24. rész

Szóval meghoztam a részt (mint látjátok :3)

Rémélem tetszeni fog, mert nagyon megszenvedtetett.. Kétszer írtam újra, mert a gép magától kikapcsolt, és nem mentette el az írományomat :D

♥Jó olvasást♥

Miután Lucky-val eléggé feloldódott a hangulatunk, végre sikerült elkészítenünk a süteményt, aztán miután elment, egy teljes estét végigbeszélgettem Will-el. Csakhogy most alvás nélkül akartuk megtenni.
- Tudom, hogy nem bírod ki alvás nélkül - röhögött a napszemüvege mögül. Nem értettem, hogy miért van rajta, de nem is kérdeztem.
- Jobban fogom bírni, mint te - dicsekedtem.

Az időnket azzal töltöttük, hogy beszélgettünk. Először normális dolgokról, hétköznapi tevékenységekről, majd mikor az álmosság felülkerekedett rajtunk, akkor inkább idiótaságokat mondtunk. Legalábbis én próbáltam normális maradni, de ő nem működött közre ebben.
- Na és milyen idegen nyelvet tanulsz? - érdeklődtem.
- Matekot - röhögött a saját viccén. A napszemüveg idő közben lekerült róla, így láttam a szeme mellett a nevetőráncokat.
- Hú, ez fenomenális poén volt.
- Mit nem mondasz? - vágta rá, de nem fogta fel, hogy én iróniának szántam.
Elkezdtem kikészíteni a ruháimat holnapra, aztán farkasszemet néztünk a kamerán keresztül. A szobám tanulmányozásával folytatta az estét, aztán én is végignéztem a szobáján, ami elég rumlis volt, szóval inkább csöndben maradtam.

-        Ne lepődj meg... Ő nem védi meg... – mondta egy idegen hang. Nem értettem miről beszél, de meg sem tudtam szólalni. A szám le volt ragasztva, a kezem pedig hátra volt kötve. Egy poros helyen ültem, ahol talán még patkányok is voltak.

-        Szegény lány... – jött a válasz egy másik hangtól. – Most még virágözön árasztja el... de minden temetés ilyen – röhögött.

Észrevettem a koporsót. Azt amiben „én” voltam. Amelyik magába húzott. Az, az én koporsóm volt.

Rángatózni kezdtem, mert ki akartam szabadulni. El akarnak temetni? Hát, engem biztos, hogy nem fognak. Lemondhatnak arról, hogy velem akármit is tesznek.

-        Nézd meg, hogy fél! Pedig nem ő tehet erről, hanem a fiú – mutatott egy sarokba az első hang tulajdonosa. Fekete volt a haja és a hosszú ruhája. Az arca is fekete volt, nem láttam belőle semmit.

A sarokban pedig olyan volt, amit nem akartam látni. Amikor látták, hogy zokogni kezdek, elkezdtek röhögni.

Ordítani szerettem volna, de nem tudtam, csak sírtam tovább. Marshall feküdt a földön, az arcán vágásokkal. Még lélegzett, de nem mozdult meg. A lábammal odatoltam mellé magamat, és odabújtam hozzá. Hallottam a halk szuszogását, ami valamennyire megnyugtatott.

-        Látod! Már megnyugodott. Ő okozza... Miatta nincsenek álmai - konstatálta a hang.

-        Végezzünk vele – egyezett bele a másik.

Egy kés repült felénk, ami belefúródott Mars hasába. Elég gyorsan vérezni kezdett, ő pedig összeszorította a szemeit. Reszketett. Semmit nem tudtam tenni. Csak végignéztem, ahogy abbahagyja a reszketést.

-        Mi van már? – hallottam Will hangját. Nagyon mérgesen meredt a kamerába, de nem értettem, hogy miért.

-        Mi lenne? – ásítottam.

-        Minek kell sikítozni? – kérdezte, mire beugrott az álmom. Borzalmas volt. És most sem értettem az egészet.

-        Bocsi, semmi... nem tudom.

-        Mindegy – mosolygott. – Készülhetsz is, mert mindjárt suli!

Elköszöntünk egymástól, aztán kikapcsoltam a gépet, és készültem is. Lucky-ék háza felé vettem az irányt, és legnagyobb meglepetésemre, ő már a házuk előtt várt engem.

Elmeséltem neki, hogy Will-el szoktam beszélgetni, de ő ezt már tudta, mert Ollie elmesélte neki.

-        És pontosan mit mesélt neked? – röhögtem el magam kínosan.

-        Tudom, hogy nem kellene elmesélnem ezt, de Will-nek eléggé tetszel...

-        Hát, lehet tényleg nem kellett volna – krákogtam. – Már csak az én érdekemben sem. És ez biztos?

-        Eléggé annak tűnt – bólintott.

-        Akkor megpróbálok távol maradni tőle – röhögtem.

Luck nem értette, hogy miért akarok távol maradni Will-től, mert ő „olyan jó pasi”. Azt mondta, hogy Marshall most úgy is utál, akkor én miért tartsam magamat ahhoz, hogy szeretem. Még mindig nem értem a barátnőmet...

A suliban még mindig a nyári sztorik mentek, mert most mindenki másnak mesélte el az élményeit. A tanárok már nem egészen így gondolták. Keményen belekezdtek az anyagba, és elmondták, hogy „ebben az évben eléggé pórul fogunk járni”. Én odatettem volna, hogy tisztelet a kivételnek, mert vannak az osztályban olyan emberek is, akik tisztességesen tanulnak. Például én...

- Ivan Iljics halála! – ordította el magát az irodalomtanár. – Ki olvasta el?

Mindössze öten jelentkeztünk az osztályból. Ezek után elég nagy ordítás, fejmosás és oktatgatás kezdődött az összes órán.

A hatodik óra után a faliújságnál vártam Lucky-t, és közben elolvastam a plakátokat.

„Végzős bál! Csak végzősöknek, vagy az ő párjaiknak!”

„Ki mit tud! Mutasd meg az egész iskolának, hogy mit tudsz. Jelentkezz egyénileg, vagy bandában.”

