24. rész

Szóval meghoztam a részt (mint látjátok :3)

Rémélem tetszeni fog, mert nagyon megszenvedtetett.. Kétszer írtam újra, mert a gép magától kikapcsolt, és nem mentette el az írományomat :D

♥Jó olvasást♥

Miután Lucky-val eléggé feloldódott a hangulatunk, végre sikerült elkészítenünk a süteményt, aztán miután elment, egy teljes estét végigbeszélgettem Will-el. Csakhogy most alvás nélkül akartuk megtenni.
- Tudom, hogy nem bírod ki alvás nélkül - röhögött a napszemüvege mögül. Nem értettem, hogy miért van rajta, de nem is kérdeztem.
- Jobban fogom bírni, mint te - dicsekedtem.

Az időnket azzal töltöttük, hogy beszélgettünk. Először normális dolgokról, hétköznapi tevékenységekről, majd mikor az álmosság felülkerekedett rajtunk, akkor inkább idiótaságokat mondtunk. Legalábbis én próbáltam normális maradni, de ő nem működött közre ebben.
- Na és milyen idegen nyelvet tanulsz? - érdeklődtem.
- Matekot - röhögött a saját viccén. A napszemüveg idő közben lekerült róla, így láttam a szeme mellett a nevetőráncokat.
- Hú, ez fenomenális poén volt.
- Mit nem mondasz? - vágta rá, de nem fogta fel, hogy én iróniának szántam.
Elkezdtem kikészíteni a ruháimat holnapra, aztán farkasszemet néztünk a kamerán keresztül. A szobám tanulmányozásával folytatta az estét, aztán én is végignéztem a szobáján, ami elég rumlis volt, szóval inkább csöndben maradtam.

-        Ne lepődj meg... Ő nem védi meg... – mondta egy idegen hang. Nem értettem miről beszél, de meg sem tudtam szólalni. A szám le volt ragasztva, a kezem pedig hátra volt kötve. Egy poros helyen ültem, ahol talán még patkányok is voltak.

-        Szegény lány... – jött a válasz egy másik hangtól. – Most még virágözön árasztja el... de minden temetés ilyen – röhögött.

Észrevettem a koporsót. Azt amiben „én” voltam. Amelyik magába húzott. Az, az én koporsóm volt.

Rángatózni kezdtem, mert ki akartam szabadulni. El akarnak temetni? Hát, engem biztos, hogy nem fognak. Lemondhatnak arról, hogy velem akármit is tesznek.

-        Nézd meg, hogy fél! Pedig nem ő tehet erről, hanem a fiú – mutatott egy sarokba az első hang tulajdonosa. Fekete volt a haja és a hosszú ruhája. Az arca is fekete volt, nem láttam belőle semmit.

A sarokban pedig olyan volt, amit nem akartam látni. Amikor látták, hogy zokogni kezdek, elkezdtek röhögni.

Ordítani szerettem volna, de nem tudtam, csak sírtam tovább. Marshall feküdt a földön, az arcán vágásokkal. Még lélegzett, de nem mozdult meg. A lábammal odatoltam mellé magamat, és odabújtam hozzá. Hallottam a halk szuszogását, ami valamennyire megnyugtatott.

-        Látod! Már megnyugodott. Ő okozza... Miatta nincsenek álmai - konstatálta a hang.

-        Végezzünk vele – egyezett bele a másik.

Egy kés repült felénk, ami belefúródott Mars hasába. Elég gyorsan vérezni kezdett, ő pedig összeszorította a szemeit. Reszketett. Semmit nem tudtam tenni. Csak végignéztem, ahogy abbahagyja a reszketést.

-        Mi van már? – hallottam Will hangját. Nagyon mérgesen meredt a kamerába, de nem értettem, hogy miért.

-        Mi lenne? – ásítottam.

-        Minek kell sikítozni? – kérdezte, mire beugrott az álmom. Borzalmas volt. És most sem értettem az egészet.

-        Bocsi, semmi... nem tudom.

-        Mindegy – mosolygott. – Készülhetsz is, mert mindjárt suli!

Elköszöntünk egymástól, aztán kikapcsoltam a gépet, és készültem is. Lucky-ék háza felé vettem az irányt, és legnagyobb meglepetésemre, ő már a házuk előtt várt engem.

Elmeséltem neki, hogy Will-el szoktam beszélgetni, de ő ezt már tudta, mert Ollie elmesélte neki.

-        És pontosan mit mesélt neked? – röhögtem el magam kínosan.

-        Tudom, hogy nem kellene elmesélnem ezt, de Will-nek eléggé tetszel...

-        Hát, lehet tényleg nem kellett volna – krákogtam. – Már csak az én érdekemben sem. És ez biztos?

