22. rész

Megérkezett hát a 22. rész :) Remélem örültök neki :DD A részről annyit, hogy kicsit összecsapott, de megpróbáltam hosszúra :D

Ha nem nagy kérés, akkor leírnátok, hogy eddig a történetből van e kedvenc részetek? Mert kéne leírás, és egy részletet szeretnék kitenni. Előre is köszönöm :)

Jó olvasást

Hívtam a rendőrséget, aztán Anyát. Adam nem sokkal később megérkezett, és táplálta belém a lelket.
- És mi van, ha az én cuccaimat is átkutatta? - ráztam a fejem értetlenül.
- Igazad van, az lenne a legnagyobb probléma - terített egy pokrócot a reszkető testemre, és lehuppant mellém a kanapéra. Bement a dolgozószobába is párszor, de az ablakot nem csukhatta be, mert mindent úgy kellett hagynunk, ahogy volt...
- Köszi, Adam, innentől már nem lesz semmi bajom... Nagyon szépen köszönöm a segítséget - öleltem meg.
- Azt hiszed, hogy így majd lekoptathatsz? Nem, nem hagylak itt, akárhogy is szeretnéd - jelentette ki. Megvárta velem Anyát, a rendőrséget, és még a vacsorát is elfogadta, de nálunk aludni már nem szeretett volna. Pedig én felajánlottam neki, és lehet, hogy nagy szükségem is lett volna rá.

Lövéseket hallottam. Az erdő felől jöttek a hangok. Elindultam az irányába, de beestem egy tátongó lyukba. Adam is ott volt. Az arca véres, pedig mellette Sam feküdt. Csak remélni tudtam, hogy alszik.
Az ujját a szája elé helyezte, jelezve, hogy maradjak csöndben. De igazából, még egy fűszálrezzenését sem hallottam.
Egy ember belépett a szobába, katonai felszerelésben, felfegyverezve volt. Az arcát már csak akkor tudtam megnézni, amikor a földre rogyott egy golyóval a hátában.
- Marshall! - sikítottam el magamat, csak éppen egy árva hang nem jött ki a torkomon...
Kirohantam a csatamezőre, minden fegyver rám szegeződött. A katonák egy emberként sütötték el a fegyvert, amikor Adam belépett elém.

