19. rész

A részről annyit, hogy kicsit összecsapott, rövid és tartalmatlan lett, de azért nagyon remélem, hogy olvasható...(:

Lenne két kérésem, remélem nem túl nagy dolgok:

1./Leírnátok, hogy hogyan képzelitek el a következő részt?:) Nagyon megköszönném.

2./ Nagyon sok történet bolyong a fejemben, szóval leírok nektem pár címet, és amelyik legjobban felcsigáz, azt írjátok majd :)

a./ Bonjour, Amour!

b./ Másvilág

c./ Unsuccessful

(A címek nem véglegesek)

És még egy dolog, jövőhéten nem tudom hozni vasárnap, hanem majd hétfőn fogom. 

Jó olvasást!

Az egész estém abból állt, hogy percenként néztem meg a telefonom kijelzőjét. Az idő mintha állt volna, én meg csak nem akartam elaludni. Ilyenkor mondják azt, hogy nem akarsz elaludni, mert a valóság szebb mint az álmok... Csak éppenséggel nekem a valóság mindig szebb, mint az álmok...
Karikás szemekkel keltem fel hullafáradtan, ami miatt úgy nézhettem ki mint egy zombi, de attól mosolyogtam egész reggel.
- Jót álmodtál? - fürkészett anya.
- Ami azt illeti, rosszat, de aztán egész hajnalban nem aludtam - vontam vállat.
- No, ezt nem csinálhatod! Nem alszol, hogy ne álmodj?
- Dehogy is - röhögtem el magamat.
- Ki vele! - parancsolt rám.
- Hülyének fogsz nézni - röhögtem, majd felpattantam a konyhapultra.
- Ez csak természetes - vonta fel a szemöldökét. Jót röhögtem rajta, Anyának pedig kezdett fogyatkozni a türelme, amiért elhúztam az egészet.
- Jól van, de ígérd meg, hogy Apának nem mondod el - húztam a számat.
- Felcsigáztál... Szóval fiú van a dologban. Csak nem Marshall?
- Hogy találtad ki? Na, mindegy. Úgy volt, hogy... - kezdtem bele. Mindent elmeséltem, onnan, hogy együtt aludtunk, a tegnapi dologig. Az álmaimat is mind elmeséltem, Anya pedig figyelmesen hallgatott végig. Nem mondott semmit arról, hogy "egy normális fiú nem ilyenkor jár udvarolni", vagy, hogy "túl fiatal vagy még ehhez".
A szobámban felöltöztem egy lenge, nyári öltözékbe, és úgy éreztem itt az ideje a megbocsájtásnak. Nem vagyok az a fajta, aki képes haragudni kis apróságokért a legjobb barátnőjére. A nézeteltéréseinket pedig meg kell beszélnünk.
- Szia - dünnyögött Lucky az álmos hangján.
- Mit szólnál egy békülős programhoz? - hadartam köszönés nélkül.
- Mi? Minek?
Gondoltam. Nem szokta észrevenni, ha megbánt.
- Én haragudtam rád, szóval akkor ez egy "megbocsájtok neked" program lesz.
- Legyen, benne vagyok.
Szóval délután elmentünk egy békülős programra, ami abból állt, hogy felmentünk a dombra, én biciklivel, ő pedig gördeszkával.
A délelőtt volt már az öregek otthonában is. Emlékszem, hogy amikor a rendőrök elkapták a graffiti miatt, mennyire nem akart menni, most pedig nem akarja otthagyni a nyár végén azt a nénit, aki a szívéhez nőtt.
A domb tetején leültünk és konkrétan kifeküdtünk az út közepére. Egy általános napon kiakadnék, hogy akármikor jöhet egy kocsi, de ez nem egy átlagos nap... Ma csókolt meg Mars. Szerintem többször felidéztem a pillanatot, mint ahány perc eltelt az óta.
- Szerelmes vagyok - motyogtam. Pontosan azt akartam, hogy ne értse, amit mondok.
- Mit tett Marshall? - kérdezett vissza. Ebből megállapítottam, a tervem bebukott.
Elmeséltem, az egészet. Nem kerülgettem, szóval azt is elmondtam, hogy mennyire utáltam, mikor megzavartak tegnap.