-        Eléggé annak tűnt – bólintott.

-        Akkor megpróbálok távol maradni tőle – röhögtem.

Luck nem értette, hogy miért akarok távol maradni Will-től, mert ő „olyan jó pasi”. Azt mondta, hogy Marshall most úgy is utál, akkor én miért tartsam magamat ahhoz, hogy szeretem. Még mindig nem értem a barátnőmet...

A suliban még mindig a nyári sztorik mentek, mert most mindenki másnak mesélte el az élményeit. A tanárok már nem egészen így gondolták. Keményen belekezdtek az anyagba, és elmondták, hogy „ebben az évben eléggé pórul fogunk járni”. Én odatettem volna, hogy tisztelet a kivételnek, mert vannak az osztályban olyan emberek is, akik tisztességesen tanulnak. Például én...

- Ivan Iljics halála! – ordította el magát az irodalomtanár. – Ki olvasta el?

Mindössze öten jelentkeztünk az osztályból. Ezek után elég nagy ordítás, fejmosás és oktatgatás kezdődött az összes órán.

A hatodik óra után a faliújságnál vártam Lucky-t, és közben elolvastam a plakátokat.

„Végzős bál! Csak végzősöknek, vagy az ő párjaiknak!”

„Ki mit tud! Mutasd meg az egész iskolának, hogy mit tudsz. Jelentkezz egyénileg, vagy bandában.”

Marshall-nak valakivel el kell mennie a bálba. Pénteken lesz, szóval gyorsan kell döntenie.

-        Szia! – ugrott elém Luck. – Indulhatunk?

Hazamentünk, én pedig otthon az ágyamon fekve hívogattam Marshall-t. Körülbelül tíz hívás után már nem nyomta ki a telefont, csak egyszerűen hagyta, had csörögjön. Mikor már azt is megunta, egyszerűen kikapcsolta a telefonját. Csodás. Szóval ennyire idegesítem? Meglehet...

Csak feküdtem a plafont fürkészve, mikor megcsörrent a telefonom. Gyorsan kaptam oda érte, mert azt hittem, hogy Ő az...

-        Igen? – szóltam bele unottan, az ismeretlen szám láttán.

-        Szia, Will vagyok. Nem jössz le ma a tengerpartra?

-        Hát, elég sokat kell tanulnom, és rengeteg dolgom van... – kerestem kifogásokat.

-        Tudom, hogy hazudsz. Na, eljössz? – röhögött, én pedig kénytelen voltam beleegyezni, mivel már lebuktam.

Elkészültem, és indultam is a partra. Will-t sehol sem láttam. Kerestem egy ideig, aztán leültem a homokba.

Arra lettem figyelmes, hogy a One Direction – Kiss You elkezd bömbölni. Körbenéztem és Will táncolt felém.

-        Ez nem lehet igaz – suttogtam. Óriási szerencse, hogy nem volt a parton senki.

Értetlenségemen megráztam a fejemet, mire Will továbbra is mosolyogva közeledett felém.

Ez a zene valami célzás akarna lenni? Nem lehet az...

A dal, és a tánca végén odajött, és nem, kérdezett semmit, elkezdte a fejét egyre közelebb tolni hozzám.

- Mit szeretnél? – léptem egyet hátra.

- Gondoltam, ha szombat este is eléggé elvoltunk, meg tegnapelőtt... Meg még tegnap is – sorolta.

- Igazából, a szombat estéből csak annyira emlékszem, hogy elmentem otthonról. Nem tudtam azt sem, hogy veletek voltunk...

Szomorúan nézett rám, de aztán elmosolyodott.

-        De attól van esélyem, nem?

-        Az a helyzet, hogy... – kezdtem bele a mondatba.

-        Vagyis nincs... értem én – mosolygott erőteljesen. Nem volt kedvem megbántani, meg amúgy sem szeretek embereket megbántani, de ha egyszerűen nem táplálok iránta semmi érzelmet, akkor nem hazudhatok...

Igaz, hazakísért, de elég kínos volt az a pár perc. Még most sem hiszem el, hogy képes volt One Direction-t énekelni, azért, hogy megcsókoljon. De valamit nagyon félreértelmezhetett... mert duplán beégette magát. Szerencséje volt, hogy nem járt arra senki, és csak én láttam.
Otthon kezdődhetett újra a „hívogassuk Marshall-t”akció. Még mindig ki volt kapcsolva a telefonja, szóval úgy éreztem, hogy fel kell, hogy adjam.
Anya jött be a szobámba, aki kérdezősködött Will-ről. Hát, elmondtam neki, hogy mi történt, de aztán alig tudtam leállítani, annyira nevetett.