- Ben! Gyere ide - kiáltottam a kutyának. Marshall kutyája aranyosabb, mint gondoltam. Póráz sem kell, ahhoz, hogy hallgasson rám.
A tegnapi nap, és az álmom után alig mertem eljönni egyedül, de nem tudtam senkihez sem fordulni azzal, hogy kísérjenek el. A kutyus majd megvéd.
Nagyon sokat gyalogoltunk, mikor már elfáradtam, a Ben leült mellém.
Nate nevét pillantottam meg a telefonom kijelzőjén, amikor egyszer hirtelen felvillant.
- Nem jössz ki? - szólt bele rögtön.
- Hol találkozunk? - vigyorogtam. Nate egy igazi barát. Soha nem lenne képes elhanyagolni...
A parkban beszéltünk meg egy időpontot, akkor találkoztunk, bár mindketten kicsit késtünk, de elnéztük.
- Na, mi van a sráccal? - húzogatta a szemöldökét.
- Szombaton találkozunk... - fújtattam.
- De a délelőttöd szabad, ugye?
- Neked bármikor - öleltem meg. - És a sárgával történt valami?
- Nem merem elhívni sehová... - dadogta.
- Fontos, hogy ne romantikus jellegű legyen. Csak egy átlagos nap. Menni fog!
- Remélem is... - forgatta a szemét.
Miután kibeszéltük a szerelmi életünket, elmentünk sétálni. Nyár végi - mondani szokták, hogy „nyárűző”, de szerintem senki nem szívesen űzi el a nyarat - fesztivál van a héten, ezért bömbölt a zene, sok büfé volt kint egymás mellett. Összesen ennyit szeretek a nyár végében.
Pár fiatal részeges fiú már a betonon feküdtek.
- Hallottad, hogy Lucky hol van? - nyújtott át Nate egy adag vattacukrot.
- Strandon, nem?
- Nem! Elment a rácsfogú fiújához...
- A táborba? Nem hiszem... Azt elmondta volna... - ráztam a fejemet.
- Biztos nem - mosolygott meglepetten. Hát rendben...
Ezek után elkezdett furcsán viselkedni, majd hamar le is lépett. Nem értettem, hogy most rám haragszik, vagy valami, de hagytam, had viharozzon el dühösen.
- Flor! - hallottam a hátam mögül, mire gyorsan megfordultam. - Itt ordítunk már vagy tíz perce... - szuszogott Emmett, aki az imént futott oda hozzám.
- Szia - vigyorogtam. Már nem láttam az ominózus este után, amikor együtt aludtam Mars-al. - Bocsi, nem hallottam.
- Mindjárt itt vannak a többiek is - pihentette a kezeit a térdén.
- Jöttetek leinni magatokat? - érdeklődtem.
- A többiek azon már túl vannak... Most indulunk, hogy hazavigyük őket.
Adam és Sam az én vállamra kapaszkodtak, Tim-et és egy másik srácot (valami Louis) pedig Emmett támasztott alá.
Egy idő után Sam elindult a saját lábán, de hamar beesett egy árokba. Nem volt a legegyszerűbb kikaparni onnan, mert sötét volt, közben pedig Adam is ment volna a saját útjára. Mint a rossz gyerekek...
- Jól van, én így nem fogom hazavinni őket. Az Anyukájuk nagyon pipa lenne... Nem szokásuk ennyire berúgva.
- Akkor?
- Nem aludhatnak nálad? Légy szíves Emmett!
- Jössz eggyel - bólogatott összehúzott szemekkel. Ez azt jelentette, hogy nyertem. Gyorsan hazavittük a két jómadarat, és a változatosság kedvéért én kísértem haza a fiúkat.
Adam megölelt, majd zagyvaságokról kezdett beszélni, a keze pedig közben egyre lejjebb csúszott.
- Hé! - fogtam meg a derekamnál a kezét, és a hátam közepéig tettem fel.
- Alszol itt? - kezdett el csuklani. Úgy tűnt erősen illuminált állapotban volt, mondjuk ezt eddig is tudtam.
- Nem - feleltem, mire tovább nyomorgatott.
Emmett egy fél perc múlva kijött, elköszönt, és küszködések árán betessékelte a házba, de Adam megtalálta a telefonját, amiről hívogatott egész este. Mikor elköszöntem tőle, mindig újra felhívott. Kezdett idegesíteni, szóval olyan hajnal egy körül kikapcsoltam a mobilomat.

