14. rész

Remélem mindenkinek tetszeni fog a rész! 

Jó olvasást! ♥♥♥

A ruhámmal nagyon sokat vacakoltam reggel, amikor a szervezők (akiket megkértem, hogy segítsenek, de a fülük botjukat se mozdították) már ott voltak.

Összhangban volt a sminkem és a ruhám, amikor Mars bejelentette, hogy szerinte úgy nézek ki, mint egy huszonéves.
- Ez most sértés? - gondolkoztam.
- Pontosan - ölelt át az egyik karjával.
- Gyerekek, szerintem fölösleges a szín játék.
- Szerintem is... - vont vállat Mars. Lereagáltam egy szem forgatással. Meli ezt úgy érthette, hogy ha nem szín játék lenne, akkor is meglennénk egymás mellett... Ha nem az lenne, akkor a negyedét sem engedtem volna meg azoknak, amiket csinál. Jó talán csak a felét... Mindegy.
- Akkor a legelején fogjuk lejátszani a dalt.
- Elég nyálas ez a szám... - kezdett nyavalyogni Brad.
- Ha hamarabb szóltál volna - veregettem meg a vállát. -, akkor talán intézkedtem volna. Így már lehetetlen.
- Oké, igazad van - ismerte be, az én arcomra pedig kiült a győztes vigyor.
- A vendégek délután ötre jönnek... Addig az ajándékokat becsomagolhatnánk, nem? - vigyorgott Meli.
Melivel közösen vettük a halat, úgyhogy külön külön is vettünk egy kis apróságot. Én egy nyakláncot vettem neki, ő pedig egy feliratos pólót csináltatott.
Amikor Brad-hez értünk ő éppen be akarta csomagolni a Barbit amit csinált az egyik ismerőse. Személyre szóló, mert pontosan úgy néz ki mint Lucky.
- Te mit vettél neki? - fordultunk egy emberként Marshall-ra.
- Több cédét is csináltam... Az egyiken zenék vannak, ami alatt képek mennek, aztán a másik egy csomó film, a harmadik csak zenék, és az utolsó, a negyedik én vagyok. Lejátszottam pár dalt neki egy jó hosszú videóban.
- Ügyes vagy - mosolyogtam rá büszkén. Ez csak pár pillanatig tartott, amíg nem kezdett el mosolyogva közeledni felém. A szemöldökét húzogatta fel, mire inkább elmenekültem.
- Ne menekülj. Húsz évesekkel nem kezdek...
- Fogyatékos - csaptam a homlokomra.
Így telt az idő egészen ötig. A fiúk hozzákezdtek sütni, de féltem, hogy felgyújtják az udvart, melléjük állítottam az első megbízható vendéget.
Lucky úgy tudta, hogy egy asztalt foglaltunk egy pizzériában, ezért először hozzánk jöt, mert "nem tudom, mit kéne felvennem"...
A megbeszélés szerint nem bújtunk el, mint egy ovis meglepi zsúron, de feltűnés nélkül akartam csinálni. Az sem volt tervben, hogy a fiúk elszabadulnak, és elkezdik bömböltetni a zenét...
- Úr isten! - hatódott meg Lucky amikor belépett. A szemébe könny szökött, majd megpillantott engem meg a fiúkat. Rögtön hozzánk futott oda.
- Az én ötletem volt - bólogatott Brad, majd megpuszilta a barátnőmet.
- Köszönöm - ölelt meg engem.
- Ez a legkevesebb. Boldog szülinapot - szorítottam magamhoz. Mindenki felköszöntötte az ünnepeltet, majd kértünk egy kis csendet. Mars a kezébe vette a gitárt, én pedig leültem a zongora mellé. Az egész nagyon jól összejött. Luck pedig majd kicsattant az örömtől.
- Akkor, most jöhetnek a lufik - mutatott Adam a plafonra, ahol a lufik voltak. Mintha a plafonra ragadtak volna. Eddig senki nem vette észre, csak mi tudtuk, hogy ott vannak. 
Mindenki kivonult az utcára két lufival a kezében, és elengedtük őket. A sok színes lufi csak szállt az égen, repültek fel, talán az űr felé... Jó, ez hülyeség volt, de ki tudja, hol kötnek majd ki a lufik...
Igen, így kezdődött egy szép este Lucky-nak.
Sokat táncoltunk, a fiúk sokat ittak, és mint egy "vad tini" buliban törtek az el nem tett tárgyak. Azt hiszem ki fognak nyírni érte...

13. rész

Nos, mivel volt időm, most felteszem ezt a részt, de próbálok leszokni a rendszertelenségről, szóval ezentúl szerdán és vasárnap fogom feltenni a részeket. Az előző részekhet nagyon szépen köszönöm a komikat, iszonyat jól esik mikor írtok, és sajnálom ha nem írok vissza, de ha megtenném, akkor leírnám, hogy mi lesz, és ezt nem akarom...:D

Ez a rész kicsit eseménytelen és lapos lett, de kellenek ilyenek is..:) Remélem hogy tetszeni fog. Jó olvasást!♥

