Közérdekű

Szóval, eddig annyira nem preferáltam a dolgot, hogy csináljak a blogomnak 2. évadot, de most valahogy megváltozott a döntésem, és átgondoltam a dolgot. Úgy döntöttem, hogy megkérdezlek titeket is (:

Mivel ezen a dolgon vacilláltam, így nem is hoztam részt. Ha nem lesz második évad, akkor nyilván nem is úgy írnám meg, ahogy most el volt tervezve :D

A szavazást megtaláljátok bal oldalt :) Előre is köszönöm♥

Ja, és még a kommentekre válaszolva :) :

L. : Köszönöm szépen :) Örülök, hogy tetszett! :3 És  sajnálom, hogy még többet kell várnotok, de most komolyan nem tudtam, hogy mit csináljak magammal (legyen a második évad, vagy ne...)

Betti.† : Nagyon szépen köszönöm :) Ha tudnád, hogy mennyire örültem neki ^^ Mindjárt ki is teszem :$
            Tényleg örültem neki, de most vettem észre, hogy törölted a blogot. Na mindegy :D A lényeg a szándék ^_^

Szandraa : A te kommentjeidet mindig érdemes kivárni :D Kimondhatatlanul örülök, hogy úgymond "végigkísérted" a blogom fejlődését, és mindig megleptél valami kedves kommenttel, vagy éppen te adtál ötletet (: Köszönöm ♥ Ha megkapom a szavazás eredményét, akkor majd sietek (:

Puszi: F.

33/1. rész [Befejező]

Jó, tudom, ezzel is eléggé elkéstem, de még nem is sikerült teljesen befejeznem, szóval a Befejezőrészt kettészedtem (: 

Most egy hétig nem leszek gépközelben, így nem tudok írni, így remélem, hogy 26.ára meg tudom írni a legeslegutolsó részt :)

♥♥♥♥♥♥♥♥Köszönöm a 22 rendszeres olvasót, és a több mint 12000 oldalmegjelenítést♥♥♥♥♥♥♥♥

♥Remélem tetszeni fog♥

Marshall felsegített a földről, és kisöpörte a szemem elől az arcomba hullott hajat. Nem gondoltam volna, hogy így fog legközelebb érintkezni velem.

-         Szóval, mi is történt veled? – Nem találtam a hangjában iróniát, csak a szimpla aggódást.

-         Semmi, tényleg semmi, jól vagyok!

-         Klassz. Itt fekszel az utcán, a koszban, és tiszta vér vagy. Ezek után azt tudod mondani, hogy nem történt semmi? Flor... Ennél még az is jobb hazugság lenne, ha azt mondod, elestél.

-         Akkor elestem... – Elismételtem az ötletét, és szólnom sem kellett, hogy rosszul vagyok, Mars megérezte, és magához szorított. Biztonságérzetet nyújtott.

-         Tudsz járni? – kérdezte.

-         Természetesen – vágtam rá, de az önfejűségem ellenére sem engedett el.

Nem tudtam, hová megyünk, a lényeg az, hogy el onnan. Féltem, hogyha ott maradunk, akkor visszajönnek Meggie-ék.

Szinte már oda sem figyeltem merre vezet a karomnál fogva, így azt sem láttam, hogy milyen kocsiba ültetett be. Csak kinyitotta az ajtót, és mire észbe kaptam, már nem volt időm kívülről megnézni az autót... Bent pedig az sem érdekelt volna, ha gyorsan vezet. Csakhogy olyan hirtelen csukódott le a szemem, a testemet, pedig mintha nem is én irányítottam volna

Nem aludtam, mivel éreztem, hogy valaki felemel, aztán pedig a térdére támasztva a lábamat, ügyeskedett a zárral. Csakis Marshall lehetett az.

Egy igazán puha helyre tett le, majd motyogott valamit, és járkálni kezdett.

Nem volt erőm beszélni, sem életjeleket adni a létezésemről, így csak feküdtem ott, ahol hagyott, így pedig sikerült pihennem egy kicsit. De aztán egy kis idő múlva Mars dühödt felkiáltására lettem figyelmes.

-         Csak nem vihetem haza! A szülei szívrohamot kapnának, amikor meglátják így... Nem, nem lett komolyabb, és nem, nem akarom kórházba vinni. Jól van, csá.

Csak a rohangálását, és a morgolódását hallottam, ezeken kívül pedig semmi mást nem. Talán nem is csinált ezeken kívül mást.

-         Flor, jól vagy? – szaladt oda hozzám.

-         Én tökéletesen – szuszogtam, majd megpróbáltam felülni, de a karjaim annyira gyengék voltak, hogy képtelen voltam használni őket.

