Nagyon, nagyon sajnálom, hogy két hét késéssel hozom a részt..:S Megértem, ha ezért utáltok.. Nincs minden rendbe szedve az életemben, ezért most azt próbáltam helyrehozni :)
Remélem megértitek :))
"Ne engedd, hogy valaki a mindeneddé váljon,
mert ha elveszted, nem marad semmid"
- Szerinted mire gondolhatok? - kérdeztem, miközben az egyre kiürülő folyosót néztem.
- Hát, talán arra, hogy elmehetnénk valahová.. Csak ketten - mosolygott pimaszul, de ez most nagyon nem hatott meg.
- Miért adtál pénzt annak a srácnak?
- Csak egy jó haverom, és adtam neki kölcsön. Valami alkatrészt akar venni.
- Aha, persze - öleltem meg. Az állát a fejem tetejére helyezte, én pedig átfogtam a mellkasát. Közben két ujjammal próbáltam úgy kivenni a farzsebéből a borítékot, hogy ő semmit ne észleljen belőle.
A folyosón már senki nem volt. Pár alsóbb éves jött volna még erre, de amint megláttak minket, elindultak a hátsó kijárat felé. Hisz melyik szingli ne jönne zavarba egy szerelmes pár láttán? Apropó, mi még nem is vagyunk egy pár.. Nevezhetjük barátságnak is, de ez annál már sokkal több!
Amint kivettem a borítékot, ki akartam bontani. Persze a papírcsörgést már meghallotta...
- Na, add vissza! - röhögött fel, kissé ijedt arccal.
- Minek kell annyira? - fordultam el, hogy ne tudja elvenni tőlem.
- Fontos dolgok vannak benne...
- Akkor miért nem nézhetem meg? - nevettem fel aranyosan, és megláttam a boríték feliratát. Töri tétel (+puska). - Nem lehet igaz, Marshall!
- Visszaadod? - prüszkölt.
- Nem! - válaszoltam, és elkezdtem a női mosdó felé rohanni. Azt hittem, hogy nem jön utánam, de amint megláttam, hogy a nyomomban van, bementem az első fülkébe. Az ajtót már nem volt időm bezárni, mert elkezdte lökdösni, hogy kinyissam. A tételeit begyűrtem a táskámba, és mintha azok lennének a vécében lehúztam párszor.
Óvatosan nyitottam ki az ajtót, ahol ő állt. A szemébe néztem, és láttam azt a hihetetlen gyűlöletet. Soha nem láttam még ilyennek, sőt, senki nem nézett rám még ilyen csúnyán...
Azt sem tudta, hogy mit reagáljon erre. A helyzet akár még vicces is lehetett volna, de semelyikünk nem röhögött. A női mosdó közepén állva bámultunk egymásra. Őszintén, vártam, hogy elkezdjen röhögni... Hogy kinevessen, mert azt hittem, megharagudott rám. De ő komolyan haragudott.
Tudtam, hogy hülyeség volt amit csináltam, de mindezt azért, hogy neki legyen jobb. Mindig azt akartam, hogy jobb legyen neki. Nem ez az önfeláldozás?
Sokáig néztünk farkasszemet, de végül hátat fordított, kivágta maga előtt az ajtót, és elviharzott.
Elkezdtem egy helyben toporogni, mert hirtelen én sem tudtam, hogy mit kéne csinálnom.
- Marshall! - kiáltottam végül, és utánaszaladtam. Senki nem volt a folyosón, csak ő sétált dühösen. Hallotta, hogy kiabáltam, de nem foglalkozott vele. - Várj már meg! - fogtam meg a karját, amikor utolértem, de megrántotta a karját, és azzal a lendülettel lerázta az én kezemet is.
- Csak az esélyeimet vetted el a továbbtanuláshoz! Az a tanár rühell engem. Ha ez a dogám egyes lesz, akkor meg fogok bukni, nem érted? De köszönöm, most már meg fogok bukni - sétált felém dühösen, közben a kezét a levegőben rángatta nyomatékosításképp, de egészen úgy tűnt, mintha meg akarna ütni. Kissé összerezzentem, pedig tudtam, akármennyire is utál, nem ütne meg. Nem csak engem. Egy lányt soha az életben nem lenne képes megütni. - Hagyjuk, jó? Nem érdekelsz... - sziszegte és elviharzott.
Hazamentem, és a pénteki nap jóvoltából kérdezés nélkül vettem az irányt Lucky-ék felé. Út közben kitört belőlem mindenféle bánat, szomorúság és idegesség.
- Lucky! - sírtam neki is, mikor ajtót nyitott. - Elrontottam az egészet! Soha többé nem tud majd a szemembe nézni..
- Nyugodj már meg! - szólt kissé fennhangon. - Mi a fene történt?
Bementünk a szobájába, ahol két babzsákfotel volt és ő leült, én pedig a másikra ráfeküdtem, és így meséltem a délutáni sztorit.
- Mennyi probléma volt, amin ketten átjutottatok? - mosolygott.
- Sok - szipogtam.
