33/2. rész [Befejező]

33. rész

Az eredeti rész feltöltésének időpontja: 2013/12/05

Megjegyzés: 

   Öhömm... Kicsit sokat késtem, tudom, elnézést. És igazából most sem írtam volna meg, ha nem tévedek véletlenül a saját blogomra. 28 rendszeres olvasót itthagyni... Most idiótának fogtok nézni, de én majdnem sírtam, mikor megláttam, hogy 28 rendszeres olvasóm van, és az oldalra már több, mint 16.600x kattintottak rá. Nincsenek szavak erre az érzésre. Úristen.

Nagyon sajnálom, hogy itthagytalak benneteket, remélem maradtok (és tudom, körülbelül minden résznél ez van)... Nagyon, nagyon bánom, hogy nem erre szántam időt a tanulás közötti szabadidőmen, de legközelebb komolyan megpróbálok valamit időben alkotni.

Na, most már abbahagyom, mert lassan hosszabb lesz a sajnálkozásom, mint az egész rész...

Csókok: F.♥

ui.: a rész kicsit összecsapott lett, mivel annyira siettem :(

és sajnos már a szereplőkkel sem tudok annyira 

azonosulni... majd belejövök :D

 

Az egész testemben remegtem, a szemem szorosan le volt hunyva. Egy könnycsepp folyt le az arcomon, a kezemet pedig végighúztam rajta, ezzel a mozdulattal pedig szétkenve a tegnapi sminkemet.

Kívülről is elképzeltem a jelenetet, és úgy nézett ki, hogy egy idióta csaj reszket, és sír, egy fiú pedig hátulról öleli, nyugtatja. Na ez voltam én, meg Marshall, amint hajnal négykor egy újabb rémálomból felébredve sokkos állapotba kerültem.

Ugyan az játszódott le az álomban, mint ami az előzőben. Valaki nagyon szeret az idegeimmel játszani... A reakciómon meg is látszódott, hogy megvisel. Ki tűrné nyugodtan, ha újra és újra megálmodja, ahogy megverik? Borzalmas érzés, mert valahogy érzed a sebeiden, hogy belesajognak az „ütésekbe”. Ezeket mondhatjuk akár fantomfájdalomnak is.

Marshall hátulról ölelt át, én pedig lassan, de kezdtem lenyugodni. A légzésemet apránként sikerült lelassítanom, a könnyzuhatagom is leállt, de nem tudtam megköszönni Neki, hogy milyen rendes velem, mert megint elaludtam.

 

Lassan nyitottam ki a szememet, de a szememet nem bántotta a reggeli fény. Inkább félhomálynak mondhatni, mivel a függönyök mögül épphogy látszódott, hogy már felkelt a Nap. Óvatosan felültem, majd kitámasztottam magamat a kezeimmel, de minden mozdulatomba belesajdultak az izmaim. Megtartottam magam, és körbepillantottam a szobán, ami úgy nézett ki, mintha egy tornádó söpört volna át. Tegnap este nem nagyon figyeltem a részletekre, de ahogy most végiggondoltam, érthető, miért uralkodik ilyen helyzet.

Amikor Marshall behozott a karjaiban, már félig magamnál voltam. Nem tudta normálisan kinyitni az ajtót, így amikor belökte, levert egy képet a falról. Az én ruháim is szerte-szét lettek dobálva, és amikor keresett a szekrényében, nem pakolt vissza, hanem mindent úgy hagyott, ahogy kidobálta. A filmezésünk után senkinek nem volt kedve hozzáfogni pakolni, legalábbis nekem egyáltalán nem. Marshall pedig a földön aludt, úgyhogy az, ami az ágy mellett hevert, azt nemes egyszerűséggel arrébb lökte, és ott aludt.. volna, ha nem költözik fel mellém.

Ez a tegnapi este története, röviden, tömören, leegyszerűsítve.

 

Amíg én az egyetlen olyan pozícióban feküdtem, ami nem okozott fájdalmat, addig Mars hol oldalra vágta magát, hol pedig engem lökdösött. Tudtam, hogy alszik, ezért nem is voltam ideges rá, hiszen szándékosan nem kezdene el arrébb tolni, amikor tudja, hogy sajog minden testrészem.