-         Gyere, segítek! – A karját becsúsztatta a hátam alá, és óvatosan felemelt, majd leült mellém.

-         Köszönök mindent! – Addig tartott megfogalmazni ezt a két szót, hogy már magamat idegesítettem vele.

-         Még semmit ne köszönj... Mert tudom, hogy most utálni fogsz, de ki kell fertőtlenítenem a sebeidet!

-         Nem gond – nyeltem egy nagyot, de közben tudtam, hogyha ezzel végzünk, akkor sokkal jobb lesz.

A fürdőben ültünk, és azon voltunk, hogy felmérjük a sebeimet. Végül is jót szórakoztam Marshall szerencsétlenségén...

-         Megtennéd, hogy... ömm.. Levennéd a..? – Beletúrt a hajába, és zavartan a földet fürkészte. A gondolattól is zavarba jött, hogy le fogom venni a pólómat. Neki komolyan van barátnője? – Leveszed a pólód?

-         Igen... Máshogy nem tudnák lekezelni a sebeimet – mondtam szemrehányóan, és mélyen a kék szemeibe néztem.

Elkezdtem felhúzni a pólóm, de a kezem egyszerűen nem akart engedelmeskedni nekem, akármennyire is tűrtem volna a fájdalmakat. Mars megfogta a kezemet, majd a pólómat, és óvatosan lehúzta rólam.

-         Hát ez elég csúnya – húzta végig a bordáimnál díszelgő lila folton a kezét.

-         Tényleg nem valami szép... És eléggé fájdalmas – sziszegtem.

-         Bocsi! – Levette róla a kezét, és elővett egy pár krémet.

Az egész testemen voltak sebek, így amikor kész voltam, egy bugyiban és melltartóban feküdtem az ágyán, ő pedig kiment a konyhába, hogy hozzon valami ehetőt.

-         Flor! – A barátnőm visító hangját hallva azt hittem, csak álmodok, de mikor behuppant mellém az ágyba, akkor rájöttem, hogy ez eléggé a valóság.

-         Nyugi, és kérlek, ne vesd rám magad – röhögtem. Tényleg nem lett volna valami jó ötlet, ha most kezd el ölelgetni.

-         Mi történt? Mesélj! Marshall azt mondta, hogy eki semmit nem mondtál el. Sőt, pont azt mondtad neki, hogy semmi nem történt. Akkor most nekem mindent el kell mondanod!

-         Lucky, én nem ezt érdemeltem – tört ki belőlem.

Bőgtem, mint egy kisgyerek. Miért pont én? Talán nem kellett volna mindent beleadnom a versenybe, és hagyni, hogy Meggie nyerje meg? Na azt már nem! Na, és ha legalább figyelmeztettek volna, hogyha nem hagyom nyerni, akkor jól megvernek... akkor talán nem csináltam volna. Mire volt ez jó nekik? Teljesen egyedül voltam, így még a „küzdelem” sem volt igazságos.

-         Nyugi, jól van! – Lucky nem volt teljesen tisztában azzal, miért kezdtem el sírni, így nem is tudott normálisan okot adni, miért ne tegyem ezt. – Majd minden jobb lesz! Figyelj, inkább meséld el, hogy mi történt...

-         Meggie... ő.. megvert...

-         Nem is te nyertél a versenyen? – nézett rám értelmetlenül.

-         Nem.. de.. megvert...Meg a haverjai. Egy sikátorból jött elő.. – szipogtam. – Aztán ellöktek, és megrugdostak...

-         Mi van? – kerekedett el a szeme. – Ezt jelentenünk kell a rendőrségen...

-         De ne, mert nincs bizonyítékunk. Elszaladtak... – szipogtam szüntelenül.

-         De biztosra tudod, hogy Meggie volt! – Lucky felemelte a hangját, és lassan már idegesebbnek tűnt, mint én.

-         Majd ha tudok, akkor beszélek valakivel... – füllentettem. Nem igazán akartam, hogy mások is tudjanak az incidensről. Ez így sajnálatra méltónak, gyengének állít be engem, pedig én nem ilyen vagyok...

Lucky gyengéden megfogta a vállam, és odahúzott magához. Ez nem sajnálat volt, hanem megértés. Azt hiszem, hogy Lucky mindig az én oldalamon állt, ha a büszkeségemről volt szó... Na jó, lehet, hogyha Marsról van szó, akkor képes leordítani a fejemet, hogy „ ne érdekeljen a büszkeségem.

-         Hé, csajok, bemehetünk? – Brad hangját hallottam az ajtó túloldaláról, így gondoltam a hiányos öltözetem miatt nem kéne fiúknak mászkálni a szobában.

-         Gyertek – ordított vissza Luck, és gyorsan rám terített egy pokrócot.

