hogy olyan legyen, amilyet én szeretnék…

-         Nem kényszerítetted rá, csak megpróbálod a jó irányba terelni.

Túlzás, ha azt mondom, felfogtam azt, amit Luck próbált a fejembe tömni, de próbáltam értelmezni. Az agyamat akkorának éreztem, mint egy mogyoró, ami szép lassan zsugorodik, így már nem voltam képes több információt befogadni. De az nem információ, ha bocsánatot kérek, nem?

A mobilja kicsöngött, de semmi több. Kisípolt. Nem veszi fel a telefont? Biztosan csak nem találja, és ezért nem tudja felvenni. Jobb ezt gondolni, mint tudni, utál.

Reggel Anya bement Apához, de én nem voltam hajlandó vele tartani. Semmi kedvem nincsen végighallgatni a mentegetőzést, ami arról szólna, hogy ártatlan. Nem hinném el. Tudom, hogy mindenki a saját hibái és sikerei miatt van ott, ahol lennie kell. Én sem itt tartanék, ha nem lennék kitartó. Bár, néha jó, ha egy-egy hibád után nem kell szenvedned, mert akkor saját magadat emészted, és így majdnem, hogy addig fog kínozni a lelkiismeret furdalás, amíg mondhatni bele nem pusztulsz.

Szóval, hogy ne unatkozzak felhívtam Lucky-t, de ő az öregek otthonában volt, úgyhogy most nem elérhető. Próbálkoztam a zongorával, de nem kötött le sokáig. A végső „elszomorodásomban” tanulni kényszerültem, úgyhogy abba fojtottam a bánatomat. Mindennek megvan a maga előnye. Ha sokat vagyok szomorú, akkor nagyon okos leszek… Köszönöm Mars, köszi, Apa. Legalább már nem halok meg hülyén. Megtudtam a mások rólam alkotott képét, és azt, hogy mekkorát lehet csalódni a szemünkben legnagyobb emberekben.

Estére végeztem, mert még belesűrítettem a programba egy könyvet, amit szó szerint végigbőgtem. Nem is volt szomorú.

A hajamat cibáltam egy fésűvel, közben fogat mostam, és még a táskákat is el kellett volna tüntetnem a szemem alól. Így indult a reggelem. Monoton tempóban, és még pont a csengetés előtt értem be.

Az összes tanár egész nap olyan ideges volt, mintha csináltunk volna valami rosszat, de valójában meg voltunk ijedve tőlük, és mindenki olyan csendben ülte végig mind a hét órát, mint eddig még soha.

A táskámba gyűrt borítékért kutattam, amit Mars-tól „koboztam” el. De sehol nem volt. Kiborítottam az egész táskámat, de minden volt ott, csak és kizárólag az nem. Vissza akartam adni a „jogos” tulajdonosának, de akkor majd holnap.

Az egész folyosó ki volt tapétázva a ki-mit- tud plakátjaival, amin nekünk is fel kéne lépnünk. Vagyis, Brad már benevezett minket, de ha én és Marshall össze vagyunk veszve, akkor az egész nem működne. Vagy én, vagy Mars. Én nem kényszerítem őket választásra, majd kilépek én… Néha muszáj beletörődni, hogy lényegtelenebb vagy, mint akárki más.

Szomorúan, lehajtott fejjel mentem végig a plakátok mellett, amíg valaki a nevemet nem ordította.

-         Flor! – Fogadni mertem volna, hogy a kissé lányos irányba eltorzított hang tulajdonosa Brad.

Megfordultam, és nyugodtam kijelenthettem, hogy igazam volt. – Szia Brad!

-         Hali. Figyelj, ma délután ráérsz? A kisöcsém azt mondta, hogy zongorázni akar, de Anyum nem talált egyetlen normális zongoratanárt, aki nincs a halálán, vagy nem bánik idegbetegül a gyerekekkel. És valójában a drága öcsikém képes mindent nagyon hamar megunni. Ezért gondoltam rád, mert te kedves is vagy a gyerekekkel, jó ideig még nem is fogsz meghalni, szóval nem kellene tanárt cserélni, és kifizetnénk… - Azt hittem, hogy már soha nem vesz levegőt, de szerencsémre nem fulladt meg közvetlenül előttem.