- Mit képzel ez magáról? - kiabáltam Meli-nek a telefonba. - Eddig senki nem jöhetett be a szívembe  Erre jön ő, és felmutatja a VIP kártyáját. Nem, ez nem így működik. Nagyon el van tájolódva.
- Szerintem aranyosak lennétek. Csak nem értem, hogy miért van szükség a színjátékra.
- Nekem is jól jön, meg neki is. Nekem azért, mert megtanulja, hogy ne kezdjen ki velem, neki azért, mert... Jó, akkor nekem jó, neki csak még egy csaj...
- Miért nem hagytad, hogy megcsókoljon?
- Mert nem a pasim. Nem csókolhat meg akárki, csak így hébe-hóba...
- Megértem. Na, megyek, mert Adam hívott az állatkertbe! - visongott.
- Na végre, felnyílt a szeme.
Sok telefonhívásba került, amíg meghívtam az összes vendéget Lucky bulijára, de végül összejött.
- Szia - köszöntem bele a telefonba, mikor az utolsó dolgot akartam elintézni.
- Csá - szólt bele Ő parasztosan.
- Nekem te csak ne csázz! Nos, kérlek vedd elő a gitárod, és gyere át.
- Akkor csázok a csajomnak amikor akarok, és most eléggé elvagyok. Nincs időm.
- Téves világban élsz, drága... - nevettem ki. - Szeretnéd, hogy én cipeljem át a zongorát?
- Minek kell neked a gitárom?
- Lucky nagyon szereti a dalokat, és ha megtanulnánk közösen egy dalt, akkor az adósod lennék.
- Nem elég, hogy tudom a Boldog Szülinapot?
- Ha ha ha. Nem!
- De az adósom vagy! - nyomta ki a telefont, amit arra véltem, hogy nyertem. Éljen a női hatalom!
A szüleim már rég nem voltak otthon, így nyugodt szívvel engedtem be Marsot, és Brad-et. Együtt játszottak valami nagyon érdekes focimeccset, és hogy ne kelljen szétválniuk, eljött Brad is. Végül is engem nem zavar.
Nagyon sok dalt nyomtattam ki, de csak egy nyerte el a tetszésünket. Vagyis az enyémet, aztán rájuk erőszakoltam, mert tudtam, hogy Luck szereti ezt a dalt.
Brad elkezdte dúdolni, miután meghallgattuk egyszer az eredetit.
- Te tudsz énekelni? - néztem rá összehúzott szemmel.
- Csak dúdoltam...
- Aha, persze. Énekeld csak el! - kértem, maj kiderült, hogy Brad tehetséges valamiben.
- De nem éneklem el holnap. Lámpalázas vagyok.
- Ezt el is kellene hinnem? Közönség előtt játszod az agyad, és egy dalt nem akarsz elénekelni?
- Jó majd meglátom - adta meg magát.
- Köszi.
Mind a hárman külön szobába mentünk, hogy ne halljuk a másikat. Brad szerint a fürdőszobának a legjobb az akusztikája, ezért ott szeretne áriázni, Mars-nak pedig maradt a szobám. Konkrét elrejtett dolgaim nem voltak, szóval nem aggódtam azért, hogy egyedül van ott.
Én tíz perc alatt végigjátszottam a dalt többször is, hibátlanul, amíg ők küszködtek. Nem akartam zavarni őket, úgyhogy inkább a kanapéra lefeküdtem, és gondolkoztam. Annyi megválaszolatlan kérdés bolyongott a fejemben.
Az összes érzésem eddig láthatatlan volt előttem. Amíg én kizártam a fejemből (legalábbis ki akartam) a sok érzelmet Marshall iránt, addig egyre jobban felgyülemlettek.  Nem tudom már többé bemesélni magamnak a "nem érdekel Mars" dolgot. Ha mások nem hiszik el, miért pont magamnak hazudjak?
- Sokszor elénekeltem - mondta Brad "jófiú voltam" hangnemben, éppen a fürdőből jött ki. - Te miért nem gyakorolsz?
- Már tudom - pattantam fel a kanapéról. Rábólintott, mert tudta, hogy igazam van, így egy másik kínosabb témába kezdett bele.
- Megkérdezhetem, hogy mi ez az egész Mars-al? - faggatózott.
- Magam sem tudom - ráztam meg a fejemet.
- Mert, amúgy még az esküvő után hallottam, hogy Lucky-val mit beszéltek...
- Ugye Ő nem hallotta? - vágtam a szavába.
- Dehogy... - válaszolt, mire óriásit sóhajtottam.
- Szóval igaz... - vigyorgott.
Az előbb határoztam el, hogy nem fogok erről hazudni, akkor neki sem mondhatom, hogy nem az.
- Sajnos. Nem értem magamat, ő annyira őrült.
- Nekem mondod? Alig hittem el - röhögött.
- Hát még én... - mormogtam. - Tudod te vagy az egyik legjobb barátom - mosolyogtam rá.
- Jaj, hagyd már. A végén elérzékenyülök - legyintett.
- Komolyan! Veled akármit megoszthatok, és mindig próbálsz segíteni. Köszönöm - mondtam és megöleltem.
- Hú, máris megcsalsz? - lépett ki a szobámból Mars.
- Valami nem tetszik? - röhögtem.
- Semmi, semmi. Brad-nek szólt. Ennyi év után lecserél - szipogott.
Mi lesz ha két hülyét összezárunk? Őrület... És ha egy olyan személyt is zárunk melléjük, aki szeretné épen megóvni a házat, akkor az egy káosz. Olyan volt a délutánom, mint ha bébisintért játszottam volna. Legközelebb fizetést is kérek!
Az eső csepergett a gyakorlásunk közben, és mikor kikísértem őket egy hatalmas szivárvány volt az égen. Marshall csak rám nézett, és felnevetett. 
- Ezt azért csak megérdemlem - húzott magához, és megölelt. - Jófiú voltam, és még énekest is hoztam.
- Köszönöm, mindkettőtöknek - mosolyogtam Brad-re.
- Látom előttem szégyenlősek vagytok, úgyhogy előre megyek. Szia Flor - vigyorgott rám.
Mikor Brad hallótávolságon kívül került, szorosabban magához ölelt.
- Mikor lesz vége? És hogyan?
- Nem élvezed? Hisz jó pasi vagyok. Többször nem lesz ilyen... - fényezte magát.
- Lehet, de csak hogy tisztában legyél vele, én nem egy játékszer vagyok... - világosítottam fel, és ki is bontakoztam az öleléséből. Már indultam be a házba, amikor visszarántott, és megpuszilt. Láttam a győztes vigyort az arcán.
- Lehetetlen vagy - ráztam meg a fejemet, és ott hagytam.

12. rész

A reggelim ki volt készítve az asztalra. Nem tudtam milyen alkalom... Anya mindig egy lapra ír, de azt nem találtam, így már csak apa lehetett, aki a szalvétára ír. Boldogan bontottam ki a szalvétát, amiben egy rövid iromány volt.


"Köszönöm, hogy tegnap este rendes voltál a munkatársaimmal, bár mikor nem vagy az? Mély benyomást tettél rájuk!
Puszi: Apa
Ui.: A palacsintát tedd be a mikróba, és a többi a hűtőben."