- Ez szuper - visítozott. Hallottam a hangján, hogy őszintén örül. - Akkor már jártok?
- Annyira gyorsan elment, nem beszéltünk semmit.
- Vagyis nem tudod...
Ő is elmesélte, hogy mi történt vele és Brad-el. Csak sétálgattak ketten, amikor Brad spontán megfogta a kezét. Elvoltak együtt, megbeszélték, hogy igazából mi is van köztük.
Perceknek tűnt, de két órája fecsegtünk mindenféle hülyeségről, amikor a telefonom csörögni kezdett. A kijelzőre pillantva majdnem szívrohamot kaptam.
- Ne! Ő az... Most felvegyem?
- Ne... Szerinted? - rázta a fejét.
Odadobtam neki a telefont, azzal, hogy találjon ki valamit. Magabiztosan felvette, majd kihangosította.
- Szia Mars! Lucky vagyok - ordította bele.
- Hello, Flor?
- Ööö... Pisilni ment - mondta bele, utána pedig odasuttogtam neki, hogy „mi van", és kikaptam a kezéből.
- Itt vagyok - nevetgéltem.
- Hol vagytok? - kérdezte a leamortizált hangján. Lucky-val mindig is kikészítettük.
- A dombon.
- Mit kerestek ott?
- A szivárvány végét - sipította Lucky.
- Ha a hülyeség fájna, te már belehaltál volna - mondta lesajnálóan Mars.
- Ezzel most szíven szúrtál. A legnagyobb oltás a világon.
- Halkabban utáljátok egymást, belefájdul a fejem - szóltam közbe és mindketten elhallgattak.
- Brad nemsokára jön a fogorvostól, majd nem jöttök át röhögni?
- Fogorvosnál? Minek? Miért röhögnénk? - értetlenkedtem. Valójában az is voltam.
- Fogszabályzója lesz.
Kitörtem a röhögésben, mert nem hittem el, de aztán csak meg kellett barátkoznom a gondolattal.
Gyorsan hazagurultunk, átöltöztünk, majd rohantunk is a fiúkhoz. Brad eleinte takargatta a száját, mert ez "irtó ciki", és "ront az imidzsén is"...
- Szerintem cuki - ölelte át Luck. Az aranyos pillanat csak pár másodpercig tartott, mert a kis "rácsfogú" elkezdett papolni arról, hogy így nem fog tetszeni a csajoknak...
Lucky csak felhúzta a szemöldökét és választ várt.
- Anyának, és neked! - mentegetőzött.
Végül is megállapítottuk, hogy nagyon aranyos rajta, és ő se takarta le. Lucky és Marshall bent maradtak a szobában, én pedig otthagytam őket, mert Mars ugyan olyan közömbösen viselkedett velem, mint általában. Kíváncsi voltam, mit mondana, ha csak ketten lennénk...
- Kalandra fel, ha tudsz gyere el, hisz minket minden érdekel. Jake az eb, és Finn az ember mindig mókát lel. Kalandra fel! - énekelte Brad mosogatás közben.
- Ez mi volt? - mosolyogtam.
- Nem tudod, hogy mi volt ez? - maradt tátva a szája. Felemelte a kezét, amin rózsaszín gumikesztyű volt, én pedig halálra röhögtem magam. A fogszabályzót sem szoktam még meg teljesen, de a rózsaszín gumikesztyű.
- Óriási bűn? - ráztam meg a fejem, mert nem értettem a gyilkos pillantását.
- Hát... Amúgy, úgy találtam meg, hogy kerestem Marshall videóját a YouTube-on, és kihozta ennek a mesének egy változatát.
- Azóta nézed?
- Nézzük. Marshall is szokta! - bólogatott büszkén.
- De jó - tapsikoltam, mintha érdekelne.
- Akkor megnézed velünk? - ennél a kérdésnél már tudtam, hogy csak percek kérdése, és lesüllyedek egy ötéves szintjére.
A meséről inkább egy szót sem ejtek, de ahogyan a fiúk végig kiparodizálták az egészet.
- Így viselkedik két érett férfi... - mormogta Lucky összehúzott szemmel. Nyilván azért, mert a barátja viselkedik így, de nekem egy szavam sem volt hozzájuk.
- Tényleg Brad... Belegondoltál már, hogy két hét és végzősök leszünk?

