5. rész

5. rész

Az eredeti rész feltöltésének időpontja: 2013/01/13

A javított rész feltöltésének időpontja: 2014/01/18

Lucky odalépett hozzám, és kíváncsian nézett körbe.

-         Na, merre vannak a srácok? – kérdezte.

-         Nem tudom. Megmondtam nekik, hogy menjenek el a torta közeléből. Azon kívül már nagyon nem érdekel, hol vannak – mondtam megsértve.

Rosszul éreztem magamat, amiért Marshallt is elküldtem a torta közeléből, de nem viselkedhetek vele máshogy. Az rögtön feltűnne mindenkinek, ha Marsnak mást mondok, mint Bradnek. Hiszen állítólag együtt vannak benne az őrültségekben, szóval, ha Brad veszélyt jelent,egyértelműen Mars is.

-         Azt hittem, hogy legalább magaddal hozod őket – panaszkodott Luck. Igen, ő eléggé örült volna Brad társaságának.

-         Lehet, hogy te igen, de én nem bírnék ki velük egy egész délutánt. Legalább ma ne kelljen már az ostobaságaikat hallgatnom. – Igazából nagyon szívesen hallgatnám Marshall idiótaságait egy délutánon keresztül, de azt nem úgy képzelem el, hogy Lucky és Brad is ott vannak, hallótávolságban.

-         És, egyébként, mit beszélgettetek Marshallal? – kérdezte, közben pedig kihangsúlyozta a nevét.

Észrevettem, hogy egy ideje sejti ezt az egészet. Túlzottan is el akartam titkolni azt, hogy tetszik, főleg Lucky elől, mert ő úgyis beleélné magát, össze akarna minket hozni, közben én nem akarok az ég adta világon semmit.

-         Semmit... – haboztam. – Semmi érdekeset!

-         Csak én vettem észre, vagy... – Összehúzott szemmel méregetett. - ... tényleg furcsán viselkedsz, amikor szóba jön Marshall Basic?

-         Nem, ez nincs is így – vágtam rá rögtön.

-         Ha Sam, vagy Adam van velünk, akkor tök közömbös vagy, és önmagadnak látszol. Ugyan úgy árad belőled a sok hülye okos dolog, de ha Marshall megjelenik a színen, te átváltozol valamiféle mutáns Florrá, akit én biztosan nem ismerek. Kezded elveszíteni önmagadat – röhögött fel.

-         Nincs semmi – legyintettem. Szerintem csak nekem áll fent az a helyzet, hogy a legjobb barátnőmnek gőze sem volt arról, hogy miről ábrándoztam hónapokon keresztül.

-         Szerelmes vagy! – Elkerekedett a szeme, és azt hittem, hogy akármelyik pillanatban elvisíthatja magát. – Most már nem tudod eltitkolni előlem, te kis sunyi!

-         Csitt már! – Megfogtam a csuklóját, és a süteményes asztalhoz vezettem, ami a terem egyik szélén volt, és nem az egész placc közepén.

Óvatosan az asztal mögé mentünk, és ott leguggoltunk. A fehér abrosz és a telipakolt tányérok maximálisan eltakartak minket, örültünk is, mivel szoknyában guggolni egy esküvőn... nem a legilledelmesebb dolog a világon.

-         Szóval... Nem vagyok szerelmes, mielőtt bármit is félreértenél! Csak tetszik, és nem is lesz semmi több. Mindenki éli a saját kis életét. Neki is biztos valami másik lány jön be. És én amúgy is egy teljesen független nő vagyok! Nem kell egy fiú mellém, hogy kísérgessen mindenhová...

-         Egyszer úgyis megtalálod az igazit – mosolyodott el.

-         Nem hiszek az igaz szerelemben. Ostobaság – vontam fel a szemöldökömet. Igen, tényleg így gondolom, de amikor meg Vele vagyok, teljesen legyengülök. Lucky szavaival élve „átváltozom egy mutáns Florrá”, és kezdek olyan lenni, mint a vihogós barátnőm. – Oké, most mit tegyek?

-         Talán ésszerű lenne megmondani neki, hogy mit érzel, te butus – mosolygott rám őszintén.

Ritka alkalmak közé tartozik, amikor ő mondja meg nekem a frankót egy kapcsolatban, mert általában én pátyolgatom a lelkét, ha arról van szó.

Az asztal másik oldaláról halk vihogást hallottam, egyértelmű volt, hogy a fiúk azok. A gyomrom görcsbe rándult a tudattól, hogy hallották, miről beszéltünk az imént, így csak reménykedni tudtam, hogy semmit nem sikerült elcsípniük a sztoriból.

Gyorsan odatettem az ujjamat a szám elé, hogy egyértelművé váljon Luckynak, maradjon csendben, és úgy is tett.

Hirtelen felpattantunk a földről, a magas-sarkúmban kicsit szerencsétlenül meginogtam, de boldogan vettem észre, hogy a fiúk csak egymáson nevettek. Brad telitömködte Mars száját zöld ételszínezékes, kókuszos sütivel, ami természetesen lepotyogott a zakójára is.

Brad eszeveszettül vihogott, én pedig azt hittem, hogy Mars meg fog fulladni, mivel mondani akart valamit, de csak fura hangok jöttek ki belőle.

Miközben próbálta feldolgozni a kaját, ami még a szájában volt, lesöpörte a zakójáról a zöld kókuszt, ezzel pedig szerencsésen még jobban belekente.