A többivel valószínűleg a töltelékre utalt. Legalábbis csak azt találtam a hűtőben. Baracklekváros palacsinta, a kedvencem. Apropó, remélem anya csinálta a palacsintát, mert Apa nem igazán tud.
Reggel megtanultam egy új dalt lejátszani zongorán (csak szimplán unaloműzés céljából), aztán Mars hívott fel délután.
- Szia - szóltam bele bizonytalanul.
- Szia. Mit csináljunk ma? - hadarta el, mintha ez annyira természetes lenne.
- Mintha lenne kedvem veled lógni - hecceltem.
- Na, ha már járunk, akkor csináljuk normálisan, és randizzunk.
- Persze. De nincs jó idő.
- Majd átjössz, és megnézünk egy filmet - röhögött.
- Jó. De akkor már gyere el értem. Várlak - nevettem fel, és kinyomtam. Rögtön sikítozva hívtam a legjobb barátnőimet Skypeon. Visítozva meséltem el nekik mindent.
- Ki vagy te, és mit csináltál Florence Bells-el? - nézett rám komolyan Meli. Luck csak röhögött az ágyon fetrengve. Egymásnál aludtak, így egy képernyőn láttam őket.
- De ez tök komoly! - ütögettem egy párnát.
- Azt mondtad, hogy nem érdekel Marshall. Annyira zavaros lettél mostanában - magyarázott Lucky a haja mögül.
- Nem, nem érdekel - ráztam meg a fejem komoly arccal, és két másodperc múlva elröhögtem magam.
Beszélgettünk még róla, de mindenből én jöttem ki rosszul. Vagy azzal, hogy "nem vagyok szerelmes", vagy a szerintem jó módszer, a "nem érdekel Marshall".
Amikor csöngettek, kétségbeesetten rohantam az ajtó felé. Igen, Mars volt az. Én meg pizsamában álltam előtte.
- Netalán beengednél? - röhögött.
- Ööö... persze, gyere - mutattam a kezemmel utat.
A szobámba mentünk, ahol a monitoron Lucky és Melissa azt kezdték visítozni, hogy "Szia Marshall". 
Otthagytam a szobában a lányokkal, amíg átöltöztem, és féltem, hogy ki fognak beszélni, de hallgatózni meg nem lenne tisztességes... Jó, én és a tisztesség két külön világ vagyunk... Egy pohárral a fülemen lapultam az ajtóhoz. 
- És mióta tetszik Flor? - kérdezte Luck tettetve a tudatlanságát.
- Hát, ööö... rég óta. Nagyon rég óta csak rá vágyom - válaszolt Mars beleéléssel.
- Miért szereted? Mi fogott meg benne?
- Először is, hogy magabiztos, nem ijed meg egy akadálytól ami előtte áll. Okos, szép, és nem kezd el nyávogni azért mert csúnya - sorolta Ő. Én pedig majd elolvadtam. - Benne van minden hülyeségben, annak ellenére, hogy mennyire komoly lány. Nem ken fel magára öt kiló sminket, és természetesen így is szép. Lenne még milió ok azért, hogy miért szeretem, de hosszú lenne felsorolni.
- Ez mennyire aranyos volt - mondta elérzékenyülten Meli. 
- Megnézem, hogy mi tart ennyi ideig... - mormogta Mars, én pedig halálra rémülve berohantam a fürdőszobába. Magamra húztam a pólót, és a tükör elé mentem, mintha az arcomat vizsgálnám.
- Kipp-kopp - nyitott be. - Ezt otthagytad - nyújtotta a poharat. Teljesen elvörösödve néztem rá. 
- Nem hagyhattam ott. Nem is volt nálam. Mellesleg, nem is tudtam, hogy van ilyen poharunk itthon. - mentegetőztem. 
- Most úgy teszek, mintha elhinném, és mindenki tudja az igazságot, csak nem mondjuk ki hangosan. Így jó lesz? - ajánlotta fel aranyosan.
- Megfelel - sütöttem le a szememet mosolyogva. - De azért megfelelően indokoltál!
- Nem kellett megerőltetnem magamat - röhögött. Nem mertem megkérdezni, hogy miért, vagy hogy ezt hogy érti, de mélyen legbelül nem is akartam.
- Egy perc és kész vagyok, addig megteszed, hogy elköszönsz a csajoktól?
- Persze...
Kicsit kínos volt, mert eléggé közel álltunk egymáshoz. Amint kilépett a csempének döntöttem a fejem, ami a fejem hőmérsékletéhez képest jég hideg volt. Minden lehetőséget végig gondoltam, mit tudott volna csinálni. Mi lett volna ha... megcsókol? Mit csináltam volna? Túl sok kérdésem volt, amire már nem kaphattam választ.
Egy bő kötött póló volt rajtam, és egy farmer.
- Na, mit csináljunk? - kérdezte Mars.
- A pasik viszik randira a lányokat, szóval találd ki te - vontam meg a vállamat.
- Akkor elviszlek családlátogatásra - mosolygott. - Az állatkertbe.
- Te bunkó - kezdtem el egy párnával ütögetni.
Húsz perc busszal az állatkertig, szóval húsz perc néma út. Nem szóltam hozzá addig, amíg bocsánatot nem kért.
- Jó, gonosz voltam - tette a vállamra a kezét. - Sőt, bunkó, idióta és köcsög is vagyok.
- Végre beismerted - mosolyogtam rá, majd újra élettelen arcot öltöttem fel.
- Na, tudod, hogy csak vicceltem - mosolygott, és megölelt. Az egész testem bizseregni kezdett. Végül én is megöleltem.
Elindultunk a jegypénztárhoz, közben pedig átkulcsolta a kezemet. Megvette a jegyeket, és rögtön a büfébe mentünk. Itt dolgozik Adam.
- Üdvözöllek az állatkertben, mit adhatok? - vigyorgott ránk Adam a pult mögül. 
- Csá - röhögött Marshall, és kezet fogtak.
- Szia - mosolyogtam rá. 
- Ti együtt? - húzta össze a szemöldökét, és a kezünkre nézett. Mars megszorította a kezemet, és vállat vont.
- Így hozta a sors.
- Na menjetek, és feltétlenül látogassátok meg a rokonokat, de rám várnak a vendégek - biccentett a mögöttünk álló sorra. 
Elsétáltunk a majmok felé egy térkép segítségével.
- Miért jön mindenki ezzel a rokonozással?
- Mert jó poén - húzott magához, és a fejemre puszilt. Gyorsan jöttek nekem ezek a spontán "együtt vagyunk" dolgok...
A kisállat simogatóban el akart hozni egy kecskét, én pedig alig tudtam kiráncigálni onnan. Már azzal kellett fenyegetőznöm, hogy szólok a vezetőségnek, hogy egy veszett marha megtámadta a kis kecskét. Ő viccnek vette az egészet, szerencsémre nem tudta, de én komolyan gondoltam. 
Összességében vicces volt az egész állatkertes dolog. Jó volt vele, csak vele eltölteni egy délutánt. Kár, hogy ez csak álca. 
A parkban leültünk egy padra, én pedig húzogattam a pólóm ujját.
- Fázol? - kérdezte.
- Nem, dehogy - hagytam abba rögtön, ő pedig kiröhögött. 
Elnézte, hogy hallgatóztam az ajtón, most meg ezt is. Lehet, hogy ő is rájött? Melissa és Luck nagyon könnyen észrevették rajtam, akkor ő miért lenne különb? 
Hazakísért, és az ajtó előtt még beszélgettünk, de behívni nem akartam, mert láttam Apa kocsiját beparkolva, szóval "jobb a békesség" alapon inkább kint maradtunk.
- Szóval... - kezdett bele egy mondatba, majd miután csak a szemembe nézett, és egyre közelebb hajolt, hátraléptem egyet.
- Fejezd be a mondatod - kértem.
- Na ne már, most próbállak megcsókolni.
- Nem járunk, nem kell - mosolyogtam.
- Oké, akkor szia - nyújtotta a kezét, és kezet csókolt.
- Szia - nevettem.
Apával csak pár szót beszéltem, megköszöntem a reggelit, kérdeztem a munkáról, majd bementem a szobámba ahol csak bedőltem az ágyba és gondolkoztam.

