28. rész

Meghoztam a részt -mintha nem lenne egyértelmű :)-

Remélem, hogy tetszeni fog!<3

- Na ne! - néztem fel a telefonomból. Nate írta, hogy ma randija lesz... De nem akárkivel. Oliver Mason-nel. Az, hogy ezt hogy sikerült összehoznia, rejtély, de azt leírta, hogy hol lesz a randi. Egy Star bucks kávézóba mennek. Aranyos... Csak kár, hogy vannak olyan emberek, akik ellenzik, és kiröhögik a homoszexuális embereket.
Már egyébként is elég régen beszéltem Nate-tel, úgyhogy itt az ideje bepótolni!
- Mivan? - kérdezte mérgesen Lucky, mivel megszakítottam a dalát. Igaz, már kezdett idegesíteni a California girls, és a Call me maybe folyamatos ismétlése.
- Tudtad, hogy az unokatestvéred milyen nemhez vonzódik?
- Gondolom a lányokhoz...
- Akkor miért randizik Nate-tel?
- Mi van? - kerekedett el a szeme. De szó szerint. Annyira kitágult a pupillája, hogy majdnem csak fekete volt a szeme.
- „Ma randizom Olie-val. Oliver Mason, szerinted van köze Luck-hoz? A Star bucks-ba viszem. Szurkoljatok!" - olvastam fel az üzenetet szóról-szóra.
- Ezt én viccesnek találom... Nagyon is van közé hozzám, és mi az, hogy szurkolunk? Nem szurkolunk! Elmegyünk meglesni őket! - jelentette ki halálosan komolyan.
- Hogy? Az úgy ciki, ha beülünk melléjük - néztem rá vigyorogva, mikor a szeme felcsillant.
- Itthon van apa kocsija... - utalgatott.
- És ki fog vezetni, te észlény? Tudtommal nincs jogsid!
- Egy estére nem is kell... Készülj! - dobta a kezembe a kardigánomat, és ő már ott sem volt. Mindenkinek ajánlom, hogy ma maradjon otthon.
- Slusszkulcs? - kérdeztem, mikor már a kocsiban ültünk. Legszívesebben még háromszor áttekertem volna magamat a biztonsági övvel, de nem olyan hosszú...
- Megvan! - mutatta fel.
- Tudod, hogy melyik a gáz és a fék?
- Nem, de majd kitapasztalom. Ha nem indul el, akkor a fék.
- Tudod, hogy kell tolatni? - estem kétségbe, mivel a garázsban álltunk. És innen csak kitolatni lehet.
- Ne aggódj már annyit! - forgatta a szemét, és elindultunk. Legnagyobb örömömre lassan, és biztosan. De amint becsukódott a garázsajtó, elkezdtünk száguldani. Két star bucks van a környéken, így nem volt nehéz dolgunk. Csakhogy, amikor elértünk az elsőhöz, vagyis a közelebbihez, ott nem láttunk senkit. A másodiknál pedig pont az ablaknál ültek, így ott parkoltunk le. Kicsit lebuktunk, hogy ne lehessen észrevenni minket.
Nate szeme csillogott, mint egy lányé, ha szerelmes, de Olie-nál semmi ilyesmit nem vettünk észre. Csak haverként nézett rá, legalábbis mi úgy vettük észre. Lehet, hogy ő így kezeli.
Körülbelül öt perc múlva meguntuk. Csak fél szemmel néztük az eseményeket, de igazából nem is volt érdekes. Mindketten zokniban voltunk, Lucky lába a kormányon, az enyém pedig az ülésen volt. Először barchobáztunk, végül mindkettőnk kezében telefon kötött ki.
Még mindig csak beszélgettek. Ez azért unalmas, mert nem halljuk, hogy mi a téma, vagy, hogy Nate, milyen módszerrel cserkészi be.
Egymásnak mutogattunk feliratos képeket, amiket a fecebook-on találtunk, de egy idő után ez is kezdett unalmassá válni.
Halálra rémültem, amikor valaki megkopogtatta mellettem a kocsi ablakát. Egy rendőr volt. Bizonytalanul engedtem le az ablakot, aztán mindketten magabiztosan néztünk a férfi szemébe. Olyan volt, mint egy film jelentet, de komolyan.
- Jó estét, hölgyeim! - köszönt.
- Jó estét! - mondtuk teljesen egyszerre.
- Tudják, hogy egy parkolni tilos táblánál állnak? - mutatott rá a szóban forgó jelzőtáblára.
- Nem, sajnáljuk...
- Arrébbállnak?
- Az a helyzet, hogy egy ismerősünkkel vagyunk, de ő elment. Mi pedig nem tudunk vezetni.
- Miért van itt a kulcs?
- Mert megbízhatóak vagyunk. És így kevesebb az esélye annak, hogy elveszti az utcán.
- Arrébb parkolok maguknak, az megfelel? - ajánlotta.
- Azt megköszönnénk, nem szeretnénk bírságot.
Simán ment minden. Két méterrel hátrébb került a kocsi, és még így is ráláttunk a srácokra. Csakhogy már közöltük vele, hogy nincs jogsink, úgyhogy mi nem vezethetünk.
- Hogy jutunk így haza? - nézett félve a rendőrre.
- Már írtam Brad-nek, és jönnek.
- JönNEK? Ők?
- Aha... Marssal - mosolygott. - Már jóban vagytok, nem?
- Aha, csak, most nem tudom, mi van... Mint régen. Több volt, és összekuszálódott minden.
- Bocsi, nem akartam semmi rosszat, de éppen valami maratoni játszmát tartottak, szóval csak megérdemli, amiért megszakítottuk.
- Mindegy - könyököltem a felhúzott térdemre, megsértődést tettetve. Lucky pedig jól tudja, hogy mit kell velem tenni, amikor durcis kislányként viselkedek. Nem szabad hozzám szólni. Épp azt cselekedte, amikor bekopogtak az ablakon. Most luck oldala felől. Lehúzta az ablakot, és titokzatosan nézett felfelé.
- Mássz hátra - biccentett Brad "kedvesen".
- Na! - biggyesztette az alsó ajkát, aztán megkapta a diszkrét pusziját. - Amúgy én ide akarok ülni - mutatott a helyemre.
- Nekem mindegy, csak induljunk már.
- Jól van... - tettem fel a kezemet, amolyan "bocs, én vágyom a hibás" stílusban.
Egy mosollyal nyugtáztam, hogy Mars már befészkelt hátra, aztán a két ülés között átmásztam a hátsó ülésre. Marshall szétröhögte a fejét, mire hátraértem.
- Nem vicces! - fújtattam rá, mikor már a hasát fogta a nevetéstől
- De, eléggé az - simította meg az arcomat. Egy szemforgatással lereagáltam, majd Brad-ék hazadobtak.

