17. rész

Sajnálom, hogy csak most raktam fel, és csütörtökre ígértem, de nem volt időm.:( Nagyon rövidek a részek, úgyhogy szerintem, hogy hosszabbakat tudjak feltenni, csak hetente rakok fel... Pedig egy hétre hármat ígértem, most meg csak egy lesz... Bocsi..

Remélem azért tetszeni fog, Jó olvasást! :)

Sokáig csak csukott szemmel feküdtem és gondolkoztam. Azon , hogy mi lesz a reggeli, mit fogok csinálni... Teljesen megfeledkeztem arról, hogy nem otthon vagyok. Sőt, nem is a barátnőmnél.

A takaró, és a párna illata alapjáraton más volt, de amikor kinyitottam a szememet Mars-ot láttam meg. Velem szemben feküdt, unottan, álmosan nézett vissza rám.
- Álmodtál valamit? - kérdezte, mire zavarba jöttem. Nagyon közel volt hozzám, de Ő látszólag nem foglalkozott ezzel. A pillangóim a hasamban tomboltak, én pedig nem tudtam reagálni a kérdésére.
Egy kis idő után válaszképp megráztam a fejemet. Nem, legalábbis nem emlékszem arra, hogy álmodtam volna. Csak biccentett egyet, majd lehunyta a szemét. Amint megpillantottam az órát, én is a fejemre húztam a takarót. Hajnal hat óra.
Marshall szobája pont úgy helyezkedik el, hogy a nap reggel besüt az ablakon, de a függöny nem volt behúzva. A takaró nem érte be a fejemet és a lábamat egyszerre, ezért mondhatni harcoltam a takaróval, hogy kinyúljon.
A szenvedésemet látva annyira hirtelen mozdulattal akarta elhúzni, hogy sikerült leszakítania a sötétítőt.
- Gratulálok - mormogtam.
- Csináld meg te, ha ennyire értesz hozzá - dobta rám az anyagot, ami elfedett.
Végül megállapodtunk abban, hogy felakasztunk valamit az ablakba. A takarót tettük fel, ami minden fényforrást eltüntetett, de így csak egyetlen pokrócunk maradt. Kettőnk között volt az ágyon, mint egy válaszfal. Engem nézett, egyenesen a szemembe. A kék szeme elvarázsolt, de kiszúrtam, amikor a kezét odacsúsztatta, mert el akarta venni úgy, hogy ne vegyem észre. Gyorsan odakaptam, és egy kis idő múlva, már össze is vesztünk egy pokrócon. Oda-vissza rángattuk, félve, hogy kiszakad.
- Feladod? - hunyorítottam rá.
- Nem! - ciccegte, majd magához húzott és kettőnkre terítette. Nem tudtam ránézni, mert az ellenkező irányba néztem. A hasamon volt a keze, én pedig a karját karmolásztam, hogy engedjen el. Próbáltam úgy kinézni, mint akit azt akarja, hogy elengedjék. Menthetetlenül a sorban állok. Mindenki ezt tenné. Ellenkezni azért, hogy folytassák? Bevált módszer, de azért mégis... Inkább rögtön abbahagytam, és alvást tettettem.
- Azta'! Elaludt - mormogta Mars, mintha elhinné, és belefújt a nyakamba.
Egy idő után tényleg elaludtunk, és tízkor Lucky keltett, amire csak én ébredtem fel.
- Na, mi van? - suttogta. A számon mutattam egy cipzárt, és hátramutattam a fiúra. Féltem, hátha nem alszik. Talán azt is végighallgatná, hogy miket mondok róla...
Inkább kibontakoztam az öleléséből, és kiszaladtunk.
- Azt hittem, hogy most utálod... - pampogott a fürdőszobába érve.
- Én is, de csak rá kell nézni, és elbűvöl - néztem boci szemekkel.
- K.O.
- Csak a rózsaszín köd - vontam vállat.
- Igen, az nálam is van. Akkora, hogy eltévedtem benne.
- Na, mi újság Brad-el? - tértem a lényegre. Ha pasi, akkor vagy Brad, vagy nem ismerem, de általában ő az.
- Semmi! - tiltakozott.
- Csak?
- Csak egyszerűen múltkor ketten voltunk kint, most meg, mintha nem is léteznék.
- Próbálj felé pozitív jeleket küldeni.
- Te beszélsz? Neked sem jobb a szerelmi életed... - tört ki. Sértő volt, de mivel a legjobb barátnőm, úgy éreztem, hogy meg tudjuk beszélni. Vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam megint.
- Azt hittem, hogy tanács kell... Sajnálom, tévedtem.
- Az kell, de ne oktass már ki egy olyan dologban, amihez te sem értesz - húzta fel az orrát sértődötten.
- Tudod, a szerelemhez senki nem ért eléggé...
Inkább kimentem, mert ha tovább kell hallgatnom a süket szövegelését, akkor nem bírom, hogy ne oktassam ki. Nagyon szeretem, de amikor egy dologról elkezd magyarázni, néha komolyan azt hiszem, hogy nem hallja amit beszél.
Az összes fiú ébren volt, de már nem volt kedvem ott lenni velük. Így sem direkt mentem oda...
Bejelentettem, hogy elindulok, és összeszedtem a cuccaimat. A karkötőmért beszaladtam Mars szobájába és próbáltam vigyázni, hogy ne ébresszem fel.
- Hova mész? - kérdezte kómásan.
- Haza - suttogtam, majd lábujjhegyen kiszaladtam.