Marshall-nak valakivel el kell mennie a bálba. Pénteken lesz, szóval gyorsan kell döntenie.

-        Szia! – ugrott elém Luck. – Indulhatunk?

Hazamentünk, én pedig otthon az ágyamon fekve hívogattam Marshall-t. Körülbelül tíz hívás után már nem nyomta ki a telefont, csak egyszerűen hagyta, had csörögjön. Mikor már azt is megunta, egyszerűen kikapcsolta a telefonját. Csodás. Szóval ennyire idegesítem? Meglehet...

Csak feküdtem a plafont fürkészve, mikor megcsörrent a telefonom. Gyorsan kaptam oda érte, mert azt hittem, hogy Ő az...

-        Igen? – szóltam bele unottan, az ismeretlen szám láttán.

-        Szia, Will vagyok. Nem jössz le ma a tengerpartra?

-        Hát, elég sokat kell tanulnom, és rengeteg dolgom van... – kerestem kifogásokat.

-        Tudom, hogy hazudsz. Na, eljössz? – röhögött, én pedig kénytelen voltam beleegyezni, mivel már lebuktam.

Elkészültem, és indultam is a partra. Will-t sehol sem láttam. Kerestem egy ideig, aztán leültem a homokba.

Arra lettem figyelmes, hogy a One Direction – Kiss You elkezd bömbölni. Körbenéztem és Will táncolt felém.

-        Ez nem lehet igaz – suttogtam. Óriási szerencse, hogy nem volt a parton senki.

Értetlenségemen megráztam a fejemet, mire Will továbbra is mosolyogva közeledett felém.

Ez a zene valami célzás akarna lenni? Nem lehet az...

A dal, és a tánca végén odajött, és nem, kérdezett semmit, elkezdte a fejét egyre közelebb tolni hozzám.

- Mit szeretnél? – léptem egyet hátra.

- Gondoltam, ha szombat este is eléggé elvoltunk, meg tegnapelőtt... Meg még tegnap is – sorolta.

- Igazából, a szombat estéből csak annyira emlékszem, hogy elmentem otthonról. Nem tudtam azt sem, hogy veletek voltunk...

Szomorúan nézett rám, de aztán elmosolyodott.

-        De attól van esélyem, nem?

-        Az a helyzet, hogy... – kezdtem bele a mondatba.

-        Vagyis nincs... értem én – mosolygott erőteljesen. Nem volt kedvem megbántani, meg amúgy sem szeretek embereket megbántani, de ha egyszerűen nem táplálok iránta semmi érzelmet, akkor nem hazudhatok...

Igaz, hazakísért, de elég kínos volt az a pár perc. Még most sem hiszem el, hogy képes volt One Direction-t énekelni, azért, hogy megcsókoljon. De valamit nagyon félreértelmezhetett... mert duplán beégette magát. Szerencséje volt, hogy nem járt arra senki, és csak én láttam.
Otthon kezdődhetett újra a „hívogassuk Marshall-t”akció. Még mindig ki volt kapcsolva a telefonja, szóval úgy éreztem, hogy fel kell, hogy adjam.
Anya jött be a szobámba, aki kérdezősködött Will-ről. Hát, elmondtam neki, hogy mi történt, de aztán alig tudtam leállítani, annyira nevetett.

- Egyszer Apád is ezt csinálta. Elénekeltem egy szerelmes dalt, de akkor még nagyon égőnek találtam.
- Ezt ugye nem célzásnak szántad - vontam fel a szemöldökömet, mire csak legyintett, és bejelentette, hogy ezentúl szerdánként öt órára menjek a pszichológushoz. Vagyis holnap...
Holnap meg kell beszélnem vele, mindent. Nem mehet így tovább, hogy nem szól egy szót sem, és azt sem tudom, hogy mi baja van... Ha komoly baja van, akkor abbahagyom a zaklatását, de ha nem, akkor nem szabadul meg tőlem.

Egy sötét utcában sétáltam Melissa-val az oldalamon. Az utca kinézetéhez képest eléggé vidáman sétáltunk, és beszélgettünk. Aztán bekanyarodott egy srác is az utcába. Velünk szemben sétált. Minél közelebb ért hozzánk, annál világosabb lett minden, de annál jobban elhallgattunk. Az utca már visszanyerte a rendes színét, de amikor a fiú odaért, leszúrta Meli-t. Marshall volt az. Én úgy viselkedtem, mint aki le van kötözve, mert nem tudtam segíteni.

Hajnali három óra. Rögtön Meli számát ütöttem be a telefonomba, és hívni kezdtem.
- Mániád engem hívogatni hajnalban? - nyöszörögte.
- Lassan az lesz - szuszogtam. - Jól vagy?
- Persze! Mi bajom lenne? - morgolódott.
- Semmi, semmi. Jó éjt.
Ezek után nyugodtan aludtam vissza.

