1. rész

2. évad 

1. rész

Az eredeti rész feltöltésének időpontja: 2014/03/05

Megjegyzés: Oké, szerintem ez a megjegyzés maga hosszabb lesz, mint a csekély kis rész amit sietve, kapkodva írtam meg. Mindig így szokott lenni, hogy nem érdekel, mert megunom, hogy mindig ugyanazt írom, aztán pedig ránézek a blogra és elkezdek gondolkodni, hogy miért is kezdtem bele, ha nincs annyi kitartásom, hogy folytassam? Végül is, ez csak az első blogom, folytatnom kéne. Ötletem is van hozzá, csak azokhoz az eltunyult emberekhez tartozom, akik az agyukat is lusták megmozgatni, meg az ujjaimat sem használom arra, hogy bepötyögjek öt sort.

Tudom, kihagytam pár hónapot. Megint. Nem is én lennék, ha időben hoznék részeket. 

Most pedig. Lenne még ötletem, hogy mit írjak nektek, hogy bocsánatot kérjek, mert elkéstem, és megígérem, hogy hozok időben részt, de az csak hazugság lenne :D Úgy sem leszek képes rá. 

Mellesleg meg nem is akarlak untatni titeket, végül pedig még ezt is lusta vagyok leírni, és háromnegyed tizenkettő van.

Csókok: F.

Nagyon sok gyönyörű emlékem van az elmúlt időszakból. Annyira mániákus gyűjtögető voltam, hogy amiről maradt tárgyi emlékem, azt mind felhalmoztam a szobámban. A falamnak szinte egyetlen szabad pontja sincs, annyi kép és poszter fedi, hogy szinte már átláthatatlan az egész.

A nővérem esküvőjén le vagyunk fotózva, a családdal. Itt kezdődött minden. Direkt ez a kép van elől, hogy látszódjon, itt indult el valami mozgolódás az életemben. Hogy jó, vagy rossz irányban... Azt magam sem tudom eldönteni, de, hogyha aznap nem beszélek Luckyval, és ő nem világosít fel arról, hogy „szerelmes vagyok”, akkor el sem indultam volna Marshall felé. Akkor talán soha nem nyitottam volna felé egy utat. De, mivel megtettem, jöttek sorban az események.

A sok, esküvős kép után a strandon készült fotókat pillantottam meg. Ezek között már ott van az a pillanatkép is, amikor Mars ölében ülök a tengerparton, a sekély vízben, és ő puszit nyom az arcomra. Tisztán csengenek a fülemben a szavai, amiket akkor mondott nekem. „Most minimum meg kéne, hogy csókoljalak.” Ha nem mondott volna ilyeneket, akkor nem jöttem volna zavarba. Talán nem is csillant volna meg a remény a szememben.

Ha nem kezdtünk volna el ál-járni, akkor soha nem feltételeztem volna, hogy komolyan is akarna velem járni. Ha akkor nem mondott volna szépeket, nem hittem volna, hogy úgy is gondolja.

Túl sok volt a „ha...” az életemben. És ez felhalmozódott, így már csak egy nagy nevetés lett az egész. Zavaró, hogy ez tényleg így van Már csak nevetni tudok a sok szerencsétlenségemen.

Tovább nézve a falamat, ott volt egy kép, amin Luckyval vagyok a szülinapi buliján, a kezében a Bradtől kapott Barbie babát szorongatja, és örül a feje. Le lehet olvasni az arcáról a meghatódottságot. Imádott minket azért, amit akkor érte tettünk.

Itt igazából megfogyatkoznak a képek. Megszorult a torkom, amikor erre gondoltam. Nem tudtam már eltenni emlékbe, amiket ezen a ponton éltem át. Nem tudtam üvegbe zárni a sok könnycseppet, mert elszálló pillanat. Elszálló volt az első csókunk, elszálltak a szavak, az érintések. És én rájöttem, hogy nem kell ahhoz egy tárgyi emlék, hogy megmaradjanak bennem a számomra kedves dolgok.