Anya kérdezgetett, hogy milyen volt Lucky-éknál. Teljesen általános válaszokat adtam, minthogy szuper, meg fantasztikus.
Amikor már vagy harmadjára kérdezett rá, kezdett gyanússá válni...
- Anya! Mondom, hogy jó volt.
- Csak érdekelt, mert azt hittem, hogy Lucky szülei nyaralni vannak.
- Igen. Ez igaz!
- Pedig a barátnőd kulcsa itt volt... A kertben aludtatok, vagy mi?
- Jól van, Marshall-nál aludtunk... - vallottam be egyszerűen. Már nem volt kedvem vitázni, nem volt hozzá hangulatom. Lucky okoskodása és Marshall hangulatingadozásai kihúzták a gyufát. Nem volt kedvem hazudozni.
- Tessék?
- Csak filmeztünk, meg aludtunk - magyaráztam értetlenül. Anya szigorúan nézett rám és ez a nézése válaszra kényszerített. - A kanapén aludtam... Csak kényelmetlen lett, aztán Átmentem Mars szobájába.
Anya még furcsábban, sőt meglepetten nézett rám.
- Jesszusom, Anya! Mikre nem gondolsz... Aludtam, oké?
- Van, amiben még hazudtál? - tette csípőre a kezét.
- Semmi.
Éreztem, hogy most jönnek a "csalódtam benned", "te eddig nem voltál ilyen" és hasonló szövegek... Mintha kártyákra lenne írva, alkalmanként pedig leolvas egyet. Ugyan azokkal jönnek, mindig. Igen, jó gyerek vagyok, de attól még bulizni akarok. Nem köthetnek meg...
A szobámban leültem az ágyra, és konkrétan nem tudtam csak Marshall-ra gondolni. Miért ilyen? Miért kell kínoznia? Elegem van a hangulatingadozásaiból. Nem teheti azt, hogyha néha van kedve hozzám, akkor képes órákig elszórakozni velem, de ha megun, akkor eldob magától, mint egy rongybabát...
Egy szombat délelőtt mindig nyugisan telik el. Általában vagy kimegyek napozni, vagy órákig beszélünk a lányokkal. Persze most is automatikusan benyomtam a skype-ot, de Meli nem volt elérhető. Azt hittem, hogy majd kiönthetem neki a lelkemet. Még ha tudtunk volna beszélni, talán akkor sem mondtam volna el a bajaimat, mert nem akarnám elrontani a kedvét.
Egy óra körül Lucky átjött a kulcsaiért, de csak egy flegma pillantást kaptam, semmi egyebet. Mondjuk mi mást vártam? Lucky ilyen, ha durcás, tudtam, hogy majd megbékél.