Még akkor is háton feküdtem, amikor Marshall ásítozni, és nyújtózkodni kezdett.

-        Szia – köszönt halkan.

-        Jó reggelt – suttogtam.

-        Miért nem alszol még?

-        Nem tudok – húztam félmosolyra a számat.

-        Megint rosszat álmodtál? – Gyorsan felpattant ülő helyzetbe, és úgy vizslatta az arcomat, hogy jól vagyok-e.

-        Nem, jól vagyok – mosolyogtam, és a kezemmel arrébbtoltam az arcát, majd végigsimítottam rajta.

Viszonylag nyugodtabban mosolygott, és egyszerűen elengedte magát, így visszadőlt az ágyba. Egy óriásit huppant az ágy, én pedig röhögve felé fordultam.

Mosolyogva néztük egymást egy ideig, majd egy pár perc után szólalt meg csak újra.

-        Nem szeretnénk megint leszaggatni a függönyt? – vigyorgott.

-        Na! Azt nem mi csináltuk, hanem te! – Hangosan felnevettem, mire a szemét forgatva átfordult a másik oldalára, és műsértődést játszott.

-        Kend rám... – prüszkölte.

-        Hé! Komolyan te volt...

A mondatomat nem tudtam befejezni, mert Lucky álmosan rontott be a szobába.

-        Szia – köszöntöttem kicsit kínosan, mert ép éppen Marsot karoltam át, mivel piszkálni akartam.

-        Látom, nagyon elvagytok, de ezt ne ilyen hangosan nyilvánítsátok ki, jó? – bíztatóan rám mosolygott, mire megráztam a fejem, olyan „ez nem az aminek látszik” stílusban.

-        Okés, halkabbak leszünk. – Marshall felpattant, és rákacsintott a barátnőmre, így már nyakig voltam...Még talán egy kicsit én is elhittem, hogy nem vagyunk ártatlanok...

Lucky halkan becsukta az ajtót, Mars pedig idétlen fejet vágott – igazából ritka, amikor nem idétlen a feje -, és visszadőlt a helyére. Legalább ezzel megbizonyosodott, hogy nem gondolta komolyan. Nem tudom, hogy ennek most örülnöm kellene-e.

Amikor már eleget játszottuk a sértődöttet, adott egy új pólót, és egy boxert - amit igazándiból nem értek, miért nekem kell felvennem  -, így mentünk ki reggelizni.

Lucky és Brad halkan beszélgettek a kihúzott kanapén, Mars anyukája pedig aludt a hálószobájában. Meghiszem, hogy milyen nehéz lehet az éjszakai műszak egy kórházban... Ráadásul, hogy egyedül nevel gyereket, soha nem tudhatja, amíg ő bent dolgozik, a drága fiacskája merre kószálhat, vagy egyáltalán otthon van, esetleg másnál, egy házibuliban, részegen egy árokban... Soha nem lehet tudni, tényleg.

Szóval, hívtuk őket, hogy nehogy véletlenül nekünk kettőnknek kelljen elkészíteni mindenkinek a reggelit, de így Mars azt érte el, hogy ő és Brad hülyéskednek a konyhában, mi pedig Luckkal szendvicseket gyártunk. Biztos szórakoztató lehetett, ahogy tojásokkal zsonglőrködnek, sajnálatos módon nem éltem át velük ezt az élményt, mert egészen sürgettek minket azzal, hogy „asszony, éhes vagyok, mikor lesz kész a kaja?”. Férfiak.

Mivel konkrétan az összes tojás a plafonon és a padlón végezte, kénytelenek voltunk valami újat kieszelni. Kipakoltuk a szendvicsnek való dolgokat az étkezőasztalra, és bejelentettük, hogy ez egy „csináld magad” reggeli.

-        „Csináld magad” reggeli? Az meg mi a fészkes fene? – Brad úgy csinált, mintha nem értené pontosan, magának kell kaját csinálni.

-        Tudod – kezdtem magyarázni. -, olyan, mint amikor veszel egy nagy polcot, és csak darabokban kapod meg. Azt is neked kell összerakni...