Sok kihagyás után, a falon újra megjelentek a képek. A bálról, Luckyval a gyönyörű ruhánkról – igen, utólag már bevallom, hogy szép volt, csak ne kelljen még egyszer felvennem -, a falon a „Még nem” logója egy poszteren. És végül a dicsérő oklevelem, az első helyezésért... De erre nem szeretnék emlékezni. Még alig pár hete volt, nem szeretném feltépni a friss sebeket.

Vajon Marshall hogy érzett irántam, ezeknek, a dolgoknak a leforgása alatt? Komolyan gondolta, hogy meg akar csókolni, azt hogy ál-jártunk, vagy, hogy meg akarja próbálni velem...? Fogalmam sincs. A pillanatnak kell élni, nem? Ami történt, megtörtént, és már a múlt. Az ő dolga, de tényleg. Nekem csak onnantól van beleszólási jogom, hogy összejöttünk, valóságosan is. Ezért gondoltam, hogy nem kéne bolygatni a múltat. Nem zaklatom fel semmivel. A végén még rosszul sülne el...

De a francba is! Érdekel, hogy miért kellett annyit szenvednem miatta, napokon keresztül bezárkózni a saját gondolataim közé. Tudnom kell, hisz ő okozta. Minden fellángolásomnak ő volt az oka. Nem értem, hogy miért nem magyarázza meg magától... Neki kéne tudnia, hogy mit tegyen, hiszen a közelében én mindig tehetetlen vagyok.

A telefonom csörgése zökkentett ki a gondolataimból. Egyre hangosodó zenélése miatt kénytelen voltam felkelni az ágyról, és felvenni, esetleg kinyomni, vagy hagyni...

Lassan kullogtam oda, hátha a zaklatóm megunja a várakozást, de kitartóbb volt, mint gondoltam. Ismeretlen számot jelzett ki, így unottan felvettem, majd beleszóltam.

-         Tessék! Florence Bells – mutatkoztam be a világ legunottabb hangján.

-         Szia! Nate vagyok... Óriási baj történt! – A hangja zilált volt, és én rögtön elkezdtem aggódni. Mindenféle katasztrófa lezajlott a fejemben.

-         Jesszusom, mi történt? Valakit megöltél? Mondd már!

-         Oliver... Ő történt... Kérlek, segíts! – Úgy visszhangzott a telefonban a könyörgése, mintha éppen sírna.

-         Jaj, már azt hittem, hogy rosszabb – sóhajtottam. – Na, mi van vele? Rájött, hogy mi a helyzet veled?

-         Elhívott moziba. Kettesben. Tudod, mi a vicces? Hogy két fiú normális esetben nem mennek moziba. – Már majdnem megörültem, amikor elrontotta a kedvemet. – Hacsak nem csajozni akarnak... Szerinted most mit tegyek? Inkább mondjam le?

-         Találkozzunk a parkban tíz perc múlva, ott majd megbeszéljük.

Viszonylag gyorsan elkészültem, felvettem egy sötét farmert, egy barack színű pulcsit, és egy farmar-dzsekit. A gyors elkészülés nálam azt jelenti, hogy gyorsabban az átlagosnál. Csak negyed óra volt, és már el is indultam, sőt, nem is késtem annyit, de Nate már idegesen várt rám.

-         Mi tartott eddig? – idegeskedett.

-         Ne háborogj, nem vagy te tenger. Itt vagyok, és kész! Csak az esernyőmet kellett megkeresni – biccentettem a fejem fölé, az esernyőre, ami megvédett az esőtől.

Nate nem hozott esernyőt, gondolom annyira sietett, ezért gyorsan berángattam az enyém alá.