„Nagyon jól sikerült a találkozás” – ennyi állt Nate üzenetében. Hát igen, azt mi is láttuk!

Az irodalomóra előtt az asztalra került Max fogalmazása. Négy oldalas... De mindegyik oldalon csak egy betű szerepelt. S É R V. Négy oldalon keresztül csak ennyi volt...

- Látom fiam, összeszedted magadat! – láttam egy halvány vigyort a tanár arcán, amikor belépett. Látta az összetűzött papírlapokat az asztalán.

Levágta a naplót maga mellé, majd megnézte az irományt. Azt hiszem, hitelen paradicsom vörösre változott, az eredeti színéből. Mindenki röhögni akart, de megtiszteltük Max „poénját” annyival, hogy komolyan vesszük. Az ordítás persze nem maradhatott el...

Szóval így járt az, aki könyveket tép szét, és szerinte vicces „fogalmazást” ír. Egyest kap. Tudom, fő az összetartás. De Max megérdemelte. Alapjáraton egy nagyon összetartó osztály vagyunk. De ez összeugrasztott minket. Komolyan. Max kis poénja megőrjítette a tanárt, és egy gigantikus dolgozatot ígért be. Holnapra… A legtöbben pánikba estek, mert semmit nem tanultak az órákra, de állítom, hogy nekem is, aki minden órára tanult,  rá fog menni az egész délutánom. Nem ez lesz a legkellemesebb dolog az életemben, de muszáj.

Lucky csak nézte az élettelen arcomat, amikor hazafelé mentünk, de nem nagyon firtatta.

Tegnap Mars nem nagyon foglalkozott velem, jó, oké, kiröhögött, de az sem esett valami jól. Belehalna, ha egyszer valami szépet mondana rám, vagy ha egyszer nem csesztetne?

Leültem tanulni, de eléggé elterelték a figyelmemet a fejemben bolyongó gondolatok. Igazából az osztályon gondolkoztam, és az eddigi két évre. Igen, most összevesztünk, de még soha nem volt ilyen. És nem az, hogy csak két csapatra oszlik a bagázs, hanem körülbelül tizenkét részre… Mindenki a saját kis társaságában utálkozik.

Hirtelen csörögni kezdett a telefonom, és a képernyőre pillantva teljesen kizökkentem a gondolataimat.

Miért keres megint ő? Miért nem száll ki az életemből? Igaz, én sem szeretném, de talán az lenne a legjobb, ha meg sem ismertem volna.

- Szia – mondtam halkan.

- Kijössz? – kérdezte vidáman.

- Tanulnom kell – fújtattam.

- „Tanulnom kell” – ismételte el nyávogós hangon. Valószínűleg utánozni szeretett volna, de nem egészen jött össze neki…

- Gigantikus dolgozatot fogunk írni… - panaszkodtam.

- Csak egy kicsit gyere ki – nyávogott.

- Tíz perc múlva… - törtem meg.

Igazából nem kellett túl sokat gyötrődnöm ahhoz, hogy engedjek neki. Csak ki akartam deríteni, hogy igazán találkozni akar e velem, vagy csak szimplán unatkozik.

Már egyáltalán nem tanultam, csak ruhákat próbálgattam magamon… A végső eredmény egy rövidgatya és egy pulcsi lett. Így körülbelül még időben is el tudtam indulni. De Marshall így is sokkal többet jött. Nem az én hibám… Amiért ilyen magas, gyorsabban tud közlekedni.

Már a látványától is görcsberándult a gyomrom, ezért lassabban kellett mennem. Egy háromnegyedes gatya, feliratos pólóval, egy menő sapkával párosítva. Hú, hát, nem értem, miért nem fut utána a suli egész lánycsoportja… Helyes, kockás a hasa, zenél, menő cuccai vannak, jó a stílusa, laza, kedves, romantikus, képes hajnal kettőkor is átmenni egy lányhoz csak azért, hogy megcsókolja… Álljunk csak meg! Nem ment át több lányhoz hajnal kettőkor, csak azért, hogy megcsókolja őket. Egyedül velem tette ezt. És eddig nem éreztem magamat különlegesnek?

Mikor odaértünk egymáshoz, átkarolta a derekamat és megpuszilt. Nem tagadom, az egész testem belibabőrösödött… Érezte, hogy megremegtem, ezért még egyszer megölelt, az arcát a nyakamba temetve, így éreztem, ahogy nevetés közben szuszog. Kifejezhetetlenül édes, amiket csinálni szokott velem, de olykor annyira bunkó, hogy legszívesebben elfelejteném a közös pillanatainkat.

- Mit tanultál, te drága? – kérdezte, és a jelzőjével totálisan elvarázsolt. Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán tanultam e az életben. Valószínűleg az élet dolgairól semmit, mert megint ugyan úgy viselkedem vele, mint ahogy régebben, csakhogy így már bebuktam kétszer... Vagy többször? Lényegtelen!

- Ööö... Hát, irodalmat, azt hiszem... – dadogtam.

- Persze, persze – mondta kissé pöszén.

- Komolyan – ráztam meg a fejemet nevetve.