- Egyszer Apád is ezt csinálta. Elénekeltem egy szerelmes dalt, de akkor még nagyon égőnek találtam.
- Ezt ugye nem célzásnak szántad - vontam fel a szemöldökömet, mire csak legyintett, és bejelentette, hogy ezentúl szerdánként öt órára menjek a pszichológushoz. Vagyis holnap...
Holnap meg kell beszélnem vele, mindent. Nem mehet így tovább, hogy nem szól egy szót sem, és azt sem tudom, hogy mi baja van... Ha komoly baja van, akkor abbahagyom a zaklatását, de ha nem, akkor nem szabadul meg tőlem.

Egy sötét utcában sétáltam Melissa-val az oldalamon. Az utca kinézetéhez képest eléggé vidáman sétáltunk, és beszélgettünk. Aztán bekanyarodott egy srác is az utcába. Velünk szemben sétált. Minél közelebb ért hozzánk, annál világosabb lett minden, de annál jobban elhallgattunk. Az utca már visszanyerte a rendes színét, de amikor a fiú odaért, leszúrta Meli-t. Marshall volt az. Én úgy viselkedtem, mint aki le van kötözve, mert nem tudtam segíteni.

Hajnali három óra. Rögtön Meli számát ütöttem be a telefonomba, és hívni kezdtem.
- Mániád engem hívogatni hajnalban? - nyöszörögte.
- Lassan az lesz - szuszogtam. - Jól vagy?
- Persze! Mi bajom lenne? - morgolódott.
- Semmi, semmi. Jó éjt.
Ezek után nyugodtan aludtam vissza.

Boldogan, vagy inkább kevésbé boldogan kászálódtam ki az ágyamból. Ma végre értelmét nyerheti a sok rémálom... Legalábbis nagyon remélem. Nem szeretnék örökké félni az alvástól!
Anya hagyott egy „sok sikert” cetlit a hűtőn, de valójában nem értettem, hogy mi jelentőssége lehet... A pszichológushoz nem kell siker. Ahhoz talán ép elme szükséges, ami nekem nincs. Hiába vagyok okos, vagy van nyelvérzékem, attól ugyan úgy azt érzem, hogy egy magánzárkában van a helyem.
Lucky-val némán mentünk a suliig. Csendben, telepátiával beszéltünk meg mindent. Én még magammal sem egyeztem meg, hogy komolyan azt akarom e tenni, amit elterveztem, de Luck már látta rajtam.
Az órák unalmasan, az „első heti” hajtással teltek, ami lassan átnyúlik majd a „második heti” hajtásba, és így tovább... Ilyen az iskola...
A hatodik óra után gyomorgörccsel léptem ki a teremből, és néztem körbe. Nem láttam Őt, úgyhogy a termük elé siettem, ahol nagyobb sikerrel jártam.
Amint megpillantott, láttam a szemében valami gyűlöletet. El akart menni. A haverjaival is lepacsizott, én pedig nem hagyhattam, hogy elmenjen. Addig nem, amíg nem kapok magyarázatot.
Megragadtam a vállát és megállítottam, legalábbis próbáltam, de annyira nem állt ellen.
- Mi van? - kérdezte bunkón.
- Magyarázatot követelek! - fújtattam. Biccentett egyet a fejével az udvar felé. Értetem a célzást, mert a haverjai eléggé furcsán nézték a jelenetet.
- Na, mond! - nyújtózott egyet az udvarra kiérve.
- Elmondanád, hogy most mi a probléma velem? - kezdtem.
- Na, ne már, hogy most adod az ártatlant... Mintha nem tettél volna semmi rosszat, amíg táborban voltam - mérgelődött.
- Mert mit tettem? - röhögtem el magamat.
- Mi van a fültágígós sráccal? Eléggé a fiúdnak tűnt... Meg Lucky szervez egy találkozót, és te a pasiddal jössz el... Pf - röhögött kínosan.
Válaszolni szerettem volna, de annyira elkezdtem röhögni, hogy körülbelül öt percig nem voltam képes abbahagyni.
- Na ne! - röhögtem. - Nate, meg én? Viccelsz, ugye?
- Mi van vele?
- Na, szóval, hát ez titok, de mivel ez... - haboztam, amíg Mars kíváncsian figyelt. - A helyzet megkövetelni, hogy elmondjam, szóval... Az van, hogy Nate-nek nem igazán jövök be...
- Vagyis?
- Nate meleg... - suttogtam.
- Ne! Nem hiszem el - rázta meg a fejét. Nem nagyon akarta elhinni, de egy negyed óra után sikerült megértenie, hogy nem beszélek hülyeséget. Nem hazudtam, de nem is szabadott volna elmondanom...
- Akkor most mi lesz? - kérdezte mélyen a szemembe nézve.
- Szerintem a legjobb az lesz, ha barátok leszünk... Nézd meg, most is mi lett belőle... Féltékenykedés, akaratoskodás, és probléma.
- Igazad van - bólintott kicsit fájdalmasan. Én ezt egy próbának szántam, mert ha őszintén szeret, akkor nem fog egy másik lányt keresni, hanem tovább küzd értem. - Akkor barátok - húzott magához, és megölelt. Mélyen beszívtam az illatát, mert úgy gondoltam nem fogom egyhamar újra érezni.
Megbeszéltük. Akkor valójában ennyi? Végeztünk... Remélem, csak egyelőre. Ez csak egy ideiglenes állapot.
Scott rendelője egy emeletes ház harmadik emeletén van. Félve kopogtam be, ő pedig rögtön ajtót nyitott. Most nem a nappaliba vezetett, ahol múltkor a heverőn feküdtem, hanem az étkezőbe, ahol egy kis kerek asztal volt. Otthonos hely, de se sütőt, se gáztűzhelyét nem találtam, ahogy körbenéztem. Végtére, ez csak a munkahelye...
Egy bögre teát tett le elém, ami eléggé meglepett.
- Miért teázunk? - kérdeztem értetlenül.
- Te nem vagy őrült! Gondoltam képes leszel jobban megnyílni előttem érzelmileg, ha nem úgy kezellek, mint egy beteget - adott magyarázatot.
- Értem - bólintottam. - Nos, azt kérdezted, hogy valami megvéd e... Az álmomban volt egy elég érdekes párbeszéd...
Először furcsán nézett, de aztán figyelmesen végighallgatott. Végül arra jutott, hogy lehet, hogy egy személy az, aki mellett biztonságban érzem magam. És megeshet, hogy ez a személy Marshall...