11. rész

Meglepetten néztem az akváriumot, amiben az aranyhal vígan úszkált. Tegnap még a halálán volt, most pedig úszik? A halak alszanak egyáltalán?! Annyira csodálkoztam, hogy tíz percig mereven bámultam.
- Hihetetlen vagy - kopogtattam meg az üveget. Igen, kezdek megőrülni. Egy halhoz beszélek a szabadidőmben...
Eszembe jutott, hogy Mars-nak megparancsoltam,  vegyen új halat, úgyhogy gyorsan tárcsázni is kezdtem.
- Szia, megvetted a halat? - szóltam bele halkan.
- Szia! Persze - válaszolta vidáman.
- Van egy kis baki. A hal feltámadt - nevettem el magam, mert elég érdekesen hangzik ez az egész.
- Komolyan? - hallottam egy kis megkönnyebbülést a hangjában. - Még jó. Csak most keltem fel, nem vettem halat.
- Látom lehet benned is bízni...
- Persze, majd minden délelőtt kis állat kereskedésbe fogok járni, csak a kedvedért - röhögött rajtam.
- Megbízhatatlan bunkó - kiabáltam bele.
- Akaratos fruska - kontrázott. Egész sokáig folytattuk, egyre rosszabb és rosszabb dolgokat vágtunk egymás fejéhez, addig amíg ki nem nyomtam a telefont.
Az ágyamon feküdtem, és idegeskedtem, mert Mars-al nem nagyon veszekedtünk eddig. Most mi változott?
Tíz perc múlva, mikor már kezdtem beletörődni a dolgokba csörögni kezdett a telefonom. Ő volt az. Gondolkoztam azon, hogy ki kell nyomni, de inkább felvettem.
- Mi van? - kérdeztem lassan, a legaranyosabb hangnememben.
- Bocsi - fújta ki a levegőt. Nem szólt többet, hanem azt várta, én mondjak valamit.
- Egyéb mondanivaló? - kérdeztem egy kis idő múlva.
- Most nem neked kéne azt mondani, hogy "semmi gond, nem haragszom rád"...? - utánozta a hangomat nyávogósan.
- Szokd meg.
- Pedig most a barátnőm vagy - ciccegett. 
- Nem! Nem vagyok a barátnőd. Felejtsd el!
- Tudom, hogy az akarsz lenni.
- Minden vágyam. Amióta megpillantottalak, ez az álmom. Már az esküvői szöveget is tudom, sőt már a gyerekek nevét is kitaláltam - ujjongtam erőltetetten.
- Na és hogy fogják hívni őket? És mennyi lesz? - röhögcsélt.
- Damon és Shelly. Már az egyetemet is kiválasztottam nekik, ne aggódj.
- Én tizenkét gyereket akarok, szóval még egy pár név erejéig erőltesd meg magad.
Ezek után elkezdtünk úgy beszélgetni, hogy már gyerekeink vannak, konkrétan, mint egy középkorú házaspár. Teljesen beleéltem magamat... Pedig nem szoktam ilyet.
Azt vettem észre, amióta elkezdett érdekelni Marshall, minden megváltozik körülöttem. Amit egyszer kemény munkával felépítettem, az most összedől, akár egy kártya vár. Ez azt jelenti, hogy semmi értelme a kitartásnak? Kitartó lettem, és erős. Megtanultam, hogy maradhatok ilyen, de jön Marshall, és mindennek vége. Gyenge leszek, és akármit képes vagyok félbehagyni a hülyeségei miatt. Így már ez az én hülyeségem is...
- Na, megyek edzésre, szia szerelmem - köszönt el.
- Szia egyetlenem. Hú, ez mennyire nyálas...
- Az a lényege - röhögött, aztán kinyomta.
Megetettem a halat, és sikítozva hívtam fel Lucky-t. Elmeséltem neki minden egyes apró részletét a beszélgetésünknek, majd áttértem a "B" témára.
- Semmi nincs vele... - fújtatott. Ebből arra következtetem, hogy inkább hagyjuk a témát, szóval nem is erőltettem.
- Nincs kedved mozizni?
- De, persze. Milyen filmek mennek?
- Meg valami új szerelmes film. Francia országban játszódik, és állítólag csöpög a nyáltól... - röhögött. Igen, mi képesem vagyunk beülni egy ilyen filmre, csak azért, hogy kritizáljuk.
- Megbeszéltük.
Elmondta, hogy mikor lesz, úgyhogy elkészültem, és át is mentem hozzá.
A mozi előtt felszerelkeztünk kajával, és kólával. A film ugyan olyan nyálas volt, mint amilyennek Lucky leírta, vagy talán még jobban is... A telefonunk pedig egész végig csöngött. Hol Marshall, hol pedig Brad hívott minket, de folyamatosan.
A többi néző egyszer kétszer ránk szóltak, a hátsó sorban pedig már azon röhögtek, ahogyan mi röhögünk.
Villámlás és mennydörgés. Ez volt odakint. Legszívesebben visszamentünk volna, de minél később indulnánk el, annál jobban megázunk.
- Hívd fel Brad-et. Hátha el tud jönni értünk - mosolygott Luck, aki még pattogatott kukoricát evett. Gyorsan tárcsázni kezdtem, ha már úgyis hívtak, legalább most visszahívom. 
- Miért nem vettétek fel? - kért számon rögtön Brad.
- Moziban voltunk, ne pattogj már...
- Jól van.
- Nincs kedvetek eljönni a pláza felé kocsival? Eső lesz... - kértem.
- Tudod, szervizben van a kocsim, amióta Mars meghúzta az oldalát...
- Mikor? - lepődtem meg. - És mi miért nem tudunk róla?
- Pontosítok, csak te nem tudsz róla, mert akkor csak ordítottál volna, mert te engedted vezetni. Az esküvő után este.
- Akkor hogy megyünk haza? - fújtattam.
- Talán... gyalog - röhögött ki.
- Köszi... - ráztam meg a fejem. - Na szia - mormogtam és kinyomtam. Volt egy kicsi hátsó szándékom ezzel, mert "neki van kocsija, lógjunk velük". Igen, gonosz volt.
- Na, jönnek?
- Hát, nem... De siessünk, talán hazaérünk, mielőtt elkezdi - reménykedtem. Egy fenét... elindultunk, és az eső elkezdett zuhogni. Általában csak csendesen elkezdi, de most csak egyszerűen leszakadt az ég. Mi pedig futottunk, egészen addig, amíg nem találkoztunk össze a srácokkal. Eljöttek elénk, tök rendesek ahhoz képest, hogy mi kihasználtuk volna őket.
- Tessék - nyújtotta a kabátját Mars.
- Köszi - mosolyogtam, és felvettem. A haja az arcába lógott, ahogy nekem is, az arcomba ragadt, és csurom vizesek voltunk. Velük együtt futottunk el Lucky-ékhoz. 
A szülei dolgozni voltak, úgyhogy nem zavartunk. Adott nekem egy másik ruhát, ami száraz, a fiúk pedig a radiátort ölelték, hogy megszáradjanak. Leültem melléjük, a fejemen egy törölköző, a kezemben meg hajszárító.
- Most az vagy egy álcázott fegyver, és meg akarsz minket ölni, vagy meg akarsz szárítani minket, hogy ne fázzunk meg... - gondolkozott hangosan Brad.
- Majd mindjárt meglátod... - bólogattam összehúzott szemmel, és beindítottam. Először Brad haját szárítottam meg, ami a szárítástól úgy nézett ki, mint egy macska, ha összeborzolják a szőrét. Mars pedig elkezdett nézni rám, majd lelökte a törölközőt a fejemről.
- Naaa... - akadtam ki, mert az összes vizes tincsem az arcomba hullott. Kivette a kezemből a gépet, és elkezdte szárítani a hajamat. Valószínűleg nem tudta, hogy mit csinál, csak a szemembe nézett, de egy idő után megszáradt a hajam is, ahogyan az övé is magától. 
Lucky is kijött, aztán  megnéztünk egy vígjátékot, sok kajával az élen.
Amikor az eső befejeződött mindenki hazament. Anya már otthon volt, éppen sütött. 
- Florence! - szólt anya, mikor becsuktam az ajtót. 
- Anyu. Utálom, ha így hívsz...
- Flor, drágám, este jönnek Apukád munkatársai vacsorára. Mély benyomást kell tenni rájuk, ezen múlhat az előléptetése.
- Jó...
- Szeretném, ha itt lennél velünk - mosolygott rám. Ez azt jelentette, hogy nem mondhatok nemet. - És sütnél egy kis sütit, ha nagyon szépen megkérlek?
- Persze - mosolyogtam. Sütni legalább szeretek.
Az este apa munkatársaival bájologtam, és még zongoráznom is kellett nekik. Egészen úgy néz ki, hogy jó benyomást tettünk rájuk. Anya nagyon sokat főzött nekik. Még a a munkájából is hamarabb hazajött, hogy főzzön, és takarítson. Remélem összejön.