-         Persze, hogy elvállalom – mosolyogtam. A tanulásban úgyis csak meghalnék…

-         Köszönöm! – Hálálkodott. – Te voltál az utolsó reményem.

-         Vagyis a többi tanárnál is próbálkoztatok? – A szememet résnyire összehúztam, mivel hazugságszagot éreztem…

-         Ja, vén banyák. Igent is mondtak, de nekem nem tetszettek… Én már először megmondtam, hogy te biztos megcsinálod.

Brad teljesen őszinte volt az elejétől, csak én komplikáltam túl, már megint.

Otthon nem találtam senkit, de nem is unatkoztam. Öt percenként hívogattam Marshallt, sütöttem sütit, megcsináltam a házimunkát, tanultam, és körülbelül ennyi. Nem ettem semmit. Anyának sütöttem csak, hogy jobb napja legyen. De én valahogy képtelen lettem volna egy falatot is lenyomni a torkomon. Ahogyan reggel sem… Egész nap vízen éltem.

Amikor Anya hazaért, bejelentette, hogy az ügynek, amiben Apa is benne van, holnap lesz a tárgyalása, és családtagként meg kell jelennem. Arról vitáztunk, hogy nem akarok menni, de muszáj, amikor megjöttek Brad-ék.

Az öccse a világ legaranyosabb gyereke. Óriási barna szemek, világosbarna haj… Mint egy mini Brad. Már nem is csodálkozom, hogy mindketten odavannak Lucky-ért. Nagyon édesen próbálkozott, az ujjai nem értek be egy oktávnyi távolságot sem. Sikeresen megtaláltam az alapokat tanító könyvemet, amivel kezdtem. Szerintem nem sokat értett abból, amikor elkezdtem magyarázni, szóval inkább lejátszottunk egy dallamot.

-         Tudod, nem kéne haragudnotok egymásra Marssal. Szerintem csak azért haragszotok egymásra, mert azt hiszitek, hogy nem kaphatjátok meg a másikat.

-         Ezt neked mondta, vagy mi? – Ha még több értelmetlen dolgot mondanak, akkor az agyam addig zsugorodik, hogy a végén el fog tűnni.

-         Én kívülről szemlélem az egészet… Mars nem beszélt a mostani összeveszésetekről, de amikor megnéztem a mobilját… Harminc nem fogadott? Először is… mekkora bunkó ez a fafejű… Másodszor pedig, ez nem túlzás egy kicsit? Harminc, Flor…

-         Tudom, nem kellett volna ötpercenként hívnom, de mentségemre legyen, hogy bocsánatot kellett kérnem. Csak nem jött össze. – Sóhajtottam egy nagyot.

-         Nem mentség semelyiketeknek sem. Hagyd egy darabig..

-         De holnap vissza kell neki adnom valamit.

-         Jól van, de aztán ne törődj vele. Mintha megszűnne létezni. Menj el mellette, mintha észre sem vennéd, és hidd el, hogy annyira nyomasztani fogja, hogy ő kér majd bocsánatot – vigyorgott.

-         Megígéred? – nyújtottam a kisujjamat, ő pedig megszorította a sajátjával. Megegyeztünk, szóval ennek így kell lennie.

Brad a legjobb barátom, persze csak Lucky mellett. Annyit segítenek nekem, hogy azt hiszem, soha az életben nem leszek képes visszaszolgáltatni a sok jót, amit értem tettek. Gondolom, hogy nem kérnek semmit cserébe, mert egy barátság nem azon alapul, de én is szeretnék legalább fele annyira jó barát lenni, mint ők.

Miután Brad és az öccse elmentek, Anyával szétterültünk a kanapén, és bekapcsoltunk egy filmet. Jól esett, hogy megfeledkezhettem magamról, és legfőképpen Marshallról.

Péntek óta ma újra mosolyogva ébredtem fel. Biztos voltam benne, hogy ma megbocsájt nekem, ha visszaviszem a megvett tételeit.

