18. rész

Remélem tetszeni fog a rész, Jó olvasást! ♥ ♥ ♥ ♥ 

- Hallatlan - csattant fel Apa a híreket olvasva, egy bögre kávéval a kezében. Rajta volt az olvasószemüvege, a papucsa, és a kanapéba süllyedve burkolózott egy pokrócba. Hát ilynek a szép, megszokott vasárnap reggelek.
Épp a rózsaszín mamuszomban csoszogtam ki kócos hajjal a konyhába, mikor anya elém lépett.
- Kialvatlannak tűnsz - emelte fel az arcomat az államnál fogva. - Még mindig rossz álmaid vannak?
- Persze... - sóhajtottam, megkerültem Anyát és a fölső szekrényben kezdtem kutatni. A kakaóport meg találva elkezdtem csinálni a vasárnapi "diétás" kakaómat. Egy halom tejszínhabbal, mézzel a tetején.
- Most miket álmodsz? - kortyolt egyet Apa. Felpillantott az újságból, ami azt jelentette, hogy érdekli.
Haboztam a válasszal, de aztán helyesebbnek tartottam, hogy elmondjam.
- Egy lány azt mondja, hogy öljem meg...
- Ez nem normális - rázták egyszerre a fejüket. - Nem szoktál durva és erőszakos filmeket nézni, ugye?
- Dehogy! - akadtam ki. Egyre több dolgot feltételeznek rólam...
- Kicsim - nézett rám Apa komolyan -, nekünk elmondhatod, ha pszichopata vagy!
Természetesen nem gondolta komolyan, rögtön elnevette magát. Néha próbál poénokat elsütni, de általában csak ő nevet rajtuk.
- Ez nem vicces. Egy véres álomból nem olyan vicces érzés fulladozva felébredni... minden este - magyaráztam könnyes szemmel, a vicces szót kiemelve. Hirtelen az összes eddig előfordult álmom lepergett a szemeim előtt. - Jó, hagyjuk...
- Ezzel orvoshoz kell fordulni... - rázta Anya a fejét.
- Küldjetek egyből elmegyógyintézetbe... - forgattam a szemeimet, majd otthagytam őket.
A szobámba mentem, ahol nem tudtam semmit sem csinálni. Tanultam sok tucat idegen szót, amiket lehet, hogy soha az életben nem fogok használni, de legalább elütöttem az időmet. Anyáékra nem is figyelve kimentem futni. Anyáék nem is szóltak, szerintem észrevették, hogy nincs kedvem társalogni velük… Az egész napban csak annyi volt a jó, hogy teljesen lefárasztottam magamat. Estig nem mentem haza, próbáltam kitisztítani a fejemet.

- Nem is értem, miért szeret téged Marshall - rázkódott a válla a lánynak a röhögéstől. Összesen ennyit láttam belőle.
- Hagyj már békén! - fakadtam ki.
- Te egy gyenge és tehetetlen lány vagy. Csak egy a sok közül... Beállsz a sorba, Mars-nak nem egy ilyen csaj kell.
- Betelt a pohár - suttogtam és elvesztettem az önkontrollom. A kés egyenesen a lány szívébe repült. - Ne! - ordítottam. A földre rogyott, körülötte pedig vörös vértócsa gyülemlett fel.