Boldogan, vagy inkább kevésbé boldogan kászálódtam ki az ágyamból. Ma végre értelmét nyerheti a sok rémálom... Legalábbis nagyon remélem. Nem szeretnék örökké félni az alvástól!
Anya hagyott egy „sok sikert” cetlit a hűtőn, de valójában nem értettem, hogy mi jelentőssége lehet... A pszichológushoz nem kell siker. Ahhoz talán ép elme szükséges, ami nekem nincs. Hiába vagyok okos, vagy van nyelvérzékem, attól ugyan úgy azt érzem, hogy egy magánzárkában van a helyem.
Lucky-val némán mentünk a suliig. Csendben, telepátiával beszéltünk meg mindent. Én még magammal sem egyeztem meg, hogy komolyan azt akarom e tenni, amit elterveztem, de Luck már látta rajtam.
Az órák unalmasan, az „első heti” hajtással teltek, ami lassan átnyúlik majd a „második heti” hajtásba, és így tovább... Ilyen az iskola...
A hatodik óra után gyomorgörccsel léptem ki a teremből, és néztem körbe. Nem láttam Őt, úgyhogy a termük elé siettem, ahol nagyobb sikerrel jártam.
Amint megpillantott, láttam a szemében valami gyűlöletet. El akart menni. A haverjaival is lepacsizott, én pedig nem hagyhattam, hogy elmenjen. Addig nem, amíg nem kapok magyarázatot.
Megragadtam a vállát és megállítottam, legalábbis próbáltam, de annyira nem állt ellen.
- Mi van? - kérdezte bunkón.
- Magyarázatot követelek! - fújtattam. Biccentett egyet a fejével az udvar felé. Értetem a célzást, mert a haverjai eléggé furcsán nézték a jelenetet.
- Na, mond! - nyújtózott egyet az udvarra kiérve.
- Elmondanád, hogy most mi a probléma velem? - kezdtem.
- Na, ne már, hogy most adod az ártatlant... Mintha nem tettél volna semmi rosszat, amíg táborban voltam - mérgelődött.
- Mert mit tettem? - röhögtem el magamat.
- Mi van a fültágígós sráccal? Eléggé a fiúdnak tűnt... Meg Lucky szervez egy találkozót, és te a pasiddal jössz el... Pf - röhögött kínosan.
Válaszolni szerettem volna, de annyira elkezdtem röhögni, hogy körülbelül öt percig nem voltam képes abbahagyni.
- Na ne! - röhögtem. - Nate, meg én? Viccelsz, ugye?
- Mi van vele?
- Na, szóval, hát ez titok, de mivel ez... - haboztam, amíg Mars kíváncsian figyelt. - A helyzet megkövetelni, hogy elmondjam, szóval... Az van, hogy Nate-nek nem igazán jövök be...
- Vagyis?
- Nate meleg... - suttogtam.
- Ne! Nem hiszem el - rázta meg a fejét. Nem nagyon akarta elhinni, de egy negyed óra után sikerült megértenie, hogy nem beszélek hülyeséget. Nem hazudtam, de nem is szabadott volna elmondanom...
- Akkor most mi lesz? - kérdezte mélyen a szemembe nézve.
- Szerintem a legjobb az lesz, ha barátok leszünk... Nézd meg, most is mi lett belőle... Féltékenykedés, akaratoskodás, és probléma.
- Igazad van - bólintott kicsit fájdalmasan. Én ezt egy próbának szántam, mert ha őszintén szeret, akkor nem fog egy másik lányt keresni, hanem tovább küzd értem. - Akkor barátok - húzott magához, és megölelt. Mélyen beszívtam az illatát, mert úgy gondoltam nem fogom egyhamar újra érezni.
Megbeszéltük. Akkor valójában ennyi? Végeztünk... Remélem, csak egyelőre. Ez csak egy ideiglenes állapot.
Scott rendelője egy emeletes ház harmadik emeletén van. Félve kopogtam be, ő pedig rögtön ajtót nyitott. Most nem a nappaliba vezetett, ahol múltkor a heverőn feküdtem, hanem az étkezőbe, ahol egy kis kerek asztal volt. Otthonos hely, de se sütőt, se gáztűzhelyét nem találtam, ahogy körbenéztem. Végtére, ez csak a munkahelye...
Egy bögre teát tett le elém, ami eléggé meglepett.
- Miért teázunk? - kérdeztem értetlenül.
- Te nem vagy őrült! Gondoltam képes leszel jobban megnyílni előttem érzelmileg, ha nem úgy kezellek, mint egy beteget - adott magyarázatot.
- Értem - bólintottam. - Nos, azt kérdezted, hogy valami megvéd e... Az álmomban volt egy elég érdekes párbeszéd...
Először furcsán nézett, de aztán figyelmesen végighallgatott. Végül arra jutott, hogy lehet, hogy egy személy az, aki mellett biztonságban érzem magam. És megeshet, hogy ez a személy Marshall...

Nem voltak otthon a szüleim, úgyhogy amint gyorsan megtanultam, és leültem filmet nézni. De igazából nem sokáig élvezhettem az animációs mesémet, mert valaki szó szerint ráfeküdt a csengőre. Először nem is sejtettem, ki lehet az, de amint megláttam, csodálkoztam, hogy, miért nem tudtam elsőre is...

-        Mit keresel itt? – mosolyogtam.

-        Egyértelműen nem a nagymamádat, hanem téged – tett egy lépést be a házba. Becsuktam utána az ajtót, így már mindketten bent voltunk. – Tudod, most lesz az a végzős bál!

-        Igen – mosolyogtam bíztatóan. – Na, és kivel mész? Gondolom van már párod... – Úgy éreztem, hogy fontos neki egy barát, ha már úgyis azok vagyunk, támaszt nyújtok neki.

-        Hát már egy pár lány hívott, de senkinek nem válaszoltam, mert először azt akarom elhívni, akit én szeretnék. De ha beégek, akkor majd valamelyiküknek igent mondok. Kénytelen leszek.

-        Szerinted, lenne lány, aki visszautasítana téged? – vigyorogtam, és meglöktem a vállát.

-        Csak egy... – bizonytalanodott el, mire minden pillangó rebegtetni kezdte a szárnyát a gyomromban.

-        Derítsd ki, hogy mit mond – bíztattam, mert úgy gondoltam, hogy én vagyok az.

-        Kösz, megyek is, és megkérdezem – ütögette meg a karom, olyan „haver” stílusban, majd elindult az ajtó felé.

Visszamentem, és újra beindítottam a filmet. Kirázott a hideg, úgyhogy egy pokrócot terítettem magamra.

-        Flor! – hallottam Mars hangját. Először azt hittem, hogy képzelődök, és meg sem mozdultam, majd mikor újra szólt, rögtön felpattantam.

-        Igen?

-        Elfelejtettem megkérdezni valamit... Eljössz velem a bálba?

-        Mi? Azt hittem, hogy csak barátok vagyunk.

-        Mint barátok. Tudom, hogy nincs programod péntekre, és én pedig a haverjaimmal akarok lógni – mosolygott. – Az volt a legnagyobb problémám, hogy Brad-el nem mehetek el...

-        Persze, elmegyek – bólintottam rá.

-        Nos, akkor minden lány igent mondana – húzta ki magát büszkén, mint aki jól végezte dolgát. Az önimádatnak vannak határai? Kétlem...