- Érettségi, szalagavató… Hogyan fogjátok az kibírni? – gondolkoztam hangosan.

- Olyan egyszerű lesz, mint az egyszer egy – nevetett Brad.

- Na, mennyi egyszer egy? – vigyorgott Lucky csillogó szemekkel.

- Nem vagyok hülye, kettő! – mondta röhögve. Nem csak én és Lucky néztünk rá furcsán, hanem még Marshall is. – Komolyan elhittétek, hogy ilyen buta vagyok? Azért ne nézzetek le ennyire. Persze, hogy egy…

Ebből lett egy hatalmas vita, hogy miért bolondít minket, de ő csak viccnek szánta. Persze díjaztuk, egy hatalmas párnacsatával. Mars kezdte az egészet azzal, hogy fejbe vágta Brad-et egy nagy párnával. Mi először csak röhögtünk a verekedésükön, de aztán minket is belevontak.

Nem mondom, hogy nem volt vicces, amikor püfölhettem Mars-ot egy párnával, de az már kevésbé, amikor Brad erőből levert egy kis szobrocskát az asztalról…

-  Upsz… Hmm…. Ki segít feltakarítani?

-  Khm… Már elnézést, de én nem azért vagyok itt, hogy takarítsak… - meredtem rá.

- Tudod, hogy nem – mosolygott. – Menjetek csak nyugodtan, Luck megvárja, hogy feltakarítom.

-  Végignézem – röhögte el magát.

-  Akkor mi elmegyünk. Sziasztok – köszönt el Marshall, majd elkapta a kezem és kihúzott az ajtón. Ahogy hozzámért rögtön melegebb lett az egész testem, de nem változtatott a tényen, hogy köszönés nélkül kellett otthagynom a „gerlepárt”.

Kézen fogva sétáltunk a naplementében. Gyönyörű volt az egész, de közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. A házuk előtt voltunk, amikor hirtelen megállt és megölelt. Nem tudtam a miértjét, de attól jól esett.

- Hazakísérjelek, vagy van kedved bejönni? – kérdezte, miközben az állát a vállamon pihentette. Nem láttam az arcát, de legbelül éreztem, hogy mosolyog.
- Valójában be is mehetek… - vontam vállat mikor eltolt magától.
Kézen fogva bevezetett a házba, ahol nem volt senki. Onnan tudtuk meg, hogy az ajtó zárva volt. Szerencsére Mars az egyik zsebében volt a kulcs.
Bent Marshall rögtön bekapcsolta a tévét, és a hozzá kapcsolódó gépet. Szerintem annyira megszokott mozdulatsor volt, hogy automatikusan csinálta.
- Ezzel szoktad elütni az időt? – vigyorogtam rá.
- Ja, bocs – kapott a fejéhez, és nyúlt is a kikapcsolás gombhoz.
- Ne! Kipróbálhatom? – nevettem fel, mire eléggé elcsodálkozott. Sőt, örült, hogy érdekelnek az ilyen dolgok, mint például egy játékban autót vezetni, vagy szétverni a másikat. Totálisan benne vagyok az ilyen dolgokban.
Benyomta a konzolt, és odadobta nekem. Helyet foglalt ő is mellettem a földön. Rögtön el is indította az autóversenyes játékot minden instrukció nélkül.
- Ez nem ér… - böktem oldalba, miután megelőzött.
- Nem értem mit nem lehet ezen rögtön megérteni - rázta a fejét, és látszólag teljesen komolyan gondolta a dolgot. Lassan elmagyarázta, mit mikor kell és hogyan, amit látszólag meg is értettem.
Miután még háromszor lealázott, hisztizni kezdtem, ezért választhattam egy új játékot. Egy verekedős játék lett a nyertes, aminek a lényege, hogy verd szét a másikat. Mars-nak újabb erőfeszítés volt ezt is elmagyarázni, csak immár más módszereket választott.
Behúzott az ölébe és rátette a kezét a kezemben lévő konzolra. Eléggé furcsán éreztem magam, amiért hagytam, hogy ilyeneket csináljon. Jó, annyira nem nagy dolog, de azért mégis... Beállok a sorba. Képes vagyok miatta olyanná válni, akiket utálok? Ezt nagyon utálom magamban. Senki más miatt nem csinálnám ezt, akkor ő mivel másabb?
Hazakísért. Az út fele némán telt, de amint az utcánkba értünk el kezdett mesélni.
- Holnap megyünk Evezős táborba. Egy hét evezés... Azt hiszem ki fogunk dögleni - panaszkodott.
- Ha nem tudod végigcsinálni, akkor nem is vagy erős... - vontam vállat.
- Arra célzol, hogy puhány vagyok? - vonta fel a szemöldökét.  - Csak azért is végig fogom csinálni.
- Azt megnézem - cikiztem. Egy nap huszonnégy órából tizenhatot evezni fognak, szóval legbelül tudtam, hogy elég nehéz dolguk lesz...
A házunk előtt rövidre fogott búcsúzást tartottunk, mert észrevettem, hogy Anya figyel a függöny mögül.
- Sok sikert a táborhoz - biccentettem és megöleltem. Jobb is volt így, mert semelyik szülőm előtt nem szeretnék „műsort” rendezni...
- Na, mi történt? - kiabált Anya, amint beléptem az ajtón.
- Láttad, ne tégy úgy, mintha nem - nevettem, és besétáltam a konyhába. Egy "nem tehetek róla" pillantást kaptam, majd inkább bementem a szobámba.