Ezt hozza ki belőlem. Feledékeny, dadogós, viháncolós lány leszek, aki mindenre képes lenne. Jó, azért még így is vannak határok, ami a tűrőképességemen kívül esik, azt már nem bírom.

A nap hátralevő részében hasonlóan telt a nap. Én vihogtam, ő pedig menőzött.

- Mi történt az arcoddal? – mutattam az álla fölé, ahol egy kisebb vágás díszelgett. Felnevetett, aztán elkezdett gondolkozni. – Nem tudod?

- De, csak azon gondolkoztam, hogy mondhatnék valami kamut is, amivel bevágódhatnék nálad – kacsintott.

- Ne gondolkodj ezen, sőt ne is gondolkodj! Nem áll jól – ráztam meg a fejemet.

- He he he – mondta erőltetetten, de őszintén vigyorogva. – Egyébként megvágtam borotvával...

- Nem is szőrös az arcod...

- Láttad volna reggel, tiszta borostás volt.

- Inkább pihés... Vagy sima, mint a baba bőre – vonogattam a vállamat. Jogos, hogy nem akarom elképzelni őt borostásan, esetleg szakállal, de tény, hogy nem is lesz az. Későn érik...

- Legalább adj rá egy gyógy puszit, ha már így megsértettél – mutatott a sebre.

Lábujjhegyre álltam, és közelebb hajoltam hozzá. Majdnem az arcán volt a szám, amikor váratlanul megfordult, teljesen szemben velem. És megcsókolt. Másodjára, az életben. És lejátszódott a szemem előtt az életünk. Ketten, együtt. Gyönyörű szép látomás volt, de jogtalan. Vagyis lehet, hogy nem jelentett neki semmit ez sem. Mondjuk az előzőt én rontottam el... De én szeretem más emberekre fogni a hibáikat.

Azt akartam, hogy örökké tartson a pillanat, de sajnos véget ért. Nem haragudtam rá, amiért átvert. Örültem, hogy nem esett le, mire készült. Mert ha tudom, akkor nem hagyom magamat.

Nem esett róla szó többet, addig, amíg haza nem kísért.

- Szóval, neked ez mit jelentett? – kérdezett rá hirtelen.

- Túl sokat. Annyira, hogy félek a pofára eséstől.

- Mi lesz most? Teszünk egy próbát? Mármint nem lennél a csajom, csak találkozgatnánk, aztán pedig eldől, hogy mi lesz... – ajánlotta. Múltkor én akadtam ki, amikor azt gondolta máris a barátnője lennem, most pedig ő nem akarja... Ilyen az élet.

- Teszünk – bólintottam, majd egy rövid búcsú után elváltunk egymástól.

27. rész

Rövid lett, és kicsit összecsapott, de már van 2 oldal a következőből :)

Remélem nem utáltok amiért nem volt rész...:cc

Nincs kép, mert bedöglött a számítógép, és ott voltak a képeim... bocsi

Egy újabb hétfő reggel. A második, ebben a tanévben. A lazább tanárokat sem érdekli már, a „meséljünk nyári sztorikat" duma. Az osztályom beli fiúk ezen teljesen kiakadtak, szóval ki kellett találni valami sztrájkot. Max, a fiúcsoportunk legnagyobb ökreként felvetette az ötletet, hogy tépjenek szét tankönyveket.
- Például így - nézett le ránk a tanári asztalon állva, megfogott egy könyvet, majd ordítva kettétépte a közepénél.
- Ez jó ötlet! - csatlakozott Tomy, és ő is meg akarta rongálni a könyvet, de nem jött össze. Csak rángatta, a könyv pedig masszívan a kötésében maradt.
- Gyenge próbálkozás - veregették meg sorban a vállát. Ezt egy óriási égésnek titulálták, úgyhogy a nap végére persze ettől zengett a suli.
Az irodalomtanárunk bejött hozzánk első órára, és egy vicsort kaptunk tőle üdvözlésképp. Örülök, hogy már a második héten szívatási szándékai vannak. Kilencedikben, az első hónapban, állította, hogy mi egy mosolygós, kedves osztály vagyunk. Igen, mert még senki nem ismerte annyira a másikat, hogy képes legyen átordítani a terem egyik sarkából a másikba... Mindezt óra közben.
- Mr Rogers. Miért néz ki úgy a tankönyve, mintha a kutya szájából húzta volna ki? - akadt meg a szeme az egyik irodalomkönyv példányán.
- Tanár úr! Én félek, hogy sérvet fogok kapni, szóval kettétéptem, hogy mindig csak a fele súlyt kelljen cipelni - magyarázta meg Max. Mindenki röhögésben tört ki a kijelentésére, de a tanár nem díjazta ennyire.
- Akkor, holnapra írj egy négyoldalas fogalmazást a sérvről. Ha nem lesz itt az asztalomon, akkor még egy egyest is kapsz - „vigyorgott" rá a tanár.
Kellemes hangulatban telt el az óra, ahogyan a többi is. Ilyenkor örülni szoktam, hogy én szeretek tanulni. Általában a kiszabott büntetések rám nem érvényesek.
- Flor! - szólt Adam. - Te jössz ma Melissához?

- Nem, ma nem. De lehet, hogy neked sem kéne, mert eléggé el van a barátjával...

- Milyen barátjával?

- Olyannal, amilyen te soha nem lehetsz... – szaladt ki a számon az egyéni véleményem. Arra értettem, hogy számomra Adam soha nem lenne olyan, mint Mars.

- Kösz... – prüszkölte és elindult a suli kapuja felé.

- Adam! Tudod, hogy nem hogy nem úgy értettem! – kiáltottam utána. Megfordult, és megrántotta a vállát. Ennyit kaptam.

Nem volt az a nagy békülős jelenet, amiben a nyakamba borul, és azt mondta „semmi gond”. Viccesen is hangzana. Amúgy sem vagyok olyan lány, akivel könnyen ki szoktak békülni... Ha valakire megharagszom, vagy valaki elkezd utálni, akkor az jogos. Mint ez is. Először végig kéne gondolnom, hogy mit mondok a embernek, aztán pedig kinyitni a számat...