-        Viccelsz, ugye? – röhögött fel, én pedig a kezébe nyomtam egy tányért és egy kést, majd halál komoly fejet vágtam.

Brad bevetette a kiskutya szemeit, de ezt egy párszor már eljátszotta nálam, így most sem jött be. Luckynál annál inkább. Ő meghatódott, és úgy döntött, megcsinálja neki.

A reggeli után videojátékoztunk, de egy fél óra múlva Luckyt hívták a szülei, és haza kellett mennie, a barátja pedig lovagiasan elkísérte. Így az a helyzet lépett életbe, amit leginkább el akartam kerülni. Kettesben Marssal, úgy, hogy tudom, nem érez már semmit. Én pedig még mindent...

-        Egyébként, nem derült ki, hogy mitől lesznek álmaid? – kérdezte Mars, mintha csak éppen eszébe jutott volna, de látszott rajta, hogy egy ideje már ezen gondolkodik.

Most mondjam azt, hogy „semmit nem tudok, csak azt, hogy miattad nincsenek”. Nem lenne túl reális.

-        Nem sikerült kideríteni. Zavaros – mondtam.

-        Akkor sejtésed sincs, hogy milyen kezeléssel lehetne megszüntetni?

-        Lövésem sincs.

 

Ezek után csendben ültünk egymás mellett, és játszottunk. Egy autóversenyes játék volt bekapcsolva. Igazából, Mars nem túlzottan erőlködött azzal, hogy elmagyarázza, mit hogyan kell kezelni, de mikor teszteltem az összes gombot és kart, egy idő után sikerült belejönnöm. Körülbelül a tizedik menetnél már ott voltam, hogy tudtam tartani a lépést, ő oldalról nekem jött az autójával, és a kocsim totál káros lett. Türtőztetnem kellett magamat, hogy ne kezdjek el ordítani vele.

Mikor már meguntuk, vagyis inkább én untam meg a játékot, visszamentünk Mars szobájába egy doboz nutellával és két kanállal.

-        Ez elég gyorsan el fog fogyni, nem gondolod? – kérdezte.

-        De, lehet – szomorodtam el. Ki ne szomorodna el, ha azt halja, mindjárt elfogy a nutella?

-        Szerintem játsszunk olyat, hogy kérdezek egyet, te válaszolsz, és ehetsz egy kanállal – ajánlotta, én pedig belementem, mert hát a csoki adagokért bármit.

-        Én kezdem! – Tudtam, hogy ha én kérdezek akkor ő ehet, de érdekelt pár dolog. – Miért jöttél össze Bellával?

-        Mert egy buliban smároltam vele, és nem akartam rosszat neki – válaszolt, és már ette is az adagját. – Bejött a pszichológusod?

-        Ez teljesen abszurd. Úristen! Dehogy – röhögök fel. – Mit vártál a Bellával való kapcsolatotoktól? 

-        Azt, hogy esetleg lesz egy tartós kapcsolatom egy napi hülyeségből. Nem hívott randizni a pszichológusod?

-        Milyen kérdéseid vannak neked?

-        Szuperek. És nem válaszoltál.

-        Miért hívott volna?

-        Mert lehet, hogy pedofil, vagy mit tudom én! De mindig visszakérdezel, és nem válaszolsz egyértelműen a kérdésemre. Kikerülöd a választ, vagyis randira hívott téged! – Büszke arcot vágott, mintha ráhibázott volna.

-        Nem hívott randizni, nyugi már. Miért érdekel?

-        Mert nem tudlak nyomon követni. Tetszett valaha Nate? – kérdezte.

-        Helyesnek találtam, de viszonylag hamar megtudtam, hogy nem vonzódna hozzám – mosolyogtam. – Még most is helyesnek találom. Randiznál valaha Nate-tel?

-        Normális vagy? Úgy nézek ki, mint aki randizik egy fiúval?

-        Igen, normális vagyok, és akár annak is nézhetsz ki – vigyorogtam pofátlanul.

Fel sem tűnt, de időközben elfelejtettünk még mogyorókrémet is enni. Mars kérdezgetett még Bradről, és leginkább Belláról. Valahogy az érdekelt a legjobban.