- Akkor meg? Ez nem te vagy. Az a baj, hogy a szerelemmel együtt megjöttek az olyan érzéseid is, amik eddig nem voltak.
- Na! Ez fájt.
- De komolyan. Eddig nem érezted magad elesettnek, letörtnek, és még fájdalmakat sem éreztél. Ha fizikai fájdalmaid voltak, akkor is erősnek tűntél. Pedig én tudtam, hogy fáj, csak közben te nem akartad, hogy lássam.
- Tudtad?
- Hogyne! A legjobb barátnőmet csak ismerem... - mondta röhögve, mire megöleltem.
Igen, Lucky az, aki mindent tud rólam. Nem is tudtam, hogy így van, mert eddig azt hittem, hogy én tudom a legtöbbet magamról, de ő még annál is többet.
- Szóval - nyújtotta el. -, ma este lesz az a buli. Tudod, az osztálytársamnál. És én tudom, hogy Mars is hivatalos oda. És azt pedig mindenki tudja, hogy ahova Marshall Basic-et meghívják, ott meg is jelenik. Sőt, én azt is tudom, hogy Florence Bells is oda megy ma este. Ráadásul velem.
- Szerinted visszaszerezhetem?
- Mint eddig is... - ráta meg a fejét.
Készülődni kezdtünk, vagyis hogy Lucky elkezdte kidobálni a szekrényéből a ruhákat, és nekem keresett egy összeállítást. Végül hozzánk mentünk át, mert én saját magamtól akartam felöltözni.
Hat körül ott is voltunk a buliban, de valahogy két órán keresztül már fájt, hogy állnom kellett Mars tekintetét. Valószínűleg már volt benne egy kis alkohol is, különben nem nézett volna rám, ilyen feltűnően...
Nem találtam Luck-ot, de el kellett mennem. Kínos volt az egész.
- Szia! - köszönt bele a telefonba Nate, aki az első csörrenésre felvette a telefont.
- Tudunk találkozni?
Körülbelül húsz perc múlva a parkban találkoztunk.
- Oliver egy bunkó - röhögte, mikor megkérdeztem, hogy halad a kapcsolatuk. - Nem is tudta, hogy randi volt.
- Nem? Pedig olyan aranyosan nézett rád... - csúszott ki a számon.
- Ezt honnan veszed?
- Őszinte leszek. Utánatok mentem - mondtam direkt egyesszámban, mivel nem akartam a barátnőmet is belekeverni.
- Mivan? Annyira minden lében kanál vagy. Ez nem a te dolgod. És Marshall-nak teljesen igaza volt.
- Mit mondott? - úgy éreztem, hogy akármelyik pillanatban elkezdhetek bőgni, de vettem egy mély lélegzetet, és próbáltam visszatartani.
- Azt mondta rólad ma, amikor beszéltem vele, hogy mindenbe beleütöd az orrodat, és hogy az összes barátságodat képes vagy tönkretenni azért, hogy olyanná formáld az embereket, amilyenre te akarod. Azt mondod, hogy így őket véded meg, és közben tudod, hogy képesek miattad megváltozni.
- Komolyan ezt mondta? - bőgtem el magamat.
- Most meg is bizonyosodtam róla!
Elkezdtem rohanni. Mindegy volt merre, csak el. Szédültem, és nem is láttam semmit. A buszmegállóban lyukadtam ki. Éjszaka tizenegykor már nem igazán mennek buszok, de el akartam menni. Jó messzire, amennyire csak lehet.
Éjfél volt mikor Anya hívott, de rögtön kinyomtam, aztán pedig ki is kapcsoltam a mobilomat. Nem volt erőm felszállni egy buszra sem, ami még ment, úgyhogy inkább egy padra ültem le.
A novemberi hideg érezhető volt a levegőben. Ahogy éjfélt ütött az óra, átváltottunk novemberre.
Rajtam kívül csak egy hajléktalan volt itt. Nem foglalkozott velem, ahogy én sem vele. Irigyeltem, mert ő fel volt szerelkezve újságpapírokkal, és az viszonylag melegen tartotta.
Reggel átfagyva ébredtem, a padon, a pulcsimba bugyolálva. Néhány ember már szállingózott, de nem foglalkoztak velem. Láttak már furcsább dolgot is, mint hogy egy lány a padon aludt.
Ahogy bekapcsoltam a telefonomat, rögtön harminc nem fogadott hívást jelzett.
Anya, Apa, Lucky, Meli, Nate, Brad... Vagyis végigriasztottak mindenkit? De egyvalaki nem hívott. Az, akire vártam, hogy hívjon.
Nagyon nagy szemétség amit csináltam, a szüleimre nézve pedig főleg. A legrosszabb dolgok futhattak végig az agyukon...
- Florence! Jól vagy? - zihált Anyu a telefonba, mikor visszahívtam.
- Sajnálom, és igen - könnyeztem.
- Hol vagy?
- Megyek hazafelé - sóhajtottam.
Nem ez volt a kérdés! Hol vagy?
- A buszmegállóban...