- Szóval félsz az álmaidtól? - suttogta egy lány. Nem láttam az arcát, mert túl közel volt.
- Nem - vágtam rá rögtön. Ha erős akarok lenni, hazudnom kell.
- Én mást hallottam Marshall-tól! - emelte fel a hangját.
- Mikor?
- Tegnap, miután a szájába suttogtam, hogy szeretem - nevetett fel. A könnyeim összegyűltek a szememben, már alig láttam a könnyburoktól, amikor a lány elém lépett. Csak a körvonalát láttam, és a dús szőke haját. A kezemre mutatott. Eddig észre sem vettem, de egy kést szorongattam. A pengéje vékony és éles volt.
- Ha megölsz, akkor a tiéd lehet a srác, de ha nem akkor soha - kacagott fel, és elszaladt.

A szívem erősen vert, amikor felültem a kanapén. Legtöbbször így ébredek fel. Ijedten, fulladozva, és egy nagy ütéssel a mellkasomban. Régen mindig furcsa volt, de máig már megszoktam.

Valószínűleg elbóbiskolhattam. A nap már ment le, én pedig kimerülten és nyűgösen nyújtózkodtam.
Egy ember sem halt meg. Elszaladt. Kíváncsi voltam, de egyben örültem is neki. Nem akartam megölni, sosem gyilkolnék, sem álmomban, a valóságban pedig főleg nem.
Valaki dörömbölt az ajtón. Csak tovább ültem a plafont bámulva, mintha mi sem történt volna. Anya nem reagált, úgyhogy amikor a kopogó idegesebben kezdte dörömbölni az ajtót. Kénytelen voltam odamenni én.
Legnagyobb meglepetésemre Mars állt ott a kutyájával. A husky rögtön rám ugrott, én pedig leguggoltam hozzá.

- Milyen régen láttam már – simogattam a földön ülve.

- Neki is hiányoztál – röhögött a srác a póráz másik oldalán. – Annyira gyorsan elmentél reggel – panaszkodott.

- Sajnálom… Tudod, hogy nem miattad – mosolyogtam rá.

- Csak reméltem – nevetett fel. Még mindig a földön ültem, és a kutya már majdnem az ölembe mászott. – És tényleg félsz az álmoktól?

- Hát, igen… Azt hitted, hazudnék?

- A lányok általában szoktak.

- Nem vagyok általános lány, jó? Ezt a tévhitet el is felejtheted – bólogattam.

- Ez esetben… - nyomta a kezembe a pórázt, majd az ajtó mellől leszedett egy rózsaszín álomfogót. Valószínűleg oda tette, hogy ne vegyem észre.

- Ez gyönyörű – mosolyogtam.

- Remélem, elűzi majd az álmaidat – kacsintott. – Mennem kell, szia – mondta, és sarkon fordult.

Nem értettem, összezavart az egésszel. Idejön, aztán itt hagy… A gondolataim összekuszálódtak, nem ment a gondolkodás. Az álomfogót felakasztottam az ágyam fölé, és unottan betettem egy filmet. Az Éhezők Viadalát néztem meg. Nem volt kár azért az időért, ami alatt megnéztem, sőt a végére a szüleim is haza értek, akik délután eltűntek, mint a kámfor. Még most sem tudom hol voltak, de nem érdekelt, mert kiütött a fáradtság. Erősebb volt, mint az érdeklődésem.

Az álmomban újabb érdekfeszítő beszélgetést folytattam a lánnyal, akinek az arcát most sem láttam. Most is egy kést szorongattam, és megint azzal fenyegetőzött, hogy ha nem ölöm meg, akkor az övé Mars. Nem volt túl félelmetes, most sem öltem meg. Nem leszek gyilkos, még az álmomban sem…