Az éjszaka közepe volt, és nem tudtam visszaaludni. Így egy forgolódással teli hosszú estét tölthettem el, alvásmentesen. Felemelő érzés volt hajnal hatkor kikászálódni a pihe-puha ágyamból, és a reggeli kakaómmal a tévé előtt gubbasztani nyolcig.
- Képzeld! Brad elhívott randira, és mondani akar valami fontosat! - ujjongott Lucky, amikor unottan beleszóltam a telefonba.
- Az tényleg nagyon jó! - mosolyodtam el. Nem tudom, bennem volt a legnagyobb jóindulat, vele örültem; de ugyanakkor a szánalom... Csak azért hívott fel, hogy ő elmondhassa, hogy milyen jó neki. Ráhagytam. Nem szóltam érte semmit. Pedig általánosan egy másik emberrel már rég veszekednék, csakhogy ő a legjobb barátnőm... Végighallgattam az egész boldogsága tárgyát, és miután meg sem kérdezte, hogy mi van velem, letettük a telefont.
Felhívtam Melissa-t is, aki tegnap érkezett haza Thaiföldről.
- Ma nem mehetünk ki! - tiltakozott. - Nem ellened mondom, hanem az érdekedben, oké? Csak a párkapcsolatodat is ápolnod kell...
- Milyen párkapcsolatomat? - röhögtem el magamat.
- Nem mondhatok el semmit!
- Kivel szervezkedtél össze? - kérdeztem, és szó szerint lefutott a fejemben minden összeesküvés elmélet.
- Nem mondok semmit! Szóval… szia - nyomott ki. Mit csinálhattam volna? Ha szervezkednek, akkor nem állíthatom meg őket.
Kinyomtattam pár új kottát zongorához, és amikor a szüleim elmentek, gyakorlásba is kezdtem. Csak egy átlagos délelőttnek ígérkezett.
A telefonom rezgésbe kezdett, aztán pár másodperc múlva a zene is elindult. Ha nem Ő hív, akkor lehetséges, hogy képes lettem volna hallgatni még. Mondjuk így is elgondolkoztam, sőt mi több, bepánikoltam. A torkomban dobogott a szívem…
- Szia - dadogtam bele halkan.
- Bejött? - kezdte.
- Mégis mi? - szeppentem meg. Miért viselkedek úgy, mintha minden beszélgetésünk az első lenne...?
- Az álomfogó, amit tegnap vittem...
- Ja, persze! Senki nem halt meg fejben. - Nem halt meg senki, csak egy lány hiteget, hogy jobb lesz nekem ha megölöm. Szóval nem hazudtam, mert azt nem mondtam, hogy jót álmodtam...
- Reméltem. Ugye nem keltettelek fel? Kicsit lassú a felfogásod...
Csak azért, mert ha veled beszélek, lelassulok, legszívesebben megölelnélek, aztán soha többet nem engednélek el. Csak beszívnám az illatod és pihennék a mellkasodon. Annyira megnyugtató érzés volt, amikor megtehettem - gondolkoztam el.
- Nem, csak nem vagyok túl aktív.
- És ma ráérsz?
- Attól függ mire, vagy kire - nevetgéltem.
- Úgy érzem akkor rám már nincs is... - szusszant egyet tettetett szomorúsággal. Jól tudta, hogy nem utasítanám vissza.
- Na, ki vele! Kire és mire?
- Esetleg rám, egy doboz fagyira, sőt még egy filmet is mellé lehetne szervezni.
Megbeszéltük, hogy ő állja a fagyit én pedig a filmet. Szóval kiválasztottam egy nagyon csöpögős, siratós filmet. Tudtam, hogy engem sem, őt meg főképp nem érdekli, ezért azt a filmet neveztem ki nyertesnek.