-         Flor.. Te meg mi az Istent csináltál, hogy így nézel ki? – A kezemre mutatott, ami éppenséggel nem volt letakarva, és foltok díszítették.

-         Majd később elmesélem – mosolyogtam rá, de ő annyira nem díjazta, hogy még most is boldog vagyok, így összeborzolta a hajamat.

-         De komolyan, valami utcai harcba keveredtél? – Ezzel majdnem, hogy a lényeget mondta el.

-         Hagyjál már – nyöszörögtem, majd vették az adást, és elkezdtek másról beszélni.

Brad lehuppant Lucky mellé az ágyra, és elkezdték egymást piszkálni, amíg nem kezdtem el fázni, és jeleztem Marsnak.

-         A te ruháid kicsit koszosak, szóval, azt hiszem, adok neked valamit... – A szekrényhez lépett, majd kivett egy pár ruhát, és odadobta mellénk az ágyra. – Gyere, Brad!

Kimentek a szobából, és Lucky segített a ruhákkal.

Egy bő pulcsi, egy óriási melegítőnadrág – ezt még soha nem láttam rajta, de valahogy meg tudom érteni -, és egy körülbelül negyvenhármas zokni. A lényeg, hogy nem fáztam, és a sebeimet sem zavarták a szűk ruhák.

Lassan kibattyogtunk a fiúk után, akik a nappaliban foglaltak helyet, és a tévét kapcsolgatták.

-         Mit akartok nézni? – nézett fel Brad, aki a lemezek között kutatott.

-         Hát, akármit, csak ne legyen félelmetes, véres, vagy... akció... – suttogtam.

-         Jó, akkor nem az lesz a megfelelő doboz – pattant fel Mars, és az egyik szekrény tetejéről levett egy kis műanyag tartót.

-         Ez anyum lemeztartója, keressünk ebben – vigyorgott. – Nem nagyon szokott filmeket nézni, de hogyha néhanapján kedvet kap hozzá, akkor ebből szokott válogatni.

Elkezdtük nézegetni a címeket, hogy mit nézzünk meg, de a legtöbbnek már a címe is nagyon csöpögős volt, vagy esetleg már láttuk. Igazából a fiúknak pedig mindegy volt, hogy mit alszanak végig...

-         Három méterrel a felhők felett! – Lucky visítása törte meg a csendet, és győztesen a feje felé emelve a lemezt, eltáncolt a barátjáig, és a kezébe adta, várva, hogy beindítsa.

-         Jaj, csak ezt ne! Azt pont megnéztem Anyával, és borzalmas volt az egész. – Mars szenvedő arcot vágott, azt várva, mikor hatódunk meg, de mivel nem tettük, így feladta, és eldőlt a kanapén.

-         Akármit néznénk, akkor is végigszenveded – forgatta meg a szemét válaszul a barátnőm, majd bevackolta magát Brad mellé.

Választhattam, hogy vagy a földre ülök, vagy Mars mellé, így inkább lelöktem a lábát a kanapé egyik oldaláról, és én is leültem.

Nem volt popcornunk, sem kajánk, és valójában nem is a filmet néztük, hanem azt túlüvöltve vihogtunk és beszélgettünk. Ilyen egy igazi barátias este, nem? Legalábbis nekünk mindig ilyenek voltak a z otthoni mozizások

Mars kicsit sem közeledett felém, egész végig csak a kanapé két végében voltunk, még a gerlepár a másik díványon egészen összemelegedtek. Nagyon megszakíthatatlan kapcsolat az övék. Amíg mi Marshallal egyhelyben toporogtunk, addig ők az egyszerűbb utat választották. De most már mindenki boldog, nem? Talán nekem is fel kéne hívnom Will barátomat...

-         Hé, Anya! Szia. Nem aludhatok ma este Luckynál? – kérdeztem halkan a telefonba.

-         Szia kincsem. De, persze! Majd holnap jössz. Egyébként, hogy sikerült a verseny? – Anya hangja sziporkázott. Mintha kicserélték volna... Az elmúlt napokban nem igazán hallottam boldognak, de örültem, hogy ilyen vidám lett.

-         Jól, nyertem, a többi dolog meg majd kiderül... – bólintottam.

Nem akartam a kvízről bájcsevegni, szóval rögtön tereltem a témát. Körülbelül öt perc múlva letettem a telefont, és örömmel értesültem, hogy ugyanúgy Luck szülei is megengedték, hogy „nálam” aludjon. Nem akartuk megijeszteni a szülőket, hogy pasiknál alszunk, de nyilván mi sem akarunk semmit... Vagyis Luck lehet, de az csak rá és Bradre tartozik... Na, meg a nappaliban lévő kihúzható kanapéra.