Otthon megtanultam, zongoráztam, aztán sakkoztam Anyával. Jó kis program, de legalább én nem azzal vagyok elfoglalva, hogy készítsek egy jó profilképet... Vagy hogy minél többet igyak egy buliban... Én inkább ápolom a kapcsolatomat a szüleimmel.

Éppen az ágyamon feküdtem, mikor a telefonom üzenetet jelzett. Unottan néztem a képernyőre, aztán visítva dobtam el. A padlón koppant egy nagyot aztán becsúszott a kanapém alá.

Marshall írt üzenetet... Azt nem tudom, hogy mit, de írt.

Lemásztam az ágyról, és a padlón fetrengve próbáltam kihalászni a mobilomat a kanapé alól, végül tíz perc után inkább eltoltam és könnyen kivettem onnan.

„Gyere ki a ház elé” – állt az üzenetben.

„Melyik ház elé?” – írtam vissza késve. Még így is csak kötözködni tudok vele...

„A szomszéd háza elé. Szerinted? Gyere már!”
Miért is imádom idegesíteni? Rejtély, de szeretem, ha ideges rám, mert olyankor cuki arckifejezése van. Felhúzza a szemöldökét és az egyik szeme nincs annyira kinyitva, mint a másik.

Olyan gondolatokkal száguldottam a bejárati ajtó felé, mint például, hogy hallotta a visítozásomat, vagy, hogy Meli küldte rám. Valószínű, hogy nem, mert nem vigyorogva állt az ajtóban, hanem a lépcsőn ülve, a telefonját forgatta a kezében.
- Szerinted ugye nem direkt volt. Te láttad... - morogta.
- Ki mondta ezt neked? Dehogy - guggoltam le mellé. A szemembe nézett, és folytatta.
- Meli összes ismerőse ezt állítja. Nem voltak ott... Miért szúrnám le a legjobb barátomat? - rázta értetlenül a fejét.
- Hagyd a többieket, mi úgyis tudjuk az igazat, ami nem kreált. És amúgy örülnöd kellene, mert ez közelebb hoz titeket!
- Tudod, egyre erősebben próbálom jóvátenni az egészet. Ez lesz belőle. Úgy tűnik, mintha többek lennénk?
Riadt tekintettel bólintottam, és örömmel konstatáltam, hogy nem az arcomat nézi. Semmit sem vett észre az egészből.
- Gyere - pattant fel a lépcsőről, közben a kezét felém nyújtotta. - Sétáljunk!
- Bemegyek egy pulcsiért - fordultam volna meg, de visszarántott. Az ötfokos lépcső tetején álltam, ő pedig a legalján. Majdnem ráborultam, sőt, még meg is tehettem volna. Ha „véletlenül" megbotlok, akkor a karjaiban lennék.
- Odaadom pulcsim, nekem nem kell - nézett a szemembe.
- Ne játszd a lovagot - röhögtem fel. - Még itthon vagyok, úgyhogy egy perc sem kell hozzá...
A leggyorsabb tempóban rohantam át a házon, majd kifelé egy „majd jövök" kiáltással elhagytam a házat. Eléggé ninja hangulat volt az egésznek, bár ahogy elképzeltem kívülről, csak egy csetlő-botló lányt láttam.
A ház elé érve Marssal találtam szemben magamat, aki nevetett. Aranyos volt, még így is, hogy rajtam röhögött.
- Látom, nagyon siettél - mondta elismeréssel.
- Rekordot akartam dönteni... Egyénit...
- És sikerült?
- Nem, mert volt, akiért gyorsabban futottam - mondtam flegma pillantással, majd mindketten elröhögtük magunkat.
Szótlanul indultunk el a naplementében. Nekünk kettőnknek, már annyi közös pillanatunk volt naplementében, de még egyszer sem csókolt meg. Az pedig annyira romantikus lenne...

Sokan azt hiszik, hogy én vagyok a megtestesült „antiromantika”. Pedig nem! Szeretem, ha egy fiú romantikus... Ha mindenkivel bunkó, csak velem nem... Csak van egy kis bibi... Mars velem is ugyan úgy szeret szemétkedni.

- Amúgy szerintem nem is illetek össze Melissával! – mondtam ki, ami a szívemet nyomta. Már értem, hogy Apa miért szokta azt mondani, hogy „ami a szívemen, az a számon”.

- Na, és miért? – állított meg, hogy a szemembe nézzen.

- Mert, szer... – Mond már ki! Mond ki, hogy szereted!

Tudnia kell. Jogában áll tudni az igazat. Nem titkolhatom el örökké. Hogyha úgy halok meg, hogy ő nem tudta, akkor csak bánhatom. Most vagy soha?

- Na, miért? – húzogatta fel a szemöldökét.

- Mert szerintem túl egyformák vagytok... – nyögtem ki. Kamu, teljesen más személységük van...

- Nekem nem tetszik Meli. Nagyon szép, jó az alakja, aranyos, és még balettozik is, de nem az esetem. Ha az megnyugtat téged, akkor tudom, hogy kinek tetszik...

- Nem nyugtat meg... Miért nyugtatna meg? – gondolkoztam el.

- Hát ha féltékeny lettél volna rá – utalgatott magára.

- Én nem voltam féltékeny... – hazudtam.

Tovább sétáltunk, és amikor már teljes némaságban sétáltunk tovább, már kezdtem unni.

 - Akkor jó, ezt meg is beszéltük... - mondtam, és hirtelen megálltam, mintha vissza akarnék fordulni.
- Hova mész? Azt hittem, hogy a bál után újra a régi lett minden...
- Hogy érted ezt?
- Úgy, hogy megint jóban vagyunk, és nem fogod kerülni a társaságomat...
- Nem kerülöm a társaságodat... Ez nem igaz!
- Akkor miért akarsz hazamenni?
- Mert tanulnom kell - mondtam a szülőknek is gyakran használt alibit.
- Visítozni persze volt időd...
- Nem tudhatod, hogy az miért volt! - szálltam be a vitába.
- És ha tudom? - jött közelebb egy lépéssel.
- Akkor, az nagy gáz - szuszogtam, a mellkasát fürkészve. Ha a szemébe nézek, akkor képtelen leszek beszélni. Megfogta a vállamat, és a másik kezével az államhoz nyúlt, így maga felé fordította a fejemet.