Kiderült, hogy egy buliban voltak, ahol Marshall eléggé illuminált állapotba került, és Bella nyomult rá, majd smároltak, és másnap Bella már azt állította, hogy járnak... Szóval Marshall először nem mondott igazat. Most pedig Bella már átlépett a nyomulás határain.

Csak ilyen kérdések voltak, de a végén már másra is választ akartam kapni. Az ő érzéseiről, a köztünk lebegő szálakról. Már túl sok mindent hagytunk ott, befejezetlenül. Úgy éreztem, most, vagy soha. Ha nem kérdezem meg nem lesz semmi. A semmi pedig rossz dolog. A semminél még az is jobb, ha szomorúan, de legalább emelt fővel távozok...

-        Most már hanyagoljuk a Bella témát, jó? – kérte.

-        Rendben, úgyis van millió másik kérdésem... – vettem egy mély lélegzetet.

-        Egy jó nagy kérdésben kell ezt az egészet megtenned, mert egy kanálnyira elég nutella maradt... – Felmutatta az üres üveget, nekem pedig minden otthagyott pillanat végigfutott az agyamban. Melyik kérdést lenne a leg észszerűbb feltenni?

-        Mit éreztél irántam, amikor megcsókoltál az ablakban? – Éreztem, hogy lesokkol. Az én hasam is görcsberándult, mikor elkezdett gondolkodni.

Én hülye, nem azt kérdeztem meg, hogy mit érez most. Sokkal jobban érdekelt a múltam. Mintha a múltban élni könnyebb és szebb lenne.

Nem válaszolt. Egy kínos, csendes perc után az Anyukája lesett be az ajtón.

-        Sziasztok, reggeliztetek már? – kérdezte mosolyogva.

-        Igen, ettünk – bólintott Mars, én pedig visszamosolyogtam.

-        Brad és Lucky elmentek már?

-        Ja, haza kellett menniük.

-        Rendben, én elmegyek a boltba, mert elfogyott a tojás. Sziasztok! - Elköszönt, én pedig nagyon örültem, hogy volt még energiánk feltakarítani.

Egy perc sem telt el, mire Mars halkan beszélni kezdett.

-        Én, azt hiszem, hogy szerettelek.

Ez egy szíven-ütésnek felelt meg. „Szerettelek”, múlt időben. Nem hiszem el, hogy a nyomorultságom miatt már nem.

Gyorsan stílust váltva még a levegőt is olyan flegmán vette, mintha megerőltető lenne, vagy mintha az oxigénnek lenne megtiszteltetés, hogy az ő testében alakulhat át széndioxiddá.

-        Szeretnél még ehhez hozzáfűzni valamit?

Legszívesebben helyben arcon rúgtam volna.

-        Úr isten, te nem vagy normális – mondtam erre a stílusra utalva. - Kimennél? Átöltöznék.

-        Minek akarsz átöltözni?

-        Hogy haza tudjak menni – prüszköltem.

-        Akkor nem.

Akkor én sem foglalkozok vele. Elfordulok, hogy ne lásson belőlem semmit, és ledobom a pólóját a táskám tetejére. Gyorsan magamra húztam a tegnapi ruháimat, Marshall meg az egészet végignézte.

-        Elárulnád, hogy jelen pillanatban min kattantál be? – mosolyog.

-        Érdekel, vagy ezt is csak szarkasztikusan kérdezed?

-        Érdekel.

-        Nos, tudod azért, mert vagy akkora tájparaszt, hogy az egyik pillanatról a másikra úgy döntesz, hogy most el sem bírsz viselni, és úgy viselkedsz, mintha az egész világ a tiéd lenne. Nem vagy te senki, pont ugyan annyi vagy a világban, mint én, vagy akárki más...

-        Álljunk csak meg! – A szavamba vágott. – Ezt úgy mondod, mintha te nem szállnál el néha magadtól...

-        Nem ennyire. Nem vagyok ennyire lekezelő az emberekkel...

-        Most az bántott meg, hogy azt mondtam, „szerettelek”? – A fejét oldalra fordította, és úgy tett, mintha szomorú lenne.