Minden sötét volt, és komor. A víz felszínét az esőcseppek ráncosították fel. Nagyon nagy csend volt. Egy lány úszott a vízben. Nem láttam az arcát, de én is bementem. Sikítozásra lettem figyelmes. A lányt valami behúzta a víz alá. Oda úsztam, hogy megnézzem mi történt, és pont előttem jött fel a víz tetejére. A szeme csukva, a bőre fehér. 
- Melissa - suttogtam, majd engem is lehúztak a vízbe.

A szívemhez kaptam, mikor felébredtem. Hajnal három óra. Nem érdekelt, rögtön fel kellett hívnom Meli-t. 
- Mi az? - szólt bele álmosan.
- Jól vagy? 
- Eddig jól voltam. Miért?
- Rosszat álmodtam. Aludj tovább jó éjszakát! 
Alig tudtam visszaaludni, legalább is nem mertem, de erre az estére már elkerültek az álmok.

10. rész

10. rész

Az eredeti rész feltöltésének időpontja: 2013/01/24

A javított rész feltöltésének időpontja: 2014/03/04

Megjegyzés: -

Az egész nyakam libabőrös volt, de éreztem, hogy Marshallnak csak az volt a célja, hogy bebizonyítsa, zavarba tud hozni. Bebizonyította, most már elengedhetett volna, de még szuszogott egy párat a nyakamba, és csak utána hajolt el.

Túl hosszú volt a kínos csend, és valamelyikünknek ezt meg kellett törni. Na, megint ki volt az? Hát én.

-         Na, indulj már el kifelé! – Meglöktem az ajtó felé, amjd kinyitotta, és előttem sétált ki tök lazán.

Lucky értetlenül meredt ránk, hogy ennyire bezárkózva voltunk, kettesben...

-         Kupaktanács, nélkülem. Ezt még elviselem! De hogy ti valamit sunnyogtoka hátam mögött, az már több a soknál! – Lucky kissé megrémült, én pedig a hangjától ugrottam hátra egy lépéssel.

Kínos mosolyra húztam a számat, majd kicsit meglöktem Mars kezét. Na, most improvizálj, barátom... Ezen a helyzeten már nincs mit javítani...

-         Neked is szia – vigyorogtam, hátha... Hátha... Nem, nem történt semmi.

-         Mit csináltatok bent? – Luck felhúzta az egyik szemöldökét, és úgy méregetett mind a kettőnket.

-         Csak.. ömm.. – Mégsem mondhatom el neki az ajándék dolgot...

-         Csak smároltunk – vonta meg a vállát Marshall.

-         Mi? – akadt ki a barátnőm. A háta mögött az összes fiú, és Meli csendben próbáltak röhögni az asztalon fetrengve. Én akaratlanul is elmosolyodtam, mivel, ha belegondolok, nem bántam volna, ha tényleg...

Lucky értetlenül forgolódott, ránézett a többiekre, és megkérdezte, hogy „ti tudtatok erről?”, majd, mikor vállat vontak, azt vette le, hogy tudtak a dologról.

-         Most azonnal magyarázatot követelek – kiabált ránk, és a táskáját ledobta a kanapéra, egy amolyan „ez hosszú lesz” mozdulattal.

-         Igazából – kezdett bele Marshall a filozofálásba. Magyarázkodni perfektül tud! – Flor most akarta elmondani ezt az egészet, ami kettőnk között van, de így kénytelen vagyok én...

-         Nem! Én kíváncsi vagyok Flor vallomására is – mosolygott rám Lucky.

Hát ezzel megkönnyíted a helyzetemet, kösz!

Lucky keresztbetette a kezét, és várta a magyarázatot.

-         H-hát, az ú-úgy volt... – kezdtem dadogva.

-         Együtt vagyunk – tette fel a kezeit Mars, mintha azt mutatná, hogy ártatlan. Igen, természetesen ezzel is magát adta. Bárcsak egyszer ne magát adná, akkor nem kellene ebben a helyzetbe kényszerülnöm. Könyörgöm, csak egyszer!

-         Erről én miért nem tudok?

-         Mert nekem is hirtelen. Tényleg el akartam mondani, de fel kellene dolgoznom... még nekem is – nyeltem egy nagyot. Ennél jobb hazugsággal is előrukkolhatott volna. Például egy olyannal, amitől nem jövök zavarba minden egyes percben

Szorosan magamhoz öleltem Luckyt és odasúgtam neki, hogy „mindent elmesélek”, aztán pedig berángattam Marshallt a fürdőszobába.