-        Idióta – ráztam meg a fejemet.

-        Jó a film – kacsintott, majd elindult hazafelé.

Lucky-val végigbeszélgettük az estét, és aztán mindenféle rossz álmot elkerülve aludtam. Talán Marshall miatt van, az is lehet, hogy semmi köze nincs hozzá. De ki tudja. Örülök, hogy nem álmodtam semmit, az ég adta világon.

23. rész

Úristen!! 4000? Nagyon szépen köszönöm ♥♥♥

A részbe minden tőlem telhetőt beleadtam, de én is foghatom az SzJG 8.ra, hogy nem tudtam hosszabbat írni :S

Jó olvasást!♥

Sokáig követtem, de egy utcába bekanyarodva már nem láttam. Eltűnt.
Felhívtam mobilon, de ki volt kapcsolva. Így Brad nevén állapodtam meg másodjára. Már épp le akartam tenni, mikor felvette.
- Hali - kiáltotta el magát, én pedig reflexből elkaptam a telefont a fülemtől.
- Szia. Mars veled van? - reménykedtem.
- Nem veled van? - lepődött meg.
- Miért lenne velem?
- Hívd fel inkább Luck-ot. Ő majd elmagyarázza.
Gyorsan fel is hívtam számon kérni.
- Nos - kezdte halkan -, tudom, mostanában nem voltam a legjobb barátnő, de csak neked akartam jót. Kezdjük ott, hogy hívogattam a fiúkat. Mivel nem értettem velük szót, kénytelen voltam elmenni a táborba, de ezt Nate kikotyogta - fújtatott.
- Vagyis amíg „strandon” voltál, akkor valójában tényleg a táborban voltál... - értelmeztem a hallottakat.
- Igen, és mivel meg tudtam beszélni Marshall-al, hogy szombaton találkoztok, Nate-el pedig, hogy elvisz téged a helyszínre, most nem igazán értem, hogy miért NINCS A MEGBESZÉLT HELYEN?! - akadt ki.
- Én sem egészen értem. Ott volt, aztán elment. Most meg nem találom... - vontam meg a vállam, lezárva a témát.
- Este kimehetnénk... Egy „újra szent a béke” parti? - tálalta fel az ötletet. Rögtön belementem az ötletbe, szóval találkoztunk is.
Mivel a Marshall sztori miatt ki voltam akadva (megint), Lucky jó barátnő módjára nem beszélt Brad-ről. Egy szót sem ejtett róla. És igazából a nyárűző fesztiválon lyukadtunk ki, ahol ittunk is egy kicsit. A többit meg észre sem vettem.

Ruhában ébredtem, pontosabban a tegnapi ruhámban. Kicsit saras volt a gatyám, én pedig másnapos. Úgy éreztem, hogy a fejem menten szétreped a fájdalomtól, de csak tovább fetrengtem.
Mikor sikerült kikászálódni az ágyamból, rögtön a tükörhöz sétáltam. Felsikítva hátráltam, mivel nem egészen azt mutatta, amit látni szerettem volna. Nekem eddig nem volt szivárványszínű hajam.
Vissza akartam idézni az emlékeimet, mikor egy kép bevillant. A parkban mászkáltunk Lucky-val egyedül, de találkoztunk valakikkel. Motoron voltak, mi pedig felültünk mögéjük. Eddig emlékeztem. Aztán teljesen kiütődtem.
- Úristen - suttogtam még mindig a tükörképemet szuggerálva, hátha, csak képzelődök. De mikor már öt perc múlva sem tűnt el, úgy éreztem, valamit kezdeni kell a fejemmel.
Kilestem az ajtón. A nappali tiszta volt, nem voltak ott a szüleim. Átrohantam a fürdőbe és a csap alá dugtam a fejemet. Örömmel konstatáltam, hogy a festék lekopik. Igaz, halványan látszottak néhány helyen az élénkebb színek nyomai, de sokkal jobban nézett ki így.
Nem tudtam kit keressek, hogy megbeszéljük ezt. Marshall? Azt hiszem, őt érdekelné a legkevésbé a dolog.
Lucky-t kezdtem tárcsázni, és rögtön fel is vette.
- Szia - ásított bele a telefonba.
- Mire emlékszel a tegnapból? - kérdeztem rá rögtön.
- Arra, hogy a cross motorpályán voltunk Ollie-val, és Will-el. Aztán eljöttünk ide, hozzám.
- Ollie az unokatesód, igaz?
- Aha, Will meg a haverja.
- Akkor meg vagyok nyugodva. Legalább nem valami vadidegenek mögé ültünk fel.
- Ja, de végigmentünk velük a pályán.
- Ez komoly? - röhögtem el magam. Persze totálisan komolyan gondolta, és még igaz is volt.
A következő órában négyes beszélgetést indítottunk, ahol Will és Oliver elmesélték a tegnapi napot. Ők láthatóan jól szórakoztak rajtunk, de mi nem találtuk viccesnek, amikor átestem a motoron, vagy, hogy Lucky majdnem elszállt, amikor beindította.
- Nagyon vicces volt, mikor tövig behúztad a gázt - röhögött Oliver. Nagyon hasonlítanak egymásra Lucky-val. Kicsit barnább bőr, sötét haj, sőt, még a mosolyuk is ugyan olyan.
- Oliver Mason! Ne merj rajtam röhögni - nézett szúrósan a kamerába Luck.
- És miért volt színes a hajam?
- Hát, én találtam egy csomó hajfestéket a fürdőszobában - húzta a száját a barátnőm.
- Mindegy, megyek, és kimosom még egyszer - fújtattam egy halványkék tincset tanulmányozva.
- Mehetek én is? - kérdezte Will. Hát ez egy pasi beszólás lehetett...
- Felejtsd el!
Kinyomtam a skype-ot, és egy törölközőturbánnal mentem ki a szobából. Anyának szerencsére nem tűnt fel az egészből semmit.
Mikor végeztem Apa csak annyit mondott, hogy túl későn értem haza. Inkább gyorsan beslisszoltam a szobámba, ahol előkészítettem mindent a holnapi napra. Ruha, táska, egy füzet. És valahogy magamat is felkészítettem, hogy biztosan látni fogom Mars-ot. Ennyit az önbizalmamról.