Így sem néztem a szemébe... Felpillantottam az égre, ami egyre jobban sötétült.

- Mert? Tegyük fel, hogy tudom. Akkor mit reagálsz rá? – kérdezte, mire kénytelen voltam belemerülni a tekintetébe.

- Ugyan úgy visítanék... – dadogtam.

Egyre közelebb hajolt hozzám, majd megpuszilta a számat. Egy puszi? A naplementét egy puszira pazarolni?

Hazáig kísért, de az út szótlanul telt. A kezemet magam mellett lóbáltam, hátha megfogja a kezemet. De nem.

- Na menjél be, tanulj! – mosolygott pimaszul, és elment.

Lucky egész napát teljesen feldobtam azzal, hogy megpuszilt. Délután náluk voltam, így egy egész napot végigvisongott. Esküszöm, hogy én nem voltam annyira boldog, mint ő.

- Ú, most muszáj énekelnem! – kiáltott fel. – Ca-li-for-nia girls – kezdte el nagyon tagolva Katy Perry egyik dalát. A kezével közben hadonászott és nagyon boldognak tűnt. Boldogabbnak, mint én. 

Mi lesz, ha megint nem keres hetekig? Megint "cserben hagy"...?

Díjak :)

Kaptam két díjat, Szandrától, és Vanessától :) Nagyon szépen köszönöm nekik, és ajánlom, hogy olvassátok el a blogukat, mert mindkettő nagyon jó!
Szandraa: Date with a spy (www.datewithaspy.blogspot.hu)
Vanessa: Crazy Guys (www.crazyguysandme.blogspot.hu)

Szóval, szerintem egybevonom a kettőt, valamilyen módon, szóval eléggé kavar lesz. Előre is bocsi :S
Szabályok:

1. Írj magadról 11 dolgot 
2. Válaszolj 11 kérdésre 
3. Írj 11 kérdést 
4. Küld tovább 11 blognak

• Köszönd meg a díjat annak akitől kaptad (ez alap)! 
• Tedd ki a díj képét az oldaladra bármilyen formában, majd másold át a kérdéseket a díj adójának oldaláról!
• Válaszolj az eredeti kérdésekre (szám szerint öt darab)!
• Küldd tovább maximum öt blogírónak (fanfictinök tulajdonosának, valamint minden kreativitást mellőző blognak ne)!

Akkor kezdeném is :D A díjakat már megköszöntem, de megteszem még egyszer (csak a hatás kedvéért): Köszönöööm♥szépen♥imádlak♥titeket♥!

A képek kintvannak (pipa:)

Írj magadról 11 dolgot :

1. Nagyon félek a sötétben :D

2. Utálom a macskákat, és ez így ellentmondásos a jövőképemmel :S (Egyedül 72 macskával)

3. Egyetértek azzal, hogy le kéne állni a One Direction blogokkal, mert eléggé unalmas... 

4. Szeretem a lovakat :3 (lehet ezt már korábban leírtam, de nem tudok már többet)

5. Soha nem rúgtam még be :D

6. Nagyon gonosz tudok lenni... rossz szokás

7. Régen egoista voltam ("...most már tökéletes vagyok!" - dehogy is :D)

8. Feledékeny vagyok

9. Sokat veszekszem a nővéremmel, mindig azt mondom neki, hogy utálom, de valójában tudom, hogy ha szükségem van rá, akkor számíthatok rá. Szóval nem szabad akkor kijelentenem valamit, ha dühös vagyok :$ Szeretem a tesómat!

10. Utálom a német nyelvet(-.-), de az angolt imádom :)

11. Túl sokszor hozok rossz döntéseket...

Válaszolt 11 kérdésre (Vanessa):

1. Könyvet olvasol inkább vagy filmet nézel? Inkább olvasok, mert sokkal jobban át tudom venni az érzéseit, egy idő után a főszereplő szemszögéből kezdek látni, aztán beleszeretek abba, akit ő szeret :) Ezért sokkal jobb, olyan, mintha több helyen lennék egyszerre, egy másik világban, ott ahol senki nem tud bántani♥

2. Mik a kedvenc könyveid? 

13 okom volt (most olvasom végig, és már nagyon kíváncsi vagyok a végére)

A Szent Johanna gimi ♥!

Alkonyat (összes) + Bree Tanner rövid második élete

3. Mi a kedvenc tantárgyad? Biosz, Matek

4. Kik a legfontosabbak neked a világon? A családom, a legjobb barátaim :) Értük mindent megtennék

5. Kik azok az általad olvasott blogok szerzői közül akikkel szívesen megismerkednél? Először is, Szandrával megismerkedtem, vele elég jól el szoktam beszélgetni. :) Egyébként mindenkivel nagyon szívesen megismerkednék, mert túl kíváncsi vagyok arra, kik olvassák azt, amit írok, szóval ezért szeretném, ha mindenki írna legalább egyszer komit, hogy be tudjam kalkulálni kikért érdemes folytatnom. És ha titeket érdekel, hogy ki vagyok, vagy meg akartok ismerni, akkor írjatok nyugodtan (sraemian@gmail.com) :)

6. Mi ösztönöz arra, hogy írj vagy mi az ami hatására elkezdtél írni? Ami ösztönöz az, az, hogy boldogságot okozzak némiképp azoknak, akik tényleg nagyon szeretik a blogomat :) Amiért pedig elkezdtem írni, az, hogy egy másik világba tudjak elmenekülni, ahol olyan vagyok, amilyen szeretnék lenni, ahol minden szép és jó... stb. Gondolom értitek :)