Mindketten a kanapén terültünk el, párhuzamosan egymás mellett, de szemben egymással. Egy-egy dobozzal és kanállal az ölünkben. Néha megcseréltük a dobozokat, hogy az ízek is keveredjenek. Természetesen én a fagyira értettem, azt hogy ő mire, az kérdés.
- Meli honnan tudta, hogy szerveztél mára valamit? - kíváncsiskodtam.
- Az a mi titkunk - vette elő a rosszfiús mosolyát. Rögtön elolvadtam, és megszólalni is alig bírtam. Inkább a lábujjammal az oldalába böktem. Megragadta a lábam, majd odahúzott magához. Az olvadozó fagyit majdnem magamra öntöttem, szóval inkább letettem a földre, a kanapé mellé.
Csak néztünk egymás szemébe, de nem történt semmi. Gondoltam megtöröm az egyre kínosabbá váló csendet.
- Vesztettél - vágtam rá, mikor pislogott.
- Ez nem egy játék - lebegtette a szempilláit, mint egy lány. Sokat röhögtünk, és egyre közelebb került egymáshoz az arcunk. Félig a combján ültem, de a térdemmel megtámasztottam magamat. Hirtelen nagyon közel hajolt hozzám. Nem tiltakoztam. Elég volt a nyavalygásomból, mert beleőrülök... Eltaszítani magam mellől Mars-ot a legrosszabb döntés életemben. Párszor már megtettem, de ez komolyabb. Már nem egy színjáték… Unom már a se veled, se nélküled kapcsolatunkat…
Az arcomon éreztem a leheletét, mikor valaki kopogott. Hallottam Lucky vihogását az ajtóból, úgyhogy felpattantam.
- Kinyitom... - dadogtam a zavartságom miatt. Úgy gondolom, ez nem lesz megismételve.
Csak annyi nyugtat, hogy nem én szúrtam el... Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben mikor kinyitottam az ajtót, ahol Lucky és Brad álltak... kézen fogva. Akármennyire is örültem, legszívesebben megfojtottam volna őket. A pillangóim még mindig tomboltak a sokktól, de attól, hogy el kellett jönnöm, továbbra is csikizték a hasfalamat.
- Sziasztok - köszöntem élettelen hanggal.
- Szia! - vihogott fel Lucky.
Rögtön behívtam őket, és csatlakoztak a filmhez. Elfoglalták a helyet, ahol eddig elterültem, úgyhogy egy karosszéken találtam meg a helyemet. Végig szemkontaktust kerestem Marshall-al, amihez körülbelül egy perc sem kellett, mert megtaláltuk.
Ha még eddig tudtam, hogy miről szólt a film, most már végképp nem. Csak a szemébe néztem és visszaidéztem emlékeket.

A nap égetett, és mindketten fáradtak voltunk már Lucky-val. A domb teteje volt a cél. Biciklivel voltunk mindketten. Sokat bicikliztünk akkor nyáron.

- A végéig – nevetett Luck jóval előttem. – Nem adhatod fel, az nem te vagy…

- Tudom – lihegtem. Annyira meleg volt, hogy alig bírtunk tekerni.

A végére megelőztem a barátnőmet is és tovább is mentünk, mint az eredeti cél. Fent volt két srác, ezért nem akartunk ottmaradni. Zavarnánk nekik a levegőt, meg amúgy sem volt kedvünk fiúkat bámulni feltűnően. Lucky épp szerelmesnek vallotta magát, engem meg csak szimplán nem érdekeltek vad idegen srácok… Csakhogy, ők elég ismerkedős kedvükben voltak, és utánunk jöttek… Ők is biciklivel voltak, szóval nagyon gyorsan utolértek, de csak mögöttünk jöttek, úgyhogy minden kis mellékutcába bekanyarodtunk, de nem akadtak le rólunk.

Hirtelen lefékeztem, Lucky pedig alig tudott reagálni. Gyorsan leugrottam a bringámról, és a fiúk is megálltak.

- Mit szeretnétek? – mosolyogtam a legbájosabban.

- Csak ismerkedni – jött oda az egyikük. Sötét haj, baseball sapka, és kék szem… A biciklin ült, az ülés pedig alacsonyan volt, szóval eléggé le kellett rá néznem.

- Szerinted el is hiszem? – kérdeztem ironikusan. – Kopjatok le…

Hát nem egészen voltam oda az ilyen bunkó fiúkért, szóval mielőbb meg akartam szabadulni tőlük.

- Na, ne már, csak egy kis társaságra vágyunk. Annyira unalmas egyfolytában ezzel a taplóval lógni… - röhögött a hátsó srác, közben rámutatott az előttem lévőre.

- Hát, jó – egyezett bele Lucky. Ki más? Ott volt neki egy másik srác, de nem…

Végül is egész kellemes napot töltöttünk el Marshall-al, és Brad-el, de semelyikünk nem számított rá, hogy ennyire jóban leszünk majd, mint most…

Visszatértem a jelenbe, ahol Mars éppen rám nézett, és mosolygott. A szem körüli nevetőráncok összehúzódtak, és mosolygott. Annyira aranyos, és az előbb ez a srác próbált megcsókolni… Soha többé nem lesz ilyen… Hát, köszi Lucky.