Amúgy fiú létére nagyon jó az ízlése. Mármint öltözködés terén. Egy inget viselt, fölötte pedig vékony, mintás pulcsi, világos színű nadrág, és deszkás cipő. Ezek a dolgok külön-külön, ránézésre egyáltalán nem passzolnak egymáshoz. De felvéve, ráadásul olyan arccal, mint az övé...  A lányok rendkívül sajnálnák, ha tudnák, nem érdekli őket semmiféle hosszú hajú, műkörmözött, gyönyörű csinibaba. Így, hogy ezt alig tudják páran, csak ábrándozó pillantásokat kap, én pedig szidalmazóakat.

Nate átvette tőlem az esernyőt, hiszen magasabb, mint én, és rossz volt nézni, hogy én tartom helyette az esernyőt.

-         Szóval, hogyan kérdezte meg? Hogy hívott el? – Örültem a fejemnek, hogy végre ápolgathatom másnak a lelkét a szerelmi ügyek terén, és már nem n vagyok a középpontban.

-         Hát úgy, hogy... – Köhögött egyet, hogy utánozni tudja a hangját. - „Hello, Nate! Van kedved elmenni valamikor moziba?  Szerintem jó ötlet lenne.”

-         Pont ezzel a hangsúllyal?

-         Aha.

-         Ez a „szerintem jó ötlet lenne”, ez nagyon furcsa ott nekem. Meg amúgy is, említette volna, ha lesznek ott mások. Szerintem van esélyed.

-         De még mindig ott a lehetőség, hogy csajozni akar menni. És ha össze akar hozni valami nyomorult nővel? Mit mondok majd neki? „Bocsi, ez a lány nekem nem jön be. Ja, meg amúgy is meleg vagyok. Ha már itt tartunk, nekem te jössz be.” Reális, nem?

-         Szerintem reálisabb, mintha eltitkolnád előle – mosolyogtam. -  Ha tetszik, akkor ne titkold el előle. Csak rosszabb lesz, ha esetleg beleélnéd magad, azután meg pofára esel. Azzal kell kezdeni, hogy tudod, mik az esélyeid.

-         Megtennéd, hogy egy pillanatra figyeled az én érdekeimet is? – aggódott.

Eljutottunk a házukig, és gondoltam, majd kiválasztjuk, mit vesz fel, megbeszéljük, milyen témákat vet fel. Csak, hogy egy cseppet biztosabb legyen a dolgában, és magabiztosabban álljon neki a dolgoknak. Le akartam biztosítani számára ezt a randi féleséget. Már én is össze voltam zavarodva, hogy valójában mi is akarna lenni ez az egész.

-         Mit fogtok megnézni? – kérdeztem, miközben a ruhái között turkáltam. Ő az ágyon fetrengett, és ott nyöszörgött.

-         Valami akciófilmet.

-         Akkor ne vegyél inget.

-         De utálom, ha nem ing van rajtam...

-         Akkor vegyél fel egy inget –sóhajtottam idegesen.

-         De az meg nem illik a film hangulatához... – Nem tudtam eldönteni, hogy ezt komolyan gondolja e, vagy csak velem szeretne szórakozni. Engem eléggé felidegesített vele.

Szó nélkül rendezgettem a ruháit, nézegettem, hogy mi illene a legjobban egy olyan randevúhoz, ahol két fiú van, és egy akciófilmen ülnek. És tényleg, akármennyire is szerettem volna kiválasztani, hogy mit vegyen fel... nem ment. Ez egy lehetetlen küldetés.

Ledőltem mellé az ágyra, és a plafont bámultam.

-         Szerintem maradj így, ahogy vagy – ütögettem meg a hátát. – Végül is, magadat kell adnod, nem?

-         De ha esetleg, talán, lenne esélyem, és magamért nem szeretne...?

-         Bolond vagy? – nevettem fel. – Ha nem magadért szeret, akkor elmehet a búsba. Akkor már belekezdeni sem éri meg.

Halvány mosolyt véltem felfedezni az arcán, felült, és szembe nézett velem.

-         Akkor, miket mondjak neki?