Nem voltak otthon a szüleim, úgyhogy amint gyorsan megtanultam, és leültem filmet nézni. De igazából nem sokáig élvezhettem az animációs mesémet, mert valaki szó szerint ráfeküdt a csengőre. Először nem is sejtettem, ki lehet az, de amint megláttam, csodálkoztam, hogy, miért nem tudtam elsőre is...

-        Mit keresel itt? – mosolyogtam.

-        Egyértelműen nem a nagymamádat, hanem téged – tett egy lépést be a házba. Becsuktam utána az ajtót, így már mindketten bent voltunk. – Tudod, most lesz az a végzős bál!

-        Igen – mosolyogtam bíztatóan. – Na, és kivel mész? Gondolom van már párod... – Úgy éreztem, hogy fontos neki egy barát, ha már úgyis azok vagyunk, támaszt nyújtok neki.

-        Hát már egy pár lány hívott, de senkinek nem válaszoltam, mert először azt akarom elhívni, akit én szeretnék. De ha beégek, akkor majd valamelyiküknek igent mondok. Kénytelen leszek.

-        Szerinted, lenne lány, aki visszautasítana téged? – vigyorogtam, és meglöktem a vállát.

-        Csak egy... – bizonytalanodott el, mire minden pillangó rebegtetni kezdte a szárnyát a gyomromban.

-        Derítsd ki, hogy mit mond – bíztattam, mert úgy gondoltam, hogy én vagyok az.

-        Kösz, megyek is, és megkérdezem – ütögette meg a karom, olyan „haver” stílusban, majd elindult az ajtó felé.

Visszamentem, és újra beindítottam a filmet. Kirázott a hideg, úgyhogy egy pokrócot terítettem magamra.

-        Flor! – hallottam Mars hangját. Először azt hittem, hogy képzelődök, és meg sem mozdultam, majd mikor újra szólt, rögtön felpattantam.

-        Igen?

-        Elfelejtettem megkérdezni valamit... Eljössz velem a bálba?

-        Mi? Azt hittem, hogy csak barátok vagyunk.

-        Mint barátok. Tudom, hogy nincs programod péntekre, és én pedig a haverjaimmal akarok lógni – mosolygott. – Az volt a legnagyobb problémám, hogy Brad-el nem mehetek el...

-        Persze, elmegyek – bólintottam rá.

-        Nos, akkor minden lány igent mondana – húzta ki magát büszkén, mint aki jól végezte dolgát. Az önimádatnak vannak határai? Kétlem...

-        Idióta – ráztam meg a fejemet.

-        Jó a film – kacsintott, majd elindult hazafelé.

Lucky-val végigbeszélgettük az estét, és aztán mindenféle rossz álmot elkerülve aludtam. Talán Marshall miatt van, az is lehet, hogy semmi köze nincs hozzá. De ki tudja. Örülök, hogy nem álmodtam semmit, az ég adta világon.