Mars leszedegette az ágyáról az egyik takarót és párnát, majd a földre dobva leült.

-         Te mit is csinálsz?

-         Aludni akarok... – motyogta.

-         De a földön? Rosszul fogom érezni magamat, hogy én alszom az ágyon... Ne aludjak a földön inkább én?

-         Dehogy! Neked most minimum kell egy kis kényelem – mosolygott rám, majd letette a telefonját az éjjeli szekrényre.

-         Anyukád hol van? – érdeklődtem, mert tudom, hogy az apukája már kiskorában meghalt, de az Anyukája nagyon ritkán van otthon...

-         Éjjeli műszakban dolgozik... Tudod, ápolónő, és így vagy reggel héttől este hétig, vagy fordítva...

-         Ja, rendben – válaszoltam, majd betakaróztam.

Mind a ketten csendben voltunk a sötétben, és hallgattuk a szuszogásunkat, majd beindult valami rap szám. Majdnem szívrohamot kaptam, mivel először nem tudtam hová tenni, de rájöttem, hogy ez csak Mars telefonja. Hunyorítva megnézte a képernyőt, majd visszatette az éjjeliszekrényre.

-         Zavar, ha megy még a zene egy kicsit? – kérdezte.

-         Nem, dehogy... –válaszoltam meglepődötten, de elfogadtam.

Az elalvásom előtt még párszor hallottam azt a dalt. Nem értettem, hogy Mars kinek nem szeretné felvenni a telefont, de minek szóljak bele, ha nem az én dolgom?

Egy sötét sikátorban mentem végig. Nem tudtam, hogy miért... Egy ködös éjszakán miért pont itt sétálgatok? Magam sem értettem, hogy kerülök ide.

Minden félelmetes volt, így hát visszafordultam. Ahogy sietős léptekkel elindultam az ellenkező irányba, beleütköztem egy magas emberbe, aki fekete kapucnis pulcsit viselt.

Meg sem mozdult, csak elkezdett röhögni, ettől pedig megborsókázott a bőröm. Visszafordultam az eredeti irányba, és már ott is állt valaki. Elkezdtek közeledni felém, én pedig becsuktam a szememet.

Csak egy rángást éreztem magamon, és levegő után kapkodva nyitottam ki újra a szememet. Marshall szobájában voltam, de ő nem volt ott a földön.

-         Mars – suttogtam.

Nem kaptam választ, se semmit. Összekuporodtam az ágyon, és már majdnem elaludtam, amikor valaki halkan kinyitotta az ajtót. Hirtelen annyira megijedtem, hogy hátradőltem, és így leborultam az ágyról. Nem éppen ez volt a legkellemesebb dolog a világon, mivel a csontjaim sajogtak.

-         Te meg mit művelsz? – hallottam az Ő hangját.

-         Megijesztettél, te idióta. Minek mászkálsz az éjszaka közepén?

-         A konyhában voltam, meg visszahívtam egy személyt, mert nem hagyott aludni...

-         Ki volt az? – kérdeztem meg félve, mert nem akartam túl személyes dolgokról faggatni.

-         Bella.

-         Ja – nyögtem ki, és aztán felültem az ágyra.

-         Egyébként felébresztettelek? – Láttam, hogy mosolygott, mert a szemem kezdett hozzászokni a sötéthez.

-         Nem, csak rosszat álmodtam... De mindegy, ha eddig kibírtam, akkor most is ki fogom – legyintettem.

-         Félsz?

-         Egy kicsit...

Leült mellém az ágyra és megölelt. A szívverésem annyira összezavarodott, hogy a ritmusa hol gyors, hol pedig lassú volt. Ezt lehet, hogy ő is megérezte, mert halkan felröhögött.

-         Gyere ide... – húzott a mellkasához, és hátradőlt. Igazából nem zavart, de a tudat, hogy a barátnője valahol egyedül alszik, ő pedig velem.

-         És a barátnőd? – toltam el magamtól egy kicsit.

-         Milyen barátnő? – kérdezett vissza gyorsan.

-         Hát, múltkor még nagyon boldogak voltatok együtt. Mi történhetett?

-         Kezdett irritálni, hogy ő nem... mondjuk úgy, hogy nem felel meg az elképzeléseimnek...

-         Bunkó vagy. Ezért dobtad? Pedig bele is voltál zúgva...

-         Az nem ő – vigyorodott el.

Sokáig néztem rá összehúzott szemekkel, de végül ráhajtottam a fejemet a mellkasára, és már majdnem elaludtam, amikor megszólalt.

-         Nem ismerős a helyzet?

-         Egy picit – suttogtam, és el is nyomott az álom...