Úgy döntöttem, hogy nem fogok aludni. Virrasztani nem a legnehezebb dolog a világon. Egy estét csak kibírok valahogy.

A telefonom rezegni kezdett. Egy új üzenet. Blokkolt szám.

„Miért mentél be olyan gyorsan?”

Egyből válaszoltam is a megfelelő számot kiválasztva.

„Ha nem szúrtad ki egyből, anya nézett az ablakból…”

Egyből zenélni kezdett a mobilom. Pontosan tudom is, hogy miért. Mert utál SMS-t írni.

-  Ja, bocs… - röhögött bele. – Nem fogsz látni egy teljes hétig, és Anyukád miatt csak megölelsz. Köszi.

-  Ne hisztizz már… - ordítottam bele a párnámba.

A pasik azt mondják, hogy a csajok hisztisek. Éppenséggel ez fordítva van. Egy csók volt köztünk, nem mintha nem örülnék neki, de csak annyi. Ha egy buliban totál részegen végig smárolna egy csapat lányt, akkor velük is így kéne viselkednie. Nem járunk, nincs hozzám kötve, akár összejöhetnék mással is…

-  Hagyjuk, jövő héten találkozunk – nyögte be enyhült hanggal.

-  Na, ne már – ordítottam bele a telefonba. Sajnos hiába, mert már kinyomta.

„Sajnálom…”

Lehet kevés, de nem tudok erre mit mondani. Szerintem nem volt jogos a hisztije…

Azt hiszem az újabb beszélgetésünkhöz várnom kell egy teljes hetet, mivel egy órán belül ne válaszolt. Nem akartam zaklatni, biztos alszik, hogy erőt gyűjtsön holnapra.

Én pedig próbáltam nem elaludni, de befuccsolt a tervem, és másfél óra múlva elaludtam.

-  Kár érted, velem együtt te is meghalsz… - röhögött egy női hang. Egy koporsó mellett álltam fekete ruhában. A lábam és a kezeim csupa vér voltak.

-  Én nem halok meg. Én, öltelek meg. – mondtam. Nem én mondtam ki, de az én hangom volt. Én nem ölhettem meg… Pedig az álmomban leszúrtam, legbelül így is ellenkeztem a tudat ellen, hogy gyilkos vagyok.

-  Szép lassan fogsz meghalni. Elfogadom, hogy megöltél, de elutasítottad Marshall-t is, vagyis nincs rá szükséged. Ez van – szép lassan kinyílt a koporsó, és egy kéz berántott.

-  Ne! – ordítottam, amikor hajnalban felébredtem.

Zihálva mentem ki a fürdőszobába. Megmostam az arcom, és amikor belenéztem a tükörbe a lány villant be. A barna szemeivel meredt rám, az egész arca pedig véres volt. Ijedtemben hátraugrottam. Én voltam az. Megöltem magamat?