-         Ezt most, hogy fogom kiszedni belőle? – Kérdésével a zakójára utalt, amin egy világoszöld folt terült el.

Kicsit félrehúzta, hogy megtanulmányozza,mennyire vészes a helyzet, és megláttuk, hogy még az inge is olyan lett.

-         Flor majd kiszedi – vigyorgott rám Lucky, majd pedig Brad is, én pedig dühösen néztem vissza rájuk.

-         Igen, persze! Flor majd mindent megold... – elégedetlenkedtem. Nem is csak amiatt, hogy Marshall ruháját kell kimosnom, hanem mert ha valami probléma adódik ebben a társaságban, akkor mindenki fülét, farkát behúzva menekül, és ki marad arra, hogy elvégezze a piszkos munkát? Hát persze, hogy én.

Megragadtam Mars csuklóját, és a női mosdó felé húztam. Először hezitált, hogy be merjen e jönni, de mivel elég érdekesen nézett ki a folt, végül mégis bemerészkedett velem.

Beálltunk a tükör elé, én bevizeztem egy szalvétát, ő pedig elővette a telefonját, és készített pár képet, amíg én szépen takarítottam a zakóját, ami közben rajta volt.

-         Minek guggoltatok az asztal mögött? – nézett rám.

-         Csak beszélgettünk – dadogtam. Mondtam már, hogy mellette ilyen leszek?

-         Na, és miről? – pislogott „szépen”.

-         Semmi érdekesről – ráztam meg a fejemet.

-         Végig hallottuk, kár a tagadásért! – Elégedett mosoly terült szét az arcán.

-         Hazudsz, nem hallottátok – mosolyogtam vissza zavartan. Kicsit megijedtem, hogy mi lesz, ha tényleg hallották. Mert ha végig hallgatták, ahogyan Luckynak arról papolok, hogy tetszik, az elég ciki.

-         Á, arra számítottam, hogy talán elmondod – röhögött fel, ez pedig eléggé megnyugtatott.

A folt először úgy nézett ki, mintha csak egyre jobban szétkenném, de a végén szépen eltűnt.

Egy nő bejött a mosdóba, mire Mars krákogott egyet, és hangosan beszélni kezdett.

-         Köszi, hogy kiszedted a foltot a zakómból, most már azt hiszem megyek is, mert én nem ide tartozom, mert tusos, ez a női mosdó, én meg férfi vagyok – vigyorgott.

-         Felfogtam – pislogtam rá laposakat.

Miután elhagytuk a mosdót meg akartam keresni Luckyt, de megláttam Susant és Harryt, akik odaintettek magukhoz. Nem nagyon akartak elengedni, mert velük is kell lennem, meg szerettek volna beszélgetni a „profi szervezővel”. Nagyon tetszett nekik a szertartás, nagyon meghatotta őket a Thousand Years, mert találó volt, de nem is tudták, hogy a java még csak most jön.

Leültem velük a családi nagyasztalhoz, aminél volt elég hely volt az egész famíliának. A mi szüleinknek, az ifjú párnak, Harry szüleinek, a nagyszülőknek, és Harrynek még két testvére van, ők is ott ültek velem együtt.

Jó hangulatban telt az ebéd, Harry két húga elég jó-fejnek bizonyultak, legalábbis nem olyan unalmasak, mint amilyennek Susan leírta őket.

Szerencsémre a torta felvágása is egy csepp vér nélkül ment végbe, én pedig megnyugodhattam. Ezentúl semmi dolgom nem volt, a többi már csak az ifjú páron múlt. Kicsit kevesebb fény volt, mindenki táncolt, Susan immár egy piros ruhában volt, és szegénynek minden vendéggel táncolnia kellett, hiszen nem mondhatott nemet egy felkérésre sem.

Apával és Harryvel természetesen táncoltam, mivel az kötelező volt, a többi tekintetet kerültem, nehogy véletlenül is felkérjenek.

Leültem a legsötétebb helyre, ahová sok széket toltak, és szinte megközelíthetetlen volt az idősödő embereknek, mer nem voltak olyan ügyesek, hogy átmásszanak a székeken.

Éppen egy mappát néztem át, hogy minden rendben ment e, és azon bosszankodtam, hogy Apa és én is elfelejtettük, hogy neki beszédet kellett volna mondania.

-         Mi a probléma? – kérdezte hirtelen valaki mögülem, én pedig iszkréten felugrottam ijedtemben.

-         Kihagytuk az esküvő egy lényeges pontját – fújtattam.

-         Ne rágódj azon, már nem lehet visszahozni – mosolygott rám. – Szerintem a nővéredék így is tökéletesen érzik magukat, úgyhogy most ideje lenne, hogy te is kikapcsolódj...

A kezét nyújtotta felém, ezt pedig felért a „szabad egy táncra?” kérdéssel.

-         Én? – döbbentem meg.

-         Nem, a szék... szerinted?

-         Hát, éppenséggel pont ráérek – mosolyogtam, és megfogta a kezemet, hogy átsegítsen a székeken. Görcsbe rándult a gyomrom, és felmelegedett a kezem, a vállam, majd az egész testem. Egy ilyen felmelegedési hullám ment át a szervezetemen.

Felbattyogtunk a táncparkettre, majd magához húzott, és felcsendült egy zene, amit pont én írtam fel a lejátszási listára, és nem Susan választotta. Ez a mi dalunk lesz!