A skype magától bekapcsolódott, ahogy a gépet benyomtam, és ezt csak akkor vettem észre, hogy amikor a suli honlapját böngésztem, Will videó hívást indított.

-  Mi az? – kérdeztem, mikor az elfogad gombra kattintottam.

-  Semmi, csak gondoltam beszélgethetnénk…

Egy ideig, jól van… hajnal egyig beszélgettünk, én egy jégkrémes dobozzal a kezemben, ő pedig egy súlyzóval a kezében.

-  Csak keménykedsz azzal? Csak egy kellék – röhögtem rajta.

-  Mond meg ezt a kockás hasamnak is – öltötte ki a nyelvét, majd felhúzta a pólóját. – Na, látod… ezt se a szél hordta össze!

-  Biztos odarajzoltad… - vontam vállat.

Hasonló hülyeségeken röhögtünk. Kérdeztem a motorozásról, ő engem a zongoráról, meg kiderült, hogy egy időben Lucky össze akarta hozni velem. Azt mondta, hogy ő benne lett volna, sőt, még most is…

Reggel fáradtan, sőt, hullafáradtan ébredtem. Összekaptam magam, és indulhattam Luck-hoz. Ő még fel sem ébredt, szóval vártam rá egy darabig.

Út közben megbeszéltük, hogy délután sütünk valamit, és rávett, hogy hívjam meg Marshall-t is.

Mivel mi ketten nem vagyunk osztálytársak Lucky-val, így a termeink előtt kettéváltunk és a saját termünkbe léptünk be. Nálunk káosz volt. Szó szerint. Üvöltött a zene, körülbelül három telefonból, a fiúk a tőlük legtávolabbi emberhez ordítoztak, nem is csodálkoztam, amikor Sam felállt a padra és azokon ugrált egyikről a másikra. Ilyen az osztályom. Azoknak a tanároknak sem szükséges bemutatni minket, akik nem tanítanak. Elég jó ismer minket mindenki. Nem azért, mert valami menőbb osztálytársunk van, hanem mert az egész osztály összetart, és benne vagyunk minden egyes balhéban. Ha valamelyik osztálytárs nem akar részt venni a buliban, akkor automatikusan akció lefújva…

Váltottam pár szót mindenkivel, meghallgattam a sok nyári sztorit, miszerint „mekkora zsír partiban volt”, vagy „úgy berúgott, hogy nem emlékszik semmire, szinte az egész nyárból”. Az utóbbiakat inkább az „alkoholistától” hallottam, akik eljátsszák, hogy be vannak rúgva, és nincsenek a tudatában, hogy alkoholmentes sört ittak.

Az osztályfőnökünk végigbeszélt egy órát az idei évünkről, hogy mennyi verseny lesz stb.

Az óra végén kimentem a folyosóra és megpillantottam Marshall-t. Odafutottam mellé, először nem akarta tudomásul venni, hogy ott állok mellette, majd mikor köszöntem megállt és szembefordult velem. Kínosan nézett át a fejem fölött, valakit keresett.

-  Szóval, nincs kedved ma átmenni Lucky-ékhoz? Sütit sütnénk… - ajánlottam.

-  Dolgom van – húzta fel a szemöldökét.

-  Na, és mi? – kérdeztem hitetlenül. Annyira gyorsan vágta rá a válaszát, hogy nem tudtam elhinni.

-  Nem tudom… De majd lesz – válaszolta, majd elsétált. Megsemmisülve álltam ott, ahol hagyott, majd valaki megveregette a vállamat.

-  Hidd el… a helyében te is zabos lennél… - nézett a szemembe Brad, majd ő is elment Mars után.

Lucky-nál sikerült kidühöngnöm magamat. Legfőképpen azért voltam dühös, mert nem tudtam, hogy annak a fajankónak most mi gondja van velem.

Elkezdtük kikészíteni a hozzávalókat, közben megbeszéltük minden bajunkat. Neki legfőképpen az volt a baja, hogy „mikor szingli, akkor boldog párokat lát, de ha van valakije, akkor boldog szinglikkel van teli a világ”. Sokszor nem értem ezt a csajt… Ezen annyira beidegesedett, hogy a habverőt a legmagasabb fokozatnál is tovább akarta állítani, de ez nem sikerült, mert kitört a kis kar. Így persze nem tudta leállítani.

-  Ne! Most meg fogunk halni – sipítozta.

-  Komolyan ennyire… á, hagyjuk – mondtam röhögve, majd kirántottam a konvektorból.  Egyszerre törtünk ki a „mindjárt megfulladok” féle röhögésben, és teljesen elfelejtettük az összes problémánkat. 

22. rész

Megérkezett hát a 22. rész :) Remélem örültök neki :DD A részről annyit, hogy kicsit összecsapott, de megpróbáltam hosszúra :D

Ha nem nagy kérés, akkor leírnátok, hogy eddig a történetből van e kedvenc részetek? Mert kéne leírás, és egy részletet szeretnék kitenni. Előre is köszönöm :)

Jó olvasást

Hívtam a rendőrséget, aztán Anyát. Adam nem sokkal később megérkezett, és táplálta belém a lelket.
- És mi van, ha az én cuccaimat is átkutatta? - ráztam a fejem értetlenül.
- Igazad van, az lenne a legnagyobb probléma - terített egy pokrócot a reszkető testemre, és lehuppant mellém a kanapéra. Bement a dolgozószobába is párszor, de az ablakot nem csukhatta be, mert mindent úgy kellett hagynunk, ahogy volt...
- Köszi, Adam, innentől már nem lesz semmi bajom... Nagyon szépen köszönöm a segítséget - öleltem meg.
- Azt hiszed, hogy így majd lekoptathatsz? Nem, nem hagylak itt, akárhogy is szeretnéd - jelentette ki. Megvárta velem Anyát, a rendőrséget, és még a vacsorát is elfogadta, de nálunk aludni már nem szeretett volna. Pedig én felajánlottam neki, és lehet, hogy nagy szükségem is lett volna rá.