Álmosan ébredtem egy gyönyörű napos péntek reggelre. Először azt hittem, hogy szombat van, ezért örültem, de szomorúan konstatáltam, hogy még egy nap van addig. Így még többet izgulhatok holnapig.
Anyáék már nem voltak otthon, én pedig unatkoztam. Lucky-t hívtam először, de ő nem volt túl kedves állapotában. Igaz, vannak emberek, akikkel soha nem is volt kedves, de velem nem szokott bunkózni.
- Szia - köszöntem kedvesen. - Van kedved kimenni, így a nyár utolsó napjaiban nem szeretnék itthon ülni - röhögtem.
- Hát, ma nem egészen jó, majd máskor - rázott le könnyedén. Hát ennyit erről... Azt hittem, hogy lesz alkalmam valakinek kibeszélni, mennyire izgulok? Dehogy lesz.
Amikor már úgy tűnt, nem lehet unalmasabb Adam megmentett. Elhívott sétálni, állítása szerint bocsánatot akart kérni a múltkori miatt.
Gyorsan magamra kaptam egy rövidgatyát és egy ujjatlan lenge pólóval. A fejemet elviselhető állapotba tettem, így konstatáltam, hogy kész vagyok.
Adam megígérte, hogy hatra átjön, aztán indulhatunk, de csak fél hétre ért ide, nekem pedig át kellett vennem a pólómat, mert minél később van, annál hidegebb is...
- Szóval, hallottam, hogy viselkedtem... - húzta a száját.
- Azt hiszem túléltem... - néztem rá kedvesen.
- De egyébként... Alkohol nélkül nem mertem volna megtenni...
- Nem is akartad megtenni... - hebegtem halkan.
- Elég valószínű, hogy meg akartam... - köhintett kelletlenül.
- Nem tudom, hogy erre most mit mondjak - álltam meg hirtelen, ő pedig szembefordult velem.
- Hogy te mit érzel...
- Igazából, még te sem mondtad ki - kerestem egy menekülési utat.
- Kedvellek... eléggé. Vagyis, hogy túlzottan kedvellek, vagyis... Na, tudod - röhögte el magát. Nem szólaltam meg, csak a szemébe néztem. Láttam rajta, hogy fél. Alig merte kimondani, nem akartam tovább kínozni.  Hogy intézzem el, hogy ne bántsam meg? Egyáltalán lehet nemet mondani úgy, hogy a másik félnek nem fáj?
- Hát, tudod, nekem... - krákogtam. Nem akartam belekeverni Marshall-t is, ezért inkább más irányból közelítettem meg. - Az én érzelmeim kizárólag barátiak... Sajnálom.
- Oké, értem - bólintott mosolyogva. - Szerintem túlteszem magam rajta - ölelt meg gyengén. A keze kissé remegett, azt hittem, hogy ott fog összeesni... Újra meghívott egy fagyira, aztán igyekeztem a lehető leggyorsabban elmenni. Éreztem, ahogy vibrál a levegő. Eléggé kínossá sikeredett a délután.
Otthon Apa várt engem, aki hosszasan megölelt, majd elkezdtünk beszélgetni. Először csak az útjáról kérdeztem, majd szóba jött a betörés. Mondjuk ez volt a legfontosabb is. Bár nem tudtunk valami sokat beszélni róla...

- Na, mond! - szólalt meg. Ott állt előttem, a parkban voltunk. Egy sima fehér pólót viselt hosszú szürke gatyával.
- Ugye, az volt, hogy megbeszéljük. Ezt a kettőnk közti dolgot - mosolyogtam.
- Jó, mert én, szeretlek - zárta le egyszerűen a dolgot.
- Ez így túl egyszerű - néztem rá a szempilláim között.
- Hallod, minek bonyolítani - röhögött fel. 

- Mi? - néztem a telefonom kijelzőjét. Ha ez nem valóság, akkor álmodtam valami szépet? Hihetetlen!
Megpecsételte a napomat ez az álom, így egész nap vigyorogtam, Nate sem tudta, hogy mi bajom van. Nem ronthatta el semmi sem a kedvemet.
- Képzeld! Elhívtam... - dadogta. Gondolom a "szerelmére" utalt.
- Na! És? Mit mondott? - kíváncsiskodtam teli vigyorral az arcomon.
- Eljön - fújta ki lassan a levegőt. - De csak baráti összejövetel, még!
Rettenetesen sokat röhögtem a faviccein, amik alapból egyáltalán nem lennének viccesek. Neki jó volt, mivel valaki röhögött a viccén, nekem pedig kevésbé volt az, mert a nap végére már görcsben állt a hasam, annyit nevettem.
- Na itt vagyunk - érkeztünk meg a parkba.
- A parkban... Tudom - vigyorogtam.
- Nem! Megérkeztünk a randid helyszínére. Ott van a fiúd - biccentett a hátam mögé, de nem nézett oda. Rögtön görcsölni kezdett a hasam, de nem fordultam meg. - Utadra engedlek. A mai "hozzuk el Flor-t a parkba" küldetésem véget ért - nyomott egy puszit a fejemre, én pedig megöleltem. Nagyon aranyos, hogy megszervezte a találkozómat Marshall-al. Legalábbis én azt hittem, hogy ő tette.
- Köszönöm - suttogtam, majd elváltunk. 
Megfordultam, de Marshall már nem volt ott, amerre Nate bólintott. Gyorsan körbepásztáztam a terepet, és nem sokkal messzebb egy fiú sétált el a parkból. 
Gyors léptekkel követni kezdtem, és már tisztán láttam, hogy Mars az. De nem állt meg... Kiabálni kezdtem utána, de mintha meg sem hallaná ment tovább... Pedig tudtam, hogy hallja. Biztos, hogy hallotta.