- Nincs esetleg valami értelmesebb filmetek? Ti komolyan egy ilyen nyálas, szerelmes filmet néztetek, amíg nem voltunk itt?

- Öm, ja… - nyögte be Marshall. Nem is tiltakozott. Semmi „valójában nem is néztük” megjegyzés…

- Sürgősen ki kell kapcsolni – jelentette ki Brad, én pedig odadobtam a távirányítót. Bele gyömöszöltem magam a karosszékbe és vártam, hogy valami filmet keressen.

Nem néztünk meg egy egész filmet, mert sötétedett, a szüleim pedig ilyenkor szoktak hazajönni, szóval eloszlattam a népet. A gerlepárnak nem kellett kétszer mondani, elmentek mozizni, Mars pedig lovagiasan maradt, hogy segítsen összepakolni. Popcorn darabkák borították be a fél kanapét, és éppen azt próbáltam ki porszívózni a textilből, mikor ő elvette tőlem a készüléket, és megcsinálta helyettem.

-      Köszi, a segítséget. Igazán jól jött – hálálkodtam, mikor már az ajtóban álltunk.

-      Igazán semmiség – legyintett.

-      Meg a délutánt is – hebegtem.

-      Azt miért köszönöd?

-      Mert jól éreztem magam… - dadogtam, mire elröhögte magát. – Na, ne hozz már ennél is kínosabb helyzetbe – bokszoltam a vállába.

-      Vicces, amikor zavarban vagy – nevetett.

A két keze közé fogta az arcomat. Hatalmas kezei vannak, mert egy keze képes beborítani a fél arcomat.

-      Nagyon nem akar összejönni nekünk semmi. Legalábbis nekem nem…

-      Nekem sem… - suttogtam. Közelebb hajolt, és a homlokomra adott egy puszit.

-      Akkor ez azt jelenti, hogy nincs itt a mi időnk – jelentette ki mosolyogva. Nem lehet igaz… Tökéletes alkalom lett volna, hogy megcsókoljon, de nem, mert szerinte nincs itt az ideje. Ez egy kész vicc. Szerintem, ő halál komolyan szívat…

-      Azt mondod? – néztem rá a legnormálisabban. Gondolatban megcsókoltam, de gyakorlatban nem volt merszem. Hát igen, ennyire béna vagyok.

Megölelt, és egy intéssel letudta a búcsúzkodást. Megsemmisülten álltam az ajtóban, addig,amíg nem jöttek a szüleim.

Mindenki azt hiszi, hogy erős, bátor, magabiztos és megtörhetetlen vagyok. Én is azt hittem, de ma rájöttem, hogy nem. Ha erős lennék, nem gyengülnék el egy ilyen ügyön, ha bátor lennék, én csókoltam volna meg, ha magabiztos lennék, akkor nem hagytam volna, hogy azt mondja, „ennek nincs itt az ideje”, és végül, ha megtörhetetlen lennék, akkor nem vágnék olyan fancsali arcot, mint most. Nem szomorodnék el egy ilyen kis csöppségen, mint, hogy nem csókolt meg életem szerelme. Sőt, nem hívnám életem szerelmének azt a fiút, akibe belehabarodna, esetleg nem habarodnék bele senkibe…

Ez nem az én világom… Szerelem, fájdalom, csalódás, szenvedés… Azt hiszem eddig nem nagyon éreztem hasonló dolgokat…

Egy sötét, ködös erdőben futottam. A köd mindent ellepett. A hideg csípte az arcomat, és a rövid-ujjú póló nem bizonyult a legjobbnak. Az avar ropogott a lábam alatt.