7. Hány éves vagy? Két hét, és 15 :$

8. Szerinted, mi az ami miatt a leginkább szeretnek téged? Kijavítanám arra, hogy "ha egyáltalán szeretnek" :D De, szerintem azért, mert nagyon bolond vagyok. :) Általában (szerintem) meg szoktam hallgatni az embereket, és próbálok segíteni nekik. A barátaimat támogatom mindenben, és még akkor sem szedem le a fejüket, ha nagyon nagy hülyeséget csináltak (akár ellenem, akár nem) :) 

Egy számomra sokat jelentő ember ezt mondta: Aranyos vagy, kedves, megbízható, ha kell megmondod az igazat, és segitesz a barátaidnak

9. Hova költöznél legszívesebben? (ország - város - háztípus - ezeket) Amerikába (ott mindegy, hova, csak tengerparton legyen), és egy óriási házba. Esetleg egy kis rózsaszín palotába :3

Hogyha egyedül fogok élni, akkor mindenképp rózsaszín házat akarok, és én leszek a "macskás néni"

És ha esetleg valamilyen csoda folytán lesz családom (férjem, gyerekeim), akkor mindenképp valami nagy, tengerparti házat :)

10. Gondolkozol azon, hogy egyszer könyvet csinálj a blogodból? Hogyha be tudom fejezni, akkor mindenképpen el szeretném küldeni valahova. Sokan biztatnak, hogy adjam ki, és én is nagyon szeretném :)

11. Milyen zenéket szeretsz? Igazából nagyon változatos a zenei ízlésem. Minden jöhet :) Jó, kivéve a partizenéket, meg magukat azokat a PP-ket (partipatkány) sem bírom...:S

Újabb 11 kérdés (Szandraa):

1. Mikor és miért adtad blogírásra a fejed? 6. osztályban, és azt, hogy miért, már válaszoltam rá :)

2. Milyen volt a legelső önállóan kitalált történeted? 

Hát egy csajról szólt, akinek a sulijába megy egy pár új alak (azért, mert megszűnt a sulijuk), és kiderült, hogy azok vérfarkasok. A csaj összejött az egyikükkel, közben egy vámpír pedig udvarolgatott neki :D A vámpírt megölték, és minden heppi volt - befejezetlen.

De volt még egy másik, csak nem tudom melyiket írtam hamarabb, amiben volt egy ikerpár. Az egyiküket megharapta egy vámpír, és utánajárt a vámpírok történetének. Kicsit zavaros volt mindkettő.

3. Szerinted a blogot a külső (is) teszi, vagy csak az számít , ami benne van? Igen. Azt kell mondjam, sajnos igen. Mivel vannak olyan előítéletes emberek (mint én is), hogyha nem tetszik a blog külseje, akkor el sem kezdem olvasni. A külső figyelemfelkeltésnek kell :)

4. Szoktál kapni egyfajta külső segítséget az íráshoz , vagy ilyenkor csak te létezel , meg a történet? Először megkérdezem a barátnőimet, hogy ők mit tennének bele :) Aztán vagyok én és a történet - ez az alkotás folyamat :) -, és az utolsó szakasz, amikor véleményt várok. :)

5. Hogyan tekintesz az ihlet fogalmára, avagy mit is jelent számodra az ihlet? Szerinted MI az ihlet , s mi az, ami ihletet add neked? Hát erre nem tudok hogy válaszolni :D Sokszor az életből merítek, de vannak olyanok, amik még nem történtek meg velem, pedig már leírtam :)

6. Mi az a hely a házon kívül, amihez a legjobban kötődsz, vagy ragaszkodsz? Talán Mamám lakása :) 

7. Mentetted már meg valaki életét?Nem vagyok valami nagy hős, szóval nem :D

8. Van valami szokásod? Igen, általában a kisujjammal dörzsölöm a számat :D Nem tudom mire jó. Általában ha álmos vagyok, észre sem veszem, de azt csinálom. Körülbelül 3 éves korom óta csinálom.

9. Csak hobbiból írsz , vagy többet is szeretnél vele kezdeni? Először görcsösen ki akartam adni az első irományaimat, aztán csak hobbiból, hogy mit szólnak hozzá blogon. Most pedig újra szeretném :)

10. Kedvenc szín? Zöldeskék, lila 

11. Könnyen ismerkedsz? Régen azt hiszem sokkal könnyebb volt, de most visszahúzódóbb vagyok ismeretlenekkel, és így nehéz. Félek az új emberektől :S

Írj 11 kérdést:

1. Mitől félsz?

2. Kedvenc állat?

3. Mit gondolsz a fanfictinökről?:)

4. Milyen lesz a jövőd, hogy képzeled el?

5. Voltál már részeg?

6. Első csók?:D Filmszerű volt?:D

7. Kedvenc idézet?

8. Rossz tulajdonság?

9. Van testvéred?

10. Kedvenc nyelv?

11. Mi volt a legrosszabb döntésed az életedben?

Akiknek küldöm:

rockcsaj - Dream world (www.dreamworldbook.blogspot.hu)

Reneé May - Göröngyös évek (www.carpediem-liveinthemoment.blogspot.hu)

Ildikó Jobb - Royal love (www.royal-love16.blogspot.hu)

26. rész

Először is, nagyon sajnálom, ez a fele (terjedelemben) az előző részeknek :SS

Másodszor is, előre is sajnálom:(

Jó olvasást :)

A mentősök gyorsan elvitték Melissát. Mindenkit értesítettünk. A szüleit, akik gyorsan a kórházba mentek, Brad-et, hogy most ne jöjjön „Még ne” próbára, és hogy szóljon Lucky-nak.

-      Nyugodj meg! – simogattam meg Marshall hátán. - Sok vért vesztett, de azt mondták, hogy túl fogja élni.

Soha nem láttam még férfit ennyire magába esve. Magát okolta mindenért. Arról dadogott, hogy „börtönbe kéne zárni”. Pedig véletlen volt. Az arcát próbálta takarni előlem, de láttam, hogy nem bírta ki sírás nélkül.