Annyiféle variációt kitaláltunk, hogy Nate agya már nem volt képes befogadni az egészet. Elkezdtük papírokra jegyzetelni, hogy mit mikor, mit miért, milyen helyzetre lehet mondani. De már nekem is sok volt az egész. És csak egy helyzetnél találtuk helyesnek a nagy bevallást. Akkor, hogyha az este folyamán egy negatív visszajelzést sem kap. Ha Oliver nincs rossz passzban, ha minden viccen nevet, ha nem volt kínos csend, ha ő is ugyan olyan kezdeményező, mint Nate. És ezt elég nehéz lesz elérni.

De szerintem Nate pedig fél ettől az egésztől. Nem szeretné elmondani, mert azon aggódik, ha elmondja, ezek után kerülni fogja őt. És én sem tartom lehetetlennek ezt a lehetőséget, hiába, hogy nem vallottam be.  Lehet, hogy mind a ketten félreértjük az egészet, és Oliver csak furcsán szeretne barátkozni. Igaz, ebben az esetben Nate szíve összetörne... teljesen.

-         Te annyira kedves vagy, hogy az elejétől kezdve... Soha nem ítéltél el. Miért nem? – nézett rám Nate töprengve, mégis szomorúan. Nem tudtam, honnan jött ez neki, vagy miért gondolkozott ezen.

-         Nem szoktam elítélni az embereket csak azért, amilyenek. Mindenkinek adni kell legalább egy esélyt. És teljesen normális, hogy nem a nők iránt vonzódsz. Neked is megadtam az esélyt, nem is gondolkodtam rajta, hogy adnom kell-e, vagy sem. Ez természetes. Te éltél a lehetőséggel, és szimpatikus voltál.

-         Senki nem olyan kedves velem, mint te – ölelt át.

-         Lucky?

-         Ő sokszor nevezett homokosnak, amikor nem vagy ott. És ez elég rosszul esett, még ha csak viccből is...

-         De miért nevezett volna így?

Meglepett, hogy Luckynak van egy ilyen oldala is, amit én még soha nem láttam. De ha velem soha nem viselkedik így, akkor Natetel miért tenné ezt? Tudtommal őt bírja.

-         Szeretnéd, hogy beszéljek vele erről? – kérdeztem.

-         Ne, légyszi’ ne említsd neki – mormogta.

-         De meg kellene beszélnetek. Tudod, hogy Luck ilyen... „semmit sem gondolok komolyan, és mindenből viccet csinálok” egyéniség. Nem gondol bele, hogy bánt e vagy nem.

-         Tudom, csak nehéz volt megszokni – dörmögte.

-         Meg egyébként is! És ha az vagy? Legyél büszke magadra – mosolyogtam, majd az ujjammal megpöcköltem az orrát, és elvigyorodott.

Mosolyogva felmutatott két inget, hogy válasszam ki melyik legyen a nyertes, és mikor rámutattattam az egyikre megrázta a fejét, és bedobta a szekrénybe. A szememet forgatva dőltem le az ágyra, és megvártam, hogy döntsön. Magától. Én nem fogok beleavatkozni, hiszen amit én kigondolok, az neki soha nem jó. Mindig ellenkezik.

A telefonom csörögni kezdett, én pedig lusta voltam Nate ágyának a másik oldalához nyújtózni, és ebből kifolyólag nem is akartam felvenni. Nate emelte fel, majd a szájának egyik sarka felhúzódott.

-         Ki az? – kérdeztem.

Megrázta a fejét, és felvette.

-         Marshall, tudom, hogy Florence a „tiéd”, de törődj bele, hogy a fiú barátainak is segíthet a fiú ügyeiben. Jó?

Rögtön elnevettem magamat, és felpattantam, hogy nehogy sikerüljön megutáltatnia magát Marssal. Mit kezdenék azzal, ha a barátom és a legjobb haverom haragban lennének egymással?

-         Nate, ne szórakozz, add ide a telefont! – Mikor már harmadjára ugrott el előlem, kénytlen voltam rákiabálni, csak hogy nyomatékosítsam, még mindig én vagyok a főnök.