Lövéseket hallottam. Az erdő felől jöttek a hangok. Elindultam az irányába, de beestem egy tátongó lyukba. Adam is ott volt. Az arca véres, pedig mellette Sam feküdt. Csak remélni tudtam, hogy alszik.
Az ujját a szája elé helyezte, jelezve, hogy maradjak csöndben. De igazából, még egy fűszálrezzenését sem hallottam.
Egy ember belépett a szobába, katonai felszerelésben, felfegyverezve volt. Az arcát már csak akkor tudtam megnézni, amikor a földre rogyott egy golyóval a hátában.
- Marshall! - sikítottam el magamat, csak éppen egy árva hang nem jött ki a torkomon...
Kirohantam a csatamezőre, minden fegyver rám szegeződött. A katonák egy emberként sütötték el a fegyvert, amikor Adam belépett elém.

- Ben! Gyere ide - kiáltottam a kutyának. Marshall kutyája aranyosabb, mint gondoltam. Póráz sem kell, ahhoz, hogy hallgasson rám.
A tegnapi nap, és az álmom után alig mertem eljönni egyedül, de nem tudtam senkihez sem fordulni azzal, hogy kísérjenek el. A kutyus majd megvéd.
Nagyon sokat gyalogoltunk, mikor már elfáradtam, a Ben leült mellém.
Nate nevét pillantottam meg a telefonom kijelzőjén, amikor egyszer hirtelen felvillant.
- Nem jössz ki? - szólt bele rögtön.
- Hol találkozunk? - vigyorogtam. Nate egy igazi barát. Soha nem lenne képes elhanyagolni...
A parkban beszéltünk meg egy időpontot, akkor találkoztunk, bár mindketten kicsit késtünk, de elnéztük.
- Na, mi van a sráccal? - húzogatta a szemöldökét.
- Szombaton találkozunk... - fújtattam.
- De a délelőttöd szabad, ugye?
- Neked bármikor - öleltem meg. - És a sárgával történt valami?
- Nem merem elhívni sehová... - dadogta.
- Fontos, hogy ne romantikus jellegű legyen. Csak egy átlagos nap. Menni fog!
- Remélem is... - forgatta a szemét.
Miután kibeszéltük a szerelmi életünket, elmentünk sétálni. Nyár végi - mondani szokták, hogy „nyárűző”, de szerintem senki nem szívesen űzi el a nyarat - fesztivál van a héten, ezért bömbölt a zene, sok büfé volt kint egymás mellett. Összesen ennyit szeretek a nyár végében.
Pár fiatal részeges fiú már a betonon feküdtek.
- Hallottad, hogy Lucky hol van? - nyújtott át Nate egy adag vattacukrot.
- Strandon, nem?
- Nem! Elment a rácsfogú fiújához...
- A táborba? Nem hiszem... Azt elmondta volna... - ráztam a fejemet.
- Biztos nem - mosolygott meglepetten. Hát rendben...
Ezek után elkezdett furcsán viselkedni, majd hamar le is lépett. Nem értettem, hogy most rám haragszik, vagy valami, de hagytam, had viharozzon el dühösen.
- Flor! - hallottam a hátam mögül, mire gyorsan megfordultam. - Itt ordítunk már vagy tíz perce... - szuszogott Emmett, aki az imént futott oda hozzám.
- Szia - vigyorogtam. Már nem láttam az ominózus este után, amikor együtt aludtam Mars-al. - Bocsi, nem hallottam.
- Mindjárt itt vannak a többiek is - pihentette a kezeit a térdén.
- Jöttetek leinni magatokat? - érdeklődtem.
- A többiek azon már túl vannak... Most indulunk, hogy hazavigyük őket.
Adam és Sam az én vállamra kapaszkodtak, Tim-et és egy másik srácot (valami Louis) pedig Emmett támasztott alá.
Egy idő után Sam elindult a saját lábán, de hamar beesett egy árokba. Nem volt a legegyszerűbb kikaparni onnan, mert sötét volt, közben pedig Adam is ment volna a saját útjára. Mint a rossz gyerekek...
- Jól van, én így nem fogom hazavinni őket. Az Anyukájuk nagyon pipa lenne... Nem szokásuk ennyire berúgva.
- Akkor?
- Nem aludhatnak nálad? Légy szíves Emmett!
- Jössz eggyel - bólogatott összehúzott szemekkel. Ez azt jelentette, hogy nyertem. Gyorsan hazavittük a két jómadarat, és a változatosság kedvéért én kísértem haza a fiúkat.
Adam megölelt, majd zagyvaságokról kezdett beszélni, a keze pedig közben egyre lejjebb csúszott.
- Hé! - fogtam meg a derekamnál a kezét, és a hátam közepéig tettem fel.
- Alszol itt? - kezdett el csuklani. Úgy tűnt erősen illuminált állapotban volt, mondjuk ezt eddig is tudtam.
- Nem - feleltem, mire tovább nyomorgatott.
Emmett egy fél perc múlva kijött, elköszönt, és küszködések árán betessékelte a házba, de Adam megtalálta a telefonját, amiről hívogatott egész este. Mikor elköszöntem tőle, mindig újra felhívott. Kezdett idegesíteni, szóval olyan hajnal egy körül kikapcsoltam a mobilomat.