A házuknál ültünk a bejárat előtti lépcsőn. Legalábbis ő ült, én csak guggoltam mellette. Az arca a tenyerébe volt temetve, és még rólam sem akart hallani.

-      Na, gyere – fogtam meg a kezét, mert fel akartam húzni a földről.

Odanyújtotta a kezét, és amikor mindketten felálltunk, megölelt.

-      Nem vagyok gyilkos, ugye? –suttogta a hajamba.

-      Nem ölted meg! Biztosan nem. Jól lesz – mondtam rekedtes hangon. A sírás határán álltam, de úgy éreztem, hogy azt kell mutatnom Mars-nak, hogy erős vagyok. Ha én is sírnék, tudná, hogy bizonytalan vagyok.

Megfogta mindkét kezem, és eltávolodott tőlem. Bólintott egyet, majd a földet kezdte fürkészni. Félt. Reszketett a keze, én pedig attól féltem, hogy össze fog esni.

-      Köszönöm, hogy itt maradtál velem – mosolygott kissé erőltetetten. – Gondolom, most már unod, amit itt művelek, szóval, menj haza nyugodtan...

-      Nem fogsz lerázni! – ráztam meg a fejemet.

-      Nem kell végignézned, ahogy önsajnálatba merülök.

-      Pedig szívesen végighallgatom.

-      Minden az én hibám... Figyelmetlen vagyok. Hogy lehetek ekkora barom? – ült vissza a lépcsőre.

-      Nem vagy az. Megtörtént, semmi baj nem lesz, sőt, következménye sem. Holnap bemegyünk a kórházba, és megbeszélitek Melissa-val. Minden rendben van – simogattam a hátát.

Eltartott egy kis ideig, amíg lecsillapítottam. Sikerült betessékelnem a házba, ahol a kanapén rögtön elaludt. Mindketten halálra fáradtunk, igaz, nem a próbálásban, hanem az izgalomban. Ekkor indultam haza. Egy unalmas, de hosszú, aztán túl félelmetes napot éltem át. Teljesült egy „álmom”. Mások örülnek, ha valóra vált az egyik álmuk, de én teljesen le voltam sokkolva.

És mostantól, hogy leszek képes azt érezni, Mars megvéd... Sírni láttam. Teljesen össze volt zuhanva. Így nem leszek képes elaludni, soha többé!

Úgy éreztem, muszáj még felhívnom Meli szüleit. Meg kell kérdeznem, hogy van. Mi okoztuk a bajt, ideje bocsánatot kérni. Mars nincs abban az állapotában, hogy beszélgetni tudjon, az aggódás után nem is vártam tőle, hogy felhívja őket.

Udvariasan bemutatkoztam, és érdeklődtem az ő állapotukról, majd a barátnőméről is. Nem mondtak túl sokat, de azt megtudtam, hogy egy cseppet sem haragszanak a történtekért. Viszonylag megnyugodtam, de nyugtalanított a hallgatásuk. Biztosan őket is megviselte, nem vártam el, hogy sokat beszéljenek, így elsiklottam a dolog fölött.

Vasárnap reggel elindultam Marshall-ék felé. Ő már várt engem a házuk előtt, teljesen feketébe öltözve.

-      Most magadat gyászolod, vagy az élő és viruló Meli-t? – néztem rá furcsán.

-      Felkészülök a legrosszabb esetre is – mondta halkan Az arca ugyan olyan fáradt volt, mint tegnap is. Gondolom nem aludt jól...

-      A legrosszabb eset is csak az lesz, ha lassan fog felépülni... – forgattam a szemem, és elindultunk a buszmegállóba.

Én megmondtam, hogy Melissa jól van, sőt, ő még jól is fogta fel az egészet. Így menő lesz, kérdezgetni fogják, hogy mi történt vele, aludt már kórházban, és sok egyéb dolog. Legalább Mars is mosolygott egy kicsit a dolgon.

-      Még sírt is... – mondtam halkan a barátnőmnek, de pechemre, Marshall meghallotta.

-      Dehogy sírtam. Csak belement egy kis por a szemembe – füllentett, csak ez már eléggé átlátszó trükk.

-      Milyen kis cuki – ölelte meg szorosan a tiltakozót.

-      De azért ugye nem utálod a „Még nemet”? A megbeszélésünkön merényletet intéztek ellened... -  hülyéskedte el Mars, közben elég furcsán nézett rám. Gondolom a banda neve miatt.

-      Dehogy, sőt, azért mentem, hogy félig kész van a logó... – röhögött Melissa. – Csak nem tudtam megmutatni. Majd megkeresem, vagy újracsinálom.

-      Örök hála érte! – bólogatott köszönetnyilvánítóan, majd fél kézzel átölelte a vállát. Mit ne mondjak, egy cseppet kezdtem féltékeny lenni.

Nem ez az első alkalom, amikor azt eléggé féltékeny vagyok Melissára, Marshall kapcsán. Sokszor volt, hogy Mars és Meli együtt mentek moziba, kettesben… Elég idilli lehetett, vagyis én nem tudom, mert Meli élte át. Jó, igaz én is voltam már kettesben Marssal, de rossz volt látni.

Sikerült rávenni Luckyt, hogy menjünk el moziba. Igaz, ő nem tudott róla, hogy azért, mert ők is ott lesznek. Megpróbáltam nagyon csinosan festeni. Határozottan több smink, mint általában, csinos, de meleg ruha. Aznap nagyon hideg volt, én mégis magamra erőltettem egy szoknyát, meleg harisnyával. Luck nem értette, miért csíptem ki magamat, hiszen ez csak egy átlagos öldöklős film… De én úgy gondoltam, hogy „ez nem csak egy átlagos öldöklős film, mert ott lesz Marshall Basic, aki mellesleg egy teremben fog velem ülni”. De senki nem tudta, hogy mit érzek iránta. Akkoriban azt hittem, hogy ez nem is igazán szerelem, hanem csak úgynevezett rajongás.