Gyorsan a kezembe adta a mobilt, majd a fülemhez emeltem.

-         Itt vagyok – nevettem kínosan.

-         Még mindig jóban vagy azzal a féleszűvel?

-         És ezek után is jóban leszünk.

-         Nem jössz át? – kérdezte egy kis csend után.

-         De, indulok – mondtam, és kinyomtam.

Miután jóváhagytam Nate öltözékét, és másodjára is megígértem, hogy nem fogjuk kilesni a találkozóját, mint múltkor is, elengedett.

Elindultam a hidegben, és esőben, majd végiggondoltam, hogy igazából... nem bírnám ki, hogy ne menjek el. Ha nem látom a saját szememmel Nate reagálásait, és Oliver arcát, akkor nem tudok véleményt alkotni az egészről.

Bekopogtam Marshallék háza ajtaján, ahol ő nyitott ajtót, egy szál boxer alsóban.

Beletúrt a hajába, én pedig kiröhögtem.

-         Indíts öltözni, moziba megyünk – mosolyogtam.

-         De éppen egyedül vagyunk itthon, és arra gondoltam, hogy maradhatnánk egy kicsit kettesben – vigyorgott.

-         Tudod, nem hatsz meg. Öltözz fel – meglöktem a szobája felé, és mindenféle életkedv nélkül elindult.

Bolond ez az ember? Mit gondolt, őszintén? Két, mondom kettő hete vagyunk együtt. Ha ebből az egészből még más dolgokat is ki akart volna hozni, akkor rossz helyen jár.

Unottan kivett a szekrényéből egy pólót, és magárahúzta.

-         Biztos, hogy nem akarunk itt maradni...?

-         Biztos!

Valamiért élveztem is, hogy ilyen „szomorú”. Ebből az adódott, hogy én parancsolok, és ha én parancsolok, akkor én vagyok a főnök. Ebben a kapcsolatban pedig egyértelműen én vagyok a vezető szerepben.

Elindultunk a mozi felé, ahol megláttam Olivert gyedül álldogálni.

-         Mi most azért jöttünk ide, mert tényleg filmet akarsz nézni, vagy mert Oliver vár valakire?

-         Egy zseni vagy. Nem érdekel a film. – Megveregettem a barátom karját, ezzel azt sugallva neki, hogy „ügyes vagy”.

-         Ne már – röhögött fel kínosan. – Tudom, hogy imádod Nate búráját, szerintem is rendes gyerek. De ennyire nem szeretem. Nem fogom végignézni, ahogyan két fiú flörtöl egymással. Nincs bajom a homoszexuális emberekkel, tényleg. De erre nem kényszeríthetsz rá. Még te sem.

-         Tényleg? – mosolyogtam büszkén, és tudtam, hogy körülbelül két perc, és bent fog ülni velem a mozi teremben.

Tudtam, vagyis... számítottam rá... Szerettem volna. De bebizonyosodott, és nem jött be velem.

Mikor jött Nate, el kellett bújnunk, mivel ha észre vett volna, megölt volna. Berángattam Marst egy mozi film reklám kartonbábui mögé, és ott guggoltunk le.

-         Akkor most maradhattunk volna otthon? – kérdezte.

-         Hát, nem egészen, de igen... – mosolyogtam rá.

-         Figyelj, tudod, hogy szeretlek, meg minden, de szerintem, át kellene gondolnunk ezt az egész „járunk” dolgot. – Mélyen a szemembe nézett, és sajnos én kaptam el előbb a tekintetemet.

-         Miért?

-         Mert nem ugyan olyan a fogalom kettőnknél. Neked abból áll az egész, hogy csináljuk azt, amit eddig is. Végrehajtod a hülyeségeidet, én meg segítek benne.

-         Ennyire fáj, hogy nem romantikázunk minden egyes találkozókor? – háborodtam fel.