Leültem a lehajtott vécéülőkére, ő pedig velem szemben a kád szélén foglalt helyet. Némán farkasszemet néztünk, és csak ültünk. Percekig. Hosszú, néma percek voltak, amíg Brad be nem kopogott, hogy „nagyon kell hugyoznia, haladjunk a lamúrral”.

-         Sietünk – kiabáltam, szerencsére hangosabban, mint a velem egyszerre ordító Mars, akinek a válasza úgy hangzott, hogy „pisilj egy bokorra, te kutya”. Baráti szeretet? Á, nem.

-         Meddig szándékozod ezt eljátszani? – kérdeztem halkan, összehúzott szemekkel.

-         Ameddig jól esik – vigyorgott. – Na, de nem mondhatod azt, hogy neked nem jön be a helyzet. Nem mindenki lehet a csajom – kacsintott.

-         Ezt úgy mondod, mintha valaki akarná is – nevettem, közben pedig közelebb hajolt hozzám. Az orrunk súrolta a másikét, és már majdnem a szánk is egybe ért, mikor Brad újra dörömbölni kezdett az ajtón.

Kirontottam az ajtón, majd Marshall is jött utánam, Brad pedig egyenesen be.

Lassan elkezdett szállingózni a nagynép, vagyis mikor már mind a négy srác elment, és Melinek is dolga volt, már csak ketten maradtunk Luckyval. Megpróbáltam neki mindent elmesélni úgy, hogy a buliról se tudjon meg semmit, és hogy ne is kezdjen el örülni annak, hogy tényleg járok Marssal.

-         Akkor nem jártok? – biggyesztette le az ajkát.

-         Nem is fogunk – mosolyogtam. – De kérlek tégy úgy, mintha elhinnéd!

Mikor Lucky is elment, megnéztem a halat, akinek időközben lejárt az egy órája... Másfél, két... esetleg kettő és fél órája is lehetett odabent, a sötét ágy alatt.

A szobámba beérve, kinyilvánítottam, hogy a hal megdöglött, mivel iszonyatosan büdös volt bent.

Tárcsázni kezdtem a megfelelő számot, aki alig pár csörgés után válaszolt is.

-         Általában mennyi idő halál után lesz valaminek hulla szaga? – kérdeztem köszönés nélkül.

-         Hát, attól függ.

-         Te kinyírtad a halat – ordítottam.

-         Te mondtad, hogy tegyem az ágy alá – értetlenkedett Mars.

-         Minek hallgattál rám?

-         Nyugodj már le.. Holnap majd veszek egy újat.

-         Ébredj, buta hal – nyöszörögtem, mikor már tisztán láttam, hogy az akváriumban nem mozog a kis lény. – Fúj, én ehhez nem nyúlok hozzá...

-         Oké.

-         De addig rohadjon itt?

-         Hát, ja.

-         Köszönöm szépen a segítségedet, kisegítesz – mormogtam és kinyomtam a telefont.

Hallhatólag nagyon érdekeltem azzal, hogy mit is fogok csinálni, vagy mit nem, de ha ő így, akkor én is így. Engem sem érdekel, hogy mit tesz.

Mikor Anyuék is hazaértek végre, semmi dolgom nem volt, nem volt már mit tanulnom, ami mellesleg egy normál ember szájából elég érdekesen hangzik, és már mindent megszerveztem nagyvonalakban Lucky születésnapjára. Ennyi. Én pedig haszontalannak éreztem magamat

-         Sziasztok – léptem ki mosolyogva a nappaliba.

-         Szia, kincsem – köszöntöttek.

-         Nincs kedvetek csinálni valamit?

-         Most összesen egy kád forró vízhez, és egy masszázshoz lenne kedvem – felelte Anya.

-         Akkor én elmentem, sziasztok – prüszköltem.

Érzett már valaki olyat, hogy amikor ő akar a szüleivel csinálni valamit, akkor véletlenül sosincs idejük rá? Nekem mindig ez van. Ők soha nem akarnak velem csinálni semmit, amikor én akarok, akkor pedig elutasítanak. Soha nincsenek itthon, nem töltenek időt velem. Ritkaság, ha Anya süt, vagy főz velem, de Apa még annyit sem.

Felöltöztem a futós ruhámba, egy rövidgatyába, és egy toppba, így ugrottam ki a szobám ablakából. Szerencse, hogy nem emeletes a házunk, így hogyha egy kis magányra vágyom, akkor elszökhetek. Nem túl sokszor volt még rá szükség, de most gondolkodnom kellett.

Futni kezdtem a naplementében. Éppen, hogy volt egy kis szél, ami leszárította rólam az izzadtságcseppeket. A dombra futottam fel, ahol egy kisé túlzottan bebokrosodott rét van. Luckyval mindig ide bicikliztünk fel. Itt ismerkedtünk meg a két fiúval is. Azután minden nap feltekertünk, hátha találkozunk velük. Igaz, hogy Luck vágyott annyira arra, hogy találkozzunk velük, én pedig csak benne voltam... De ez már annak a jele, hogy találkozni akartam velük, mert nem ellenkeztem.

Kezdett besötétedni, az égen egy sötétebb felhőt láttam, de esőnek semmi jele nem volt, így még tovább futottam.

Általában addig szoktam futni, amíg teljesen ki nem fulladok, és csak aztán indulok el hazafelé, mivel így a korrekt. Ha visszakanyarodnék, hazáig nem biztos, hogy sikerülne kifulladnom.

Amikor már alig bírtam, már teljesen sötét volt. Inkább visszakanyarodtam, hogy ne tévedjek el a földutakon.

Unottan, és kifulladva másztam vissza az ablakomon, pont akkor, amikor pár srác sétált el a házunk előtt.

-         Ilyen seggel az én ablakomon is bemászhatnál néha – ordította az egyik.

Vettem egy mély levegőt, mivel ha nem nyugszom meg, akkor valami elég rondát tudtam volna válaszolni, de csak odamosolyogtam, és lehúztam a redőnyt feleletképp.

Sötét, komor és hideg volt a környezetem. A lábamat szúrta a sok fűszál. Ahogy oldalra nyúltam, egy bokorba nyúltam bele, aminek az apró ágai végigkarcolták a karomat. Hol lehetek? – kérdeztem magamban.

Mindenfelé szúrós növényzet, az fűszálak is szúrtak. Minden csak bántott, mint ahogy a gondolataim. A szüleimmel kapcsolatban... Gondolkodtam.

A réten vagyok! Biztosan. Csak fel kell állnom, és ha látom az utat, akkor biztos, hogy itt vagyok.

Gyorsan felguggoltam, és onnan keltem fel, de amikor kinyithattam volna a szememet, egy sötét erő, valami, amit nem láttam, ellökött. A hátamat és a lábamat újra szúrni kezdte a sok bokor, majd egy nyilalló fájdalmat éreztem, és...