Álmosan ébredtem egy gyönyörű napos péntek reggelre. Először azt hittem, hogy szombat van, ezért örültem, de szomorúan konstatáltam, hogy még egy nap van addig. Így még többet izgulhatok holnapig.
Anyáék már nem voltak otthon, én pedig unatkoztam. Lucky-t hívtam először, de ő nem volt túl kedves állapotában. Igaz, vannak emberek, akikkel soha nem is volt kedves, de velem nem szokott bunkózni.
- Szia - köszöntem kedvesen. - Van kedved kimenni, így a nyár utolsó napjaiban nem szeretnék itthon ülni - röhögtem.
- Hát, ma nem egészen jó, majd máskor - rázott le könnyedén. Hát ennyit erről... Azt hittem, hogy lesz alkalmam valakinek kibeszélni, mennyire izgulok? Dehogy lesz.
Amikor már úgy tűnt, nem lehet unalmasabb Adam megmentett. Elhívott sétálni, állítása szerint bocsánatot akart kérni a múltkori miatt.
Gyorsan magamra kaptam egy rövidgatyát és egy ujjatlan lenge pólóval. A fejemet elviselhető állapotba tettem, így konstatáltam, hogy kész vagyok.
Adam megígérte, hogy hatra átjön, aztán indulhatunk, de csak fél hétre ért ide, nekem pedig át kellett vennem a pólómat, mert minél később van, annál hidegebb is...
- Szóval, hallottam, hogy viselkedtem... - húzta a száját.
- Azt hiszem túléltem... - néztem rá kedvesen.
- De egyébként... Alkohol nélkül nem mertem volna megtenni...
- Nem is akartad megtenni... - hebegtem halkan.
- Elég valószínű, hogy meg akartam... - köhintett kelletlenül.
- Nem tudom, hogy erre most mit mondjak - álltam meg hirtelen, ő pedig szembefordult velem.
- Hogy te mit érzel...
- Igazából, még te sem mondtad ki - kerestem egy menekülési utat.
- Kedvellek... eléggé. Vagyis, hogy túlzottan kedvellek, vagyis... Na, tudod - röhögte el magát. Nem szólaltam meg, csak a szemébe néztem. Láttam rajta, hogy fél. Alig merte kimondani, nem akartam tovább kínozni.  Hogy intézzem el, hogy ne bántsam meg? Egyáltalán lehet nemet mondani úgy, hogy a másik félnek nem fáj?
- Hát, tudod, nekem... - krákogtam. Nem akartam belekeverni Marshall-t is, ezért inkább más irányból közelítettem meg. - Az én érzelmeim kizárólag barátiak... Sajnálom.
- Oké, értem - bólintott mosolyogva. - Szerintem túlteszem magam rajta - ölelt meg gyengén. A keze kissé remegett, azt hittem, hogy ott fog összeesni... Újra meghívott egy fagyira, aztán igyekeztem a lehető leggyorsabban elmenni. Éreztem, ahogy vibrál a levegő. Eléggé kínossá sikeredett a délután.
Otthon Apa várt engem, aki hosszasan megölelt, majd elkezdtünk beszélgetni. Először csak az útjáról kérdeztem, majd szóba jött a betörés. Mondjuk ez volt a legfontosabb is. Bár nem tudtunk valami sokat beszélni róla...

- Na, mond! - szólalt meg. Ott állt előttem, a parkban voltunk. Egy sima fehér pólót viselt hosszú szürke gatyával.
- Ugye, az volt, hogy megbeszéljük. Ezt a kettőnk közti dolgot - mosolyogtam.
- Jó, mert én, szeretlek - zárta le egyszerűen a dolgot.
- Ez így túl egyszerű - néztem rá a szempilláim között.
- Hallod, minek bonyolítani - röhögött fel. 

- Mi? - néztem a telefonom kijelzőjét. Ha ez nem valóság, akkor álmodtam valami szépet? Hihetetlen!
Megpecsételte a napomat ez az álom, így egész nap vigyorogtam, Nate sem tudta, hogy mi bajom van. Nem ronthatta el semmi sem a kedvemet.
- Képzeld! Elhívtam... - dadogta. Gondolom a "szerelmére" utalt.
- Na! És? Mit mondott? - kíváncsiskodtam teli vigyorral az arcomon.
- Eljön - fújta ki lassan a levegőt. - De csak baráti összejövetel, még!
Rettenetesen sokat röhögtem a faviccein, amik alapból egyáltalán nem lennének viccesek. Neki jó volt, mivel valaki röhögött a viccén, nekem pedig kevésbé volt az, mert a nap végére már görcsben állt a hasam, annyit nevettem.
- Na itt vagyunk - érkeztünk meg a parkba.
- A parkban... Tudom - vigyorogtam.
- Nem! Megérkeztünk a randid helyszínére. Ott van a fiúd - biccentett a hátam mögé, de nem nézett oda. Rögtön görcsölni kezdett a hasam, de nem fordultam meg. - Utadra engedlek. A mai "hozzuk el Flor-t a parkba" küldetésem véget ért - nyomott egy puszit a fejemre, én pedig megöleltem. Nagyon aranyos, hogy megszervezte a találkozómat Marshall-al. Legalábbis én azt hittem, hogy ő tette.
- Köszönöm - suttogtam, majd elváltunk. 
Megfordultam, de Marshall már nem volt ott, amerre Nate bólintott. Gyorsan körbepásztáztam a terepet, és nem sokkal messzebb egy fiú sétált el a parkból. 
Gyors léptekkel követni kezdtem, és már tisztán láttam, hogy Mars az. De nem állt meg... Kiabálni kezdtem utána, de mintha meg sem hallaná ment tovább... Pedig tudtam, hogy hallja. Biztos, hogy hallotta.

21. rész

Nagyon sajnálom, megint egy nagyon rövid rész (még az előzőnél is rövidebb), pedig hosszút ígértem... 

A következőt tényleg hosszúra fogom :)