Sikerült úgy kinéznem, ahogy akartam, és még a cuccaimat is át tudtam nézni. Minden tökéletes volt. A nap sütött, egy felhő sem volt az égen.

Lucky teljesen meg volt lepve, hogy mit keresek én nála ilyen korán. De egy rövid magyarázat után megértette a boldogságomat. Kissé húzta a száját, de utána nagy nehezen elfogadta.

-         Nem leszel olyan boldog… - nyögte ki az út felénél Luck.

-         Mi? Miért? Minden rendben lesz – mosolyogtam.

-         Nem mondhatom el… de hidd el… Ne menj Mars közelébe.

-         Ha annyira fontos lenne, akkor elmondanád. És ha fontos, akkor miért nem? Hisz legjobb barátnők vagyunk Lucky. – Nem reagált semmit. – Mindegy, csak azért is odamegyek hozzá, hogy megtudjam.

-         Nem túl jó ötlet – mormolta az orra alatt, de természetesen hallottam.

Az ötödik óra után a folyosón megláttam Marshallt, aki éppen egy haverjával beszélt. Ő is kiszúrt engem… Csakhogy nem éppen kedves arccal nézett rám. Inkább olyan… gyűlölettel.

Vettem egy mély lélegzetet, majd összeszedtem magamat, és odamentem. – Szia, beszélhetnénk? Négyszemközt…

-         Persze. Én is akartam veled beszélni – egy erőltetet vigyort láttam az arcán, aztán eljött velem.

-         Visszahoztam… - A kezébe nyomtam a borítékot, majd ő is odaadott a papírt.

-         Azt hittem, hogy lehúztad a vécén. Azzal megteheted.. hisz a miatt fogok megbukni töriből. Na, vajon ki vette el megint az esélyeimet? Te.

-         Tanulhattál volna. – Számon-kérően összekulcsoltam a karjaimat, és felhúztam a szemöldökömet.

Lereagálta egy szemforgatással, és aztán megfordult. Továbbra is néztem, majd egy lányt pillantottam meg, aki vele szemben jött, és levakarhatatlan vigyor volt az arcán. Hosszú, barna haj, zöld szempár, erős smink, kivágott póló, rövidnadrág… Egy hiba sem volt rajta. Tökéletes. És a pasi, akivel elkezdett csókolózni… Észvesztően helyes… Az, akit éppen most vesztettem el.

Csukd be a szemed! – hallottam egy hangot a fejemben, majd hirtelen a padlót kezdtem fürkészni. Elővettem a mobilomat, és azt piszkáltam, addig, amíg a könnycseppjeim rá nem estek.

A mosdóban voltam becsöngetés után is, és ezért késtem öt percet a mai utolsó óráról. A tanárnő nem vette figyelembe, mert a tavalyi versenyeim miatt én már ezt az anyagot is megtanultam. Így figyelnem sem kellene – a tanárnő szerint -, de én szeretném átismételni, hisz az ismétlés a tudás anyja. Szóval már értem, hogy miért hívnak annyiszor strébernek…

Lehajtottam a fejemet a padra, és elkezdtem gondolkodni. Hogy lehet, hogy ennyi időt pazaroltam Marsra. Semmi nem történik véletlenül. Mindennek van valami oka, szóval nem szerethettem fölöslegesen. Kell lennie egy oknak! Talán, hogy tanuljak az esetből, vagy, hogy ezzel megismertem valaki újat.

-         Florence! Beírtalak az iskolai kvízbe. Remélem, hogy jól fogsz szerepelni, hisz ebben az évben nem csak te jelentkezel az iskolából, hanem Meggie Rey is. Ő az iskola második legjobb tanulója. - Én csak az évfolyammásodik, vagyok. Képtelen lennék így első lenni… - Ugyebár csak egy főt küldhetünk évfolyamonként, így ti megmérkőztök egymással itt az iskolában.

-         Rendben, tanárnő. – Hogy gondolta ezt? Tudja, hogy nem én vagyok a jobb, akkor minek mérkőztet még minket? Valószínűleg építeni akarja Meggie önbizalmát…