Megint csak egy álom. És mielőtt rájöhettem volna a jelentésére, meghaltam benne. Mint mindig.

Egész este kipattant szemekkel bámultam a plafont, mivel ha elaludtam volna, visszatértem volna az álomvilágba...

9. rész

9. rész

Az eredeti rész feltöltésének időpontja: 2013/01/21

A javított rész feltöltésének időpontja: 2014/03/03

Megjegyzés: Kissé eseménytelen és összecsapott rész lett, de néha kellenek ilyenek is... :)

Remélem, ti nem látjátok majd olyan rossznak, mint amilyennek én ítélem..:D

A strandolás után egy nappal szintén Melivel indultam útnak. Nem azért hanyagolom el Luckyt, mert nem szeretem, vagy valami ilyesmi, de az ő ajándékát akartuk beszerezni. Fogalmunk sem volt, hogy idén mivel lephetnénk meg csoportosan a szülinapja alkalmából. Minden közös ötletet elsütöttünk már, amit csak akarhatott.

Ilyenkor, délelőtt szerencsére nem futhatunk össze vele a városban, mivel az öregek otthonában dolgozik. Mondhatni ez egy részmunkaidős állása, de pénzt nem kap érte. Ledolgozza a kárt, amit okozott. Ezúttal csak részegen graffitizett, majd belekötött a polgárőrökbe. De láthatólag belenyugodott a következményekbe, és meglepő, de ide szívesen is jár, mivel van ott egy néni, akivel mindent megoszt, és meg is értik egymást. Hmm... Lehet, hogy már nem is én, hanem a néni a legjobb barátja? Jobban kellene vigyáznom Luckyra!

A városban, a főutcán sétálgattunk, amikor Melissa hirtelen lemaradt. Nézelődni kezdett a kirakatban, és egy nyakláncon megakadt a szeme.

-         Azt nézd! – Miközben összetapicskolta a kirakat üvegét, még össze is lehelte azt, és az eladónő elég furcsán méregetett minket odabentről.

-         Lucky nem szereti a baglyokat... Meg amúgy is, az túl okos hozzá – ráztam meg a fejemet, majd elrángattam, nehogy kijöjjön az eladó, és ő kérjen meg minket a távozásra.

-         Akkor Lucky miket szeret? – kérdezte Meli bánatosan, miközben egy eldobott, üres, narancsleves flakont rugdosott.

-         Állatokban gondolkozol? – kérdeztem, és meredten a tornacipőm csíkos orrát lestem.

-         Tényleg! – Meli felkapta a fejét. – Vehetnénk neki kiskutyust – mosolygott rám.

-         Nem vehetünk neki kiskutyát... Hiszen az óriási felelősség. – Megütögettem a fejét, hátha észhez térül, de nem sikerült helyes gondolatokra terelnem az eszét.

-         Akkor mit vegyünk neki? Ékszert? Annyi millió ékszere van már, hogy az év minden napjára vehetne fel mást. De kiskutyája csak egy lenne...Vagy adhatnánk macskát, pónit, esetleg aranyhalat... – A levegőben hadonászott, majd feltette a napszemüvegét.

-         Ez nem is rossz ötlet – töprengtem el.

-         A póni? – csillant fel a szeme.

-         Az aranyhal – nevettem el magamat. – Az aranyhalak amúgy is szerencsét hoznak, nem?

-         Egy zseni vagyok – vigyorgott elégedetten Melissa.

Rögtön egy kisállat-kereskedés felé kezdtünk csörtetni, ami nem is volt olyan messze, mint gondoltuk. Ahogyan beértünk rögtön feltűnt a szokatlan szag. Semelyikünknek nincsen semmiféle kisállatunk, ezért a táp és a sok hal szag különös volt.

Az eladó türelmesen bánt velünk, próbálta értelmezni a beszédünket úgy is, hogy befogtuk az orrunkat, és végül elvezetett minket a pompás aranyhalakhoz. Szórakozottan figyelte a jelenetünket, és ameddig nem jött új vásárló, addig próbált minket kisegíteni.

-         Néz már, mekkora szeme van! – És Melissa újra rátapadt egy üvegre, most éppen egy halat zaklatott.

-         Azt hiszem, hogy mindenki jobban jár, ha a hal nálam éjszakázik – konstatáltam magamban, tudtam, hogy a barátnőm nem figyel rám, úgy lefoglalta a hal.

-         Na, jó lesz ez? – mutatott az akváriumba egy aprócska halra, amelyik minden volt, csak nem aranyhal. Be kell vallanom, hogy ennél aranyosabb zöld halat még nem láttam, de aranyhalért jöttünk, nem?

-         Drágám, ez nem aranyhal...

-         Akkor az! Az tök fényes, meg sárga. Akkor az tuti, hogy aranyhal, nem?

-         Tényleg aranyos. – Közelebb merészkedtem az akváriumhoz, amiben a hal békésen úszkált, pontosan addig, amíg mind a ketten oda nem mentünk, mert akkor már megkergülten ficánkolt, és aztán nekiúszott az üveg falának. – Na, ezt a halat Luckynak teremtették – bólintottam meglepetten.

-         Sikerült választani? – jött közelebb az eladó, aki időközben végzett a többi vásárlóval.

-         Igen, ezt szeretnénk elvinni.

Mikor minden apró kelléket megvettük a halnak, hogy boldogan élhessen a csodálatos új otthonában, indulni készültünk. Vagyis én el akartam indulni, de Melissa megpillantott egy csincsillát, amelyik kergén szaladgált a ketrecében.

-         Úristen – visított. – Hazavihetem? Mennyire édes!

-         Hát... nekem igazából mindegy. De személy szerint azzal a tanáccsal szolgálok, hogy okos döntés lenne egy hörcsöggel kezdeni, nem?

-         De hát ez annyira édes! – Azt hittem, hogy Meli szemei kiesnek, annyira ki volt düllesztve.

-         Figyelj. Ha minden egyes cuki dolgot hazavinnél, akkor hol laknál? Teli lenne a házatok a sok édes dologgal. Amúgy is egyszer minden állat megvadul. Egyszer majd megharap, akkor már biztos nem találod annyira aranyosnak, ugye?

-         Hát, inkább megbeszélem ezt Anyuval. Ő megértőbb – prüszkölt egyet, és mintha én sértettem volna meg őt, kiviharzott az üzletből.

Az eladó annyival köszönt el, hogy „sok szerencsét”, majd rám mosolygott, és intett egyet. Hát ez szuper.

Melissa még azért hajlandó volt megvárni, és együtt mentünk el hozzánk, ahová már a fiúkat is hívtuk. Amikor mi odaértünk, Brad és Mars már rég ott vártak ránk az ajtó előtti lépcsőn ülve, de Sam és Adam még nem érkeztek meg.