A szobában minden teljesen modern volt. Halvány színek, letisztult formák... Hát ilyen egy pszichológus rendelője.
Egy bőrkanapén ültem, amikor Dr. James besétált a szobába. Túl fiatalnak néz ki.
- Mielőtt elkezdenénk, tisztázni szeretném, hogy nem vagyok őrült! - fújtam egyet mérgesen.
- Rendben - bólintott, majd leült velem szemben. - Hívj csak Scott-nak. Szerintem tegeződhetünk...
- Flor - mosolyodtam el. Tudtam, hogy fiatal!
- Anyukád mesélte, hogy borzalmas álmaid vannak. Mikor kezdődtek el?
- Amióta az eszemet tudom, csak ilyeneket álmodok.
- Mit álmodtál a múlt éjjel?
- Semmit... Legalábbis nem emlékszek rá... - vontam vállat.
- Akkor mi a legfrissebb emléked?
- Több álmon keresztül beszélgettem egy lánnyal, akit megöltem, de az arcát csak a tükörben láttam meg...
- Egyszóval megölted magadat? - vonta össze a szemöldökét.
- Konkrétan igen... - köszörültem meg a torkomat.
- Valamit változtatni szeretnél az életedben?
- Nem... Egyáltalán nem.
- Mesélnél a többi álmodról is?
- Mindig meghal valaki, sokszor én is...
- Nem félsz tőlük?
- De. Van amikor nem merek elaludni, mert félek, hogy aztán nem ébredek fel. És mi van akkor, ha ez valami előjel? Hogy akik meghaltak, majd a való életben is megfognak...
- Abba bel kell törődnöd, hogy egyszer mindenki meghal...
- Tudom, csak... ha úgy, mint az álmaimban? - a szemembe könnyek szöktek. Ez a téma mindig érzékenyen érint, de tudtam, hogy valakinek el kell mondanom, ki kell adnom magamból a sok feszültséget, amit az álmok hoztak...
- Lehetetlen... - rázta meg a fejét nyugtatásképp. - Van olyan tevékenység, ami után nem álmodsz?
- Nem figyeltem még meg...
- A következő alkalommal folytatjuk - mosolygott. Ezzel arra célzott, hogy van több ember, aki őt várja. Várják a pszichopatái.
- Viszlát, Scott! - mondtam, és kiviharoztam az ajtón.
Komor idő volt. A kósza felhők az égen, néha letakarják a napot, aztán újra kisütött. Hiányozni fog a nyári idő...
Egy hét... A régi arcok, akikkel már a harmadik évemet fogom kezdeni. Félelmetes a gondolat, hogy már nincsen sok a gimnáziumból, és az, hogy Lucky-t megint ritkán fogom látni...
A földet fürkészve mentem előre, nem néztem, hogy kik jönnek-mennek.
Nagyot koppant a fejem. Azt hittem, hogy egy oszlopnak mentem neki, de Adam volt. Nagyon meglepődtem, hogy ilyen időben látom.
- Sajnálom! Jól vagy? - mentegetőzött.
- Egyben vagyok - küldtem felé egy mosolyt.
- Engesztelésképp egy fagyi? - mutatott a cukrászda felé. Nincs messze, csak egy utcányira. Végül is beleegyeztem, mivel ez csak egy fagyi...
Adam-el kiskorunk óta nagyon jóban vagyok. A szüleink jóban vannak, ezért elkezdtünk kijárni a városba. Sam félt az új dolgoktól, ezért mindig otthon maradt... De Adam nagyon sok titkát rám bízta.
Vicces, hogy valójában én hoztam össze a társaságunkat. Mindenkit megismertettem mindenkivel.
- Milyen a fagyi? - kérdezte Adam egy kis csönd után.
- Jó - vontam meg a vállam.
Adam arca annyira más volt most... Nem tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy mennyire gondterheltnek tűnik... Nem akartam rákérdezni, mert lehet, nem akarna beavatni, hisz az utóbbi időben eléggé eltávolodtunk egymástól.
- Sam hogy van? Rég hallottam már róla - mosolyogtam.
- Most még visszahúzódóbb lett, mint volt... Csak velem megy akárhova. Nem tud önállósulni. Pedig már 17 éves... - panaszkodott.
- Nem nőhet fel rögtön mindenki.
- De annyira idegesítő, hogy rám akaszkodik, mindig csak rám számít... Magára nem tud...
- Ikrek vagytok. Ez nem alap dolog? - csodálkoztam.
- Egy idő után már kibírhatatlan...

Kedves volt Adam-től, hogy vett nekem fagyit, és még haza is kísért, de azt mondta, nincs jobb dolga. Végül is nekem sem, szóval szívesen lógtam vele.

Anya otthon elkezdett zaklatni, hogy jönnek holnap a barátnői, és én süssek nekik vacsorát… Ezért késő estig egy szakácskönyvet böngésztem.

Reggel már nem volt otthon senki, úgyhogy leültem filmet nézni. Indítottam a szerelmes filmekkel, aztán egy szomorú állatos film, vígjáték és a legvégén horror. Ezzel el is ment az egész napom. Még mindig pizsamában voltam, amikor Lucky. Furcsán mért végig, hogy délután négy óra, én meg még mindig alvásra készen vagyok.

-  Holnap ráérsz? Fontos lenne. Én sétáltatom Mars kutyáját, de holnap megyünk anyuval strandra, és nem tudnád elvinni te?

-  Dehogynem – mosolyogtam rá. Amúgy is szeretem azt a kutyát, reményeim szerint holnap is jól ki fogunk jönni egymással.

Elbúcsúztunk egymástól, mert sürgős dolga akadt, és elment. Valójában örültem volna a társaságának, de nem akarok folyton rajta lógni, mert mint megtudtam, az idegesítő hosszútávon.

Így sétáltam be a házba, ahol még szólt a tévé. Egy óra alatt elkészítettem Anyának a vacsorát, desszerttel együtt. Jó hét óra volt, amikor már ment le a nap, és teljesen kész voltam. Hihetetlen, hogy a semmittevésben mennyire el lehet fáradni. Gondoltam, mivel Apa üzleti útra ment, leülhetek a gépéhez, így a dolgozószobája felé vettem az irányt.

Benyitottam, és ott volt valaki. Teljesen lesokkoltam. Fekete nadrág, fekete kapucnis pulcsi. Éppen Apa dolgai közt kutakodott. Teljesen lesokkoltam. Nem tudtam megmozdulni sem.

A kapucnis ember ijedtében kimászott a nyitott ablakon, én pedig azt sem tudtam kit hívhatnék.

Marshall? Nem, minek őt zaklatnám ilyenekkel?

Lucky? Fontos dolga volt, akkor nem zavarom…

Adam… Gyorsan tárcsázni kezdtem, és amint felvette elhadartam a látottakat. Hisztérikusan és sokkolva beszéltem.

-  Most nyugodj meg, és hívd a rendőrséget! – mondta halkan. – Indulok hozzátok.