-         Ezt úgy mondod, mintha „romantikáztunk” volna valaha. Hozz már fel rá egy példát kérlek. Két hétből egy hétig nem láttalak, most pedig csak mászkáltunk, vásároltunk. Nem hiányzik ez nekem. Akkor is jobban látszott rajtad, hogy szeretsz, amikor még nem jártunk.

A kis vitánk kezdett átfolyni kiabálásba, és mikor már mindenki bement a mozi-terembe, akkor én dühösen kiviharoztam a kartonfigura mögül.

Ijedt arcú barátaimmal találtam szembe magamat. Oliver és Nate közelebb álltak egymáshoz, mint a barátok.

-         Nate, Oliver. Kérlek magyarázzátok el Flornak, hogy mi is az, amikor két ember együtt van. Tudjátok, mikor járnak. Ő nincs teljesen tisztában a dologgal.

-         Mi? – kérdezte furcsán Oliver.

Megrázta a fejemet, és Marshall után eredtem, aki már régen a pláza másik felében tartott. Még szerencse, hogy a városunkban nincsen egy orbitális nagy pláza, így nem tudtam eltévedni benne.

-         Ne siess már ennyire!

Ki is ment az ajtón, amikor utolértem, egyenesen az esőbe, ahol egy fél percet sem töltött el, már bőrig ázott.

Nem, nem érdekelt, hogy én is ugyan olyan vizes leszek, rögtön utána szaladtam.

-         Most hirtelen mi lelt téged? – Próbáltam túlüvölteni a zuhogó eső hangját, és a kocsik menetszelét, és látszólag sikerült is, mert Mars a zebránál megállt.

-         Megölsz, ha azt mondom, hogy csak kíváncsi voltam, hogy utánam jössz e?

-         Nem – ráztam a fejemet, és közben átkaroltam.

-         De azt tényleg komolyan gondoltam, hogy át kellene gondolnunk ezt... – húzta.

-         Pontosan mit?

-         Az egész kapcsolatunkat. – Szembefordult velem, és mélyen a szemembe nézett.

-         De... én szeretlek – mondtam ki először.

-         Tudod, hogy én is – mosolygott. – És nem is ez a kérdés.

A vizes haja a szemébe hullott. Egy lépéssel közelebb jött, és magához húzott, ezzel megnyugtatott, hogy nem vagyunk összeveszve. Ugyan olyan édesen nézett rám, mint előtte.

-         De ahhoz, hogy ne haragudj meg rám, az lenne a szükséges, hogy ottmaradjak nálad kettesben...? – Pontosan, nem mertem befejezni a mondatot. Olyan kínos volt az egész.

-         Ugye nem gondolsz rosszra? – röhögte el magát Mars. – Nyugodj meg. Rajtam nem változott semmi. Mindenből viccet csinálok, és az a célom, hogy zavarba hozzalak. Tudod, mint eddig is.

A kezében tartotta az arcomat, és nyomott egy puszit a homlokomra.

-         De az utóbbi időben nem sikerült... Komolyan, egy kecske is érzelmesebb nálad.

Hiányzott ez. A nevetőráncok a szeme körül, a hülye poénjai. Hasonlítgasson csak egy kecskéhez. Őszintén, megérdemlem, mert majdnem elrontottam az egész kapcsolatunkat. Ő még ilyenkor is kész arra, hogy egy két elviccelt bolondsággal helyrehozzon mindent, amit én romba döntöttem.

-         Azért voltam ilyen az utóbbi időben – kezdtem -, mert már nem kételkedek... És mellesleg bíztam benne, hogy nem csinálsz belőlem viccet.

Vigyorogva csókoltam meg az esőben, ez egyszer figyelmen kívül hagyva a prüszkölő járókelőket, akiknek nem jött be annyira a szerelmi életünk. Az is lehet, hogy egy cseppet, az útjukat is elálltuk ott a zebra előtt, de nem érdekelt. Ha már végre annyi idő kínszenvedés után most kijelenthetem, boldog vagyok, akkor abba nem fognak belehalni a járókelők sem.