-         Először a kavicsot öntsük bele, vagy a vizet? – kérdezte Marshall, aki mellesleg elég aranyosan nézett ki egy zacskó szivárvány színű kaviccsal a kezében.

-         Nem tudom, szerintem a vizet kéne először... – gondolkoztam.

Megoldottuk, majd mikor már megcsináltuk ketten Marssal, Lucky kijelentette, hogy szerinte éppen fordítva kellett volna.

Adam az állatkertből érkezett, mint szorgos munkás ember, hiszen ő szeret kihívásokat vállalni, nem mint a testvére Sam, aki valószínűleg otthon várt a csodára, vagy nézte a tévét.

Egyébként ez a mi kis baráti társaságunk. Sam és Adam, a családunk régi barátai, Brad és Marshall, egy véletlen találkozás során, Lucky, egy kávézás után, és Melissa, akivel a játszótéren találkoztam először. Ha úgy tekintjük, itt én hoztam össze mindenkit mindenkivel. A barátságukat nekem köszönhetik!

-         Nem állatkínzás egy buggyantnak adni állatot? – röhögött Marshall. Ő is szereti Luckot, csak éppen nem úgy mutatja ki, mint a normális emberek.

-         Szerintem meglesznek együtt – vigyorgott Adam, és a zacskóra mutatott, amelyben a hal szenvedett. Ott vergődött a vízben, már komolyan kezdtük azt hinni, hogy belefullad a vízbe.

Mindannyian rákészültünk, hogy beletesszük a gömbakváriumába.

-         Az igazság pillanata, amikor eldől a jövőnk. Most íródik meg a jövő történelme, a szegény hadi fogolyról, Ficánkáról. Vajon túléli, vagy belehal a mély vízbe?

Igen, Ficánkának kereszteltük el... Passzolt a név.

Amikor Ficánka végre a vízben volt, békésen kezdett el úszni, egyenesen az akvárium üvegének... De tovább ment!

-         Haláli. Ez a hal tényleg olyan, mint Lucky – röhögés közben Sam leborult a székről, és a földön nevetett tovább.  A nevetésből hallatszott, hogy mindenki sikeresen visszaemlékezett arra a pillanatra, amikor Lucky nem vette észre az üvegfalat, és nekisétált.

Egy kis hatásszünet után mindenki próbálta helyrerakni a gondolatait, és több kevésbé ment is, csak amikor valakinek nem sikerült teljesen visszaállni, és kuncogni kezdett, akkor mindenkiből kitört a röhögés.

-         Ti mit vesztek neki? – érdeklődtem, mielőtt újra folytatódna az ördögi kör.

-         Egy tábla csokit – mosolygott Mars.

-         Lehetetlen vagy. Egy tábla csokit? Ennyi? -  A homlokomat dörzsöltem idegességemben.

-         Mit kéne? – rázta meg a fejét.

-         Valami egyedibb ötleted nincs? Például tanuld meg gitáron a „Boldog Szülinapot” dalt.

-         Szerinted mit játszok le minden évben Bradnek? Minden évben ez a szülinapi ajándéka.

-         De minden évben más verzióban! – Brad úgy helyeselt, mintha neki ez annyira tetszene... Bár, látszólag őszintén mondta.

-         Nekem amúgy Lucky azt mondta, hogy ő a szülinapján több millió lufit szeretne elengedni – kezdett el pampogni Sam, mintha ezzel óriási segítséget adott volna.

-         Persze, zsenikém! Ha szerzel annyi lufit, és héliumot, akkor megoldható – vettem elő a legbájosabb mosolyomat, és ezzel finoman közöltem, hogy ez nem egy jó ötlet, ameddig nincs hozzá megfelelő ezközünk.

A többiek megbeszélték, hogy mit vesznek, addig pedig én töprengtem az összes többi dolgon. Végül a gondolataim ott kötöttek ki, hogy éppen csak vége lett a nagy esküvő őrületnek, elkezdődött a születésnapi parti megrendezése őrület. Soha nincs egy perc nyugtom sem. De végül is, minél hamarabb kezdjük el, annál hamarabb lesz vége, nem?

-         Oké, akkor mindenki írjon össze hat embert, akit el akar hozni. Lehetőleg olyanokat, akiket Lucky is ismer. Rendben? – osztottam ki a feladatot.

-         Nem gondolod, hogy ez így csöppet gyors? Még át sem gondoltam az egészet – ellenkezett Marshall.

-         Egy hetünk sincs a buliig, már ha egyáltalán lesz... És ha egy nappal előtte majd szólunk a meghívottaknak, hogy „amúgy buli lesz”, akkor szerinted mennyien jönnek el? Vendégek nélkül nincsen buli – mosolyogtam gúnyosan, amire Marshall egészen megértően nézett rám.

Természetesen most is igazam volt, hiszen én mondtam nekik egy hete is, hogy kezdjük el megszervezni ezt az egészet, és ne hagyjuk az utolsó pillanatra. De hát „sok idő van még addig”.. Tényleg. Most pedig kapkodunk, mint valami idióták.

Mindenkinek adtam egy lapot, amire jegyzetelhettek, és elkezdtük együtt kivesézni, hogy kik jöhetnek, vagy esetleg kiket tilthatunk ki rögvest a buliról.

Meli merengve bámult ki az ablakon, amikor aranyos hangon megszólalt.

-         Ahj, annyit beszélünk Luckyról, hogy már odaképzelem a járdára – nevetgélt.

Mindenki egyszere nézett ki az ablakon, ahol Lucky közeledett az ajtó felé.

-         Valaki vigye innen a halat! – Marshall volt az első, aki reagált a parancsomra, és két kézzel megemelte a súlyos akváriumot a riadt hallal együtt.

Követett a szobámba, ahol nem volt ötletünk, hova is tehetnénk. Kintről már hallottam, hogy a többiek beszélgetnek a barátnőmmel, de mi még mindig egy helyben toporogtunk.

-         Drágám, nem akarlak megzavarni az elmélkedésedben, de nekem éppenséggel lerohad a kezem, olyan nehéz ez a sz...

-         Az ágy alá –utasítottam gyorsan, mielőtt csúnyát mondott volna.

A nevek listáját is gyorsan bedobtam ugyan oda, majd mind a ketten felkeltünk a földről. Egymásra néztünk, és halkan elnevettük magunkat.

-         Ki fogja bírni a hal? – suttogtam.

-         Biztos – vont vállat. - Egy órába nem hal bele...

-         És mit mondunk Luckynak, miért voltunk itt bent? Ketten...

Erre Marshall elmosolyodott, beleharapott az alsó ajkába, és közelebb hajolt hozzám. Az arcát lehajtotta az enyém mellé, majd mikor már a nyakamon éreztem a leheletét, belesúgta a fülembe, hogy „majd improvizálok”.