A végtagjaim gyengék voltak, mikor elindultam, úgy éreztem, hogy össze fogok esni. Minden szemben lévő fában meg kellett kapaszkodnom, hogy ne essek össze…

Egy alak futott el előttem sikítozva, nem értettem, hogy miért, de én is futásba kezdtem, mert úgy éreztem, valaki vagy valami elől fut. Futottam, ahogyan csak bírtam, ameddig a gyenge lábaim tartottak… Nem sokáig, mert összeestem. Nem éreztem magamat biztonságban. Nyugtalan voltam. Elterültem a földön, hátha a köd majd eltakar.

Egy fekete ruhás férfi rohant el fölöttem. Azt hittem, nem szúrt ki, de egy perc múlva felettem állt egy késsel… Mormolt valami szöveget, de nem értettem. Könnybe lábadt a szemem, a férfi pedig egyenesen a szívembe szúrta a kést.

Valóságos volt… Körbenéztem a szobámban, de nem volt ott senki. Rögtön fel kellett kapcsolnom az éjjeli lámpát. Amint világos lett, a férfit láttam magam előtt, és halálra rémültem. Persze csak képzelődtem, de minden álom után túlzottan félek.

A telefonomért kaptam, amin kikerestem a megfelelő telefonszámot és tárcsázni kezdtem.

- Mondjad – szólt bele az álmos és bunkó hangján.

- Meghaltam…

- Persze, hogyne…

- Az álmomban, nagyon rossz volt! Miért nem használ az álomfogód?

- Mert nincs semmi hatása, az emberek dísznek szokták használni. Mit vártál? Hogy elűzi az összes rossz álmodat?

- Szerettem volna – dadogtam.

Kinyomta a telefont, én pedig megsemmisülten bújtam vissza a takaróm alá. A lámpát nem akartam eloltani. Utoljára 5 évesen aludtam kislámpa fénye mellett, de most újra azt éreztem, hogy félek a sötétben.

Félálomban voltam, mikor valaki kopogtatott az ablakon. Ijedten néztem ki, és Mars álmos arcát láttam meg. Kapucnis pulcsiban volt, és farmerban. Gyorsan kinyitottam az ablakot, ő pedig értelmetlenül nézett rám.

-      Hallod, hajnal kettő óra van. Felhívsz, mert rosszat álmodtál, és most nincs semmi mondanivalód… Mikor már eljöttem hozzád?

-      Nagyon nem számítottam rá, hogy el fogsz jönni csak ezért – suttogtam.

Lekapcsoltam a kislámpát és kihajoltam hozzá.

-      Kedves tőled – mosolyogtam.

-      Mint megszokhattad, én ilyen kedves vagyok – vont vállat. – Tudsz majd ezek után aludni? Mert nekem reggel edzésem van, és nem akarok bealudni evezés közben…

-      Miután halálra rémítettél azzal, hogy dübörögsz az ablakon, nem biztos, de megpróbálhatok...

Odanyújtottam a kezemet, hogy megöleljem, ő pedig hirtelen megcsókolt. A kezével összeszorította az arcomat, és mondhatni kihúzott az ablakon. Egyszerre ébredt fel a hasamban az összes pillangó.

Na, ez az amire a legkevésbé számítottam… Alapból arra sem számítottam, hogy hajnalok hajnalán fog átjönni, hogy ne féljek, de azt, hogy meg is csókol… A legmerészebb álmomban nem gondoltam volna. És ez akkor most mit jelent? Sok kérdést ébresztett fel bennem, nem mintha nem lett volna elegem a kérdésekből.

Egy percig néztük egymást, a keze még mindig az arcomat szorította, én pedig könyököltem az ablakpárkányon. Igaz, a sötétben nehezen láttam az arckifejezését, de mosolygott. Végiggondoltam, hogy mit kéne mondani neki, és minden nyálas mondat végigsiklott rajtam, de nem akartam én lenni az a lány, akinek Ő a legnagyobb álma.

-      Marshall Basic, kiszámíthatatlan vagy… - dadogtam. Gondolatban teljesen máshogy hangzott ez a mondat.

-      Tudom – mosolygott pimaszul, és elsétált.

Azt hitte, hogy ezek után majd könnyebben alszom? Tévedett. Sehogy sem bírtam elaludni… Fülig érő vigyorral forgolódtam egész álló este.