Nekem sem kellett több. Éppen, hogy a könnyeimet sikerült elrejtenem előle, mert, amikor elfordultam, már záporoztak. A bejárati ajtó felé kezdtem loholni, és ki akartam rontani, de zárva volt. Nekidőltem az ajtónak, és megvártam, amíg ő is odaér.

-        Most miért sírsz? – kérdezte.

-        Kérlek, engedj ki – zokogtam.

-        Mi a baj? – Ezer fokkal kedvesebb hangon szólt hozzám. Óvatosan a hátamra tette a kezét, és végigsimított rajta.

-        Az, hogy utállak. Utállak, mert melletted gyenge vagyok. – A sírós hangomon, amikor alig kapok levegőt, nem biztos, hogy minden szavamat értette... – Bármikor képes vagyok vihogni melletted, mint egy tinilány, vagy éppen úgy bőgni, mint most. Pedig én nem ilyen vagyok. Nem akarok beállni a sorba... De nem tudom elfelejteni ezt az egészet... Mert szeretlek.

-        Semmi baj...

-        Semmi baj? Szerintem ez elég nagy baj!

Nagyon örültem, hogy Mars Anyukája nem volt otthon. Szerencsés véletlen. Nem tudom, hogy ugyan így kiakadtam volna, ha itthon van.

Az ajtófélfának dőlve támaszkodtam, a hátam be volt görnyedve, és zokogtam. Képzelem, milyen felemelő látvány volt.

-        Ha a sorban állsz, akkor állj kicsit félre, mert nem foglak észrevenni - röhögött fel, ez pedig megnöveltem a könnycseppek számát másodpercenként. – De ha nem is állsz félre, akkor is odamennék, és tudod mit csinálnék? – tette fel a kérdést.

Megfordított, majd mindkét kezemet megfogta, és odahajolt az arcomhoz. A szám felé közelített, és a könnyeim a közeledésével elapadtak. Egy puszit adott a számra, és gyorsan el is távolodott, hogy megnézze az arcomat.

-        Hajlandó vagy visszajönni?

Egy aprót bólintottam, majd visszasétáltam a szobájába. Nyugtalanul ültem.

-        Tudod, hogy szeretek az emberek idegeivel játszadozni – nyögte ki.

-        Tudom.

-        De már ideje lenne megtanulni, hogy veled nem lehet hülyéskedni.

-        Veled sem – ráztam meg a fejem.

-        De egy valamit el kell fogadnod...

-        Mit?

-        Hogy nem szerettelek. – Elakadt a lélegzetem. – Hazudtam. – Miért játszadozik velem állandóan? – Mert még mindig szeretlek.

A hozzám legközelebb eső tárgy egy fésű volt, azt vágtam hozzá.

-        Te állat! Ezt élvezed? Szórakozol itt velem, megríkatsz, és most meg bejelented, hogy szeretsz? Normális vagy, ember? – tör ki belőlem, és a táskámmal kezdem ütögetni, mint egy rossz öregasszony.

Nevetve feküdt az ágyon, tűrte, és ki is érdemelte, amit kapott. Mindezek után... Tökéletességgel megérdemli.

Amikor végre felegyenesedik, leülök mellé az ágyra.

-        Nincs több hülyeség? – kérdeztem nyugodtan.

-        Nincs – mosolygott vissza rám. – És most azt hiszem itt az ideje annak, hogy ne húzzam tovább. Nincsen próbaidő, az soha nem sül el jót. EZ MOST NEM GYAKORLAT! – úgy mondta, mintha az iskolában tűzriadó lenne.

-        Mi nem gyakorlat? – mosolyogtam rá, már őszintén.

-        Khmm... Azt akartam megkérdezni, hogy leszel-e a.. izé, a barátnőm... Tudod, ahogy szokás. Mintha járnánk, mert én... Szeretlek Florence Bells! – Amikor végre kimondta, nagyon megörültem. Nem tudom, hogy volt e már valaha ilyen boldog pillanat az életben...

-        Leszek a barátnőd – mosolyogtam, és miközben megcsókolt csak arra tudtam gondolni, hogy mostantól ő fog megszenvedni értem...