A mozi előtt állva megpillantottam őket. A helyes fiút, és az áruló barátnőt. Az utóbbitól függetlenül mosolyogva odaköszöntem nekik. Nem tudtam, miért utál ennyire? Én mutattam be neki a srácot, akkor nem egyértelmű, hogy nem kéne rámászni? Röhögcséltek, néha megérintették egymást. Eléggé úgy néztek ki, mint egy alakuló szerelmespár. Undorító… Itt megutáltam mindent, ami szerelmes.

-       Na? – nézett rám kérdőn Mars.

-       Igen? – ráztam meg a fejemet értelmetlenül. Valószínűleg kicsit elgondolkodtam… Annyira, hogy nem is vettem észre, beszéltek hozzám.

Visszakérdeztem, ugyan olyan aranyosan, mint amikor el akartam „csábítani” Melissától… Úgy éreztem, újra a múltban vagyok. Mintha visszamentem volna. Az érzéseim teljesen ugyan azok voltak. És nem értettem, ez most azért van, mert visszaemlékeztem, vagy, mert ugyan azt érzem…

-       Mikor legyen próba? – kérdezte a szemét forgatva, nagy valószínűséggel, már nem először.

-       Tőlem holnap is lehet, én ráérek – ráztam meg a fejemet.

Legyintett egyet, olyan „veled nem megyek sokra” stílusban, és a telefonjáért nyúlt.

Szerintem Braddel beszélgetett, mivel eléggé laza, és „becézgető” stílusban beszélt a telefonba. Megbeszélték mikor lesz a próba, aztán pedig azt, hogy ki mit visz.

Most Bradékhez megyünk, mert Marsnál nem szerencsések a próbák. Ő csinálja a kaját, Marshall visz üdítőt, én meg válogatok zenéket.

Megjött Lucky is, egy nagy halom „Gyógyulj meg” lufival. Meli állapotához képest egy cseppet sokat ölelgett.

-       Arra jutottam, hogy a „Még nem”, még nem teljes – szólt Luck.

-       Miért foglalkozik mindenki ezzel? – sóhajtottam.

-       Mert menők vagyunk, fogd fel – húzta fel a szemöldökét Mars, és leült Meli mellé a kórházi ágyra.

Nem értettem, mire föl, de nagyon rosszul esett. „Csak barátok, csak barátok…” ismételgettem magamban folyamatosan. Én okoztam, viselem a következményeit.

Gyorsan lehuppantam a kis heverőre, mert úgy éreztem, ha nem teszem, össze fogok esni. Mi van velem?

Lucky látta rajtam, nincs minden rendben, ezért leült mellém, és végigsimította a hátamat. Én ettől úgy éreztem, mindjárt elbőgöm magamat. Értem már, Marshall miért sírt tegnap, nem kellet volna simogatnom a hátát.

Egy ágyon feküdtek, és Marshall arca olyan közel volt a barátnőméhez, hogy én éreztem zavarban magamat. Bár ez érthető az esetemben.

-       Sajnálom srácok… Most mennünk kell – rántott fel Luck, a csuklómnál fogva.

-       Hova siettek? – húzta fel a szemöldökét Mars.

-       Fotózásra megyünk – vágta oda a barátnőm.

-       Gyógyulj meg! – mosolyogtam vissza, aztán kimentünk a folyosóra.

Egy szót sem kellett mondania, tudtam, hogy mire gondol. Hagyta, hogy ráboruljak, bőgve.

-       Ne hagyd már, hogy elvegyék tőled!

-       Már megtették – suttogtam, és a falhoz támasztva a hátamat, lerogytam a földre.

-       Mi van most? Pénteken még minden más volt…

-       Az pénteken volt. Csak barátok vagyunk – bólintottam.

Láttam a tekintetében az elképedést. Ki tudtam olvasni a gondolataiból. „Csak barátok? Ez nem te vagy!” És igaza van. Én tényleg nem ilyen vagyok. Nem süllyedhetek depresszióba. Az ellentmondásos a „régi énnel”, aki valójában most is itt van bennem, csak éppen nem tudja, mit csináljon, mert bizonytalan.

-       Egy kávé? – kérdezte mosolyogva.

-       Most nem… Meg kell keresnem a régi énemet – mondtam a földön ülve, magam elé meredve.

-       Az mondjuk én is díjaznám – sóhajtott. – Na, gyere, mert felfázol.

Melissa tudja, hogy „bele vagyok zúgva” Marshallba, de úgy tűnik, ez nem érdekli. Kihasználja a balesetet, és így szerzi meg őt előlem.

Valószínűleg csak én kreálok ilyen problémákat magamnak…

Otthon bőgve rohantam be a szobámba, ahol úgy éreztem, kisírhatom magamat. Valaki bekopogott, és óvatosan nyitotta ki az ajtót.

-       Valami történt? – hallottam Anyu hangját.

-       Nem, semmi – zokogtam akadozó hangon a lehető legnagyobb hazugságot, amit az emberek használni szoktak.

-       Látszik rajtad –suttogta, és leült mellém, majd megsimogatta a hajamat.

Éppen a párnába temettem az arcomat, és úgy sírtam. Nem tudtam leállni.

-       Melissával van valami? – Semmi kétség, rátapintott a lényegre. Csak nem tudta, hogy milyen formában.

-       Igen – szipogtam.

-       Ugye jól van!

-       Persze, túl jól… - kezdtem bele az akadozó, mesélésembe, ami eléggé egyoldalúnak tűnt.

Elmeséltem az elejétől a végéig. Két évvel ez előttről, mostanáig. A máról, és arról, hogy minden reményem elveszett.

-       Nem éri meg a szenvedés. Ő csak egy srác a sok közül. Lesznek többen, akik majd bomlanak utánad, Ő pedig majd féltékeny lesz… Hidd el, nem csak te fogsz szenvedni kettőtök közül. Te erős maradsz, ő pedig majd sírhat utánad! – mondta Anya.

-       Köszönöm – öleltem meg sírva.