9. rész

9. rész

Az eredeti rész feltöltésének időpontja: 2013/01/21

A javított rész feltöltésének időpontja: 2014/03/03

Megjegyzés: Kissé eseménytelen és összecsapott rész lett, de néha kellenek ilyenek is... :)

Remélem, ti nem látjátok majd olyan rossznak, mint amilyennek én ítélem..:D

A strandolás után egy nappal szintén Melivel indultam útnak. Nem azért hanyagolom el Luckyt, mert nem szeretem, vagy valami ilyesmi, de az ő ajándékát akartuk beszerezni. Fogalmunk sem volt, hogy idén mivel lephetnénk meg csoportosan a szülinapja alkalmából. Minden közös ötletet elsütöttünk már, amit csak akarhatott.

Ilyenkor, délelőtt szerencsére nem futhatunk össze vele a városban, mivel az öregek otthonában dolgozik. Mondhatni ez egy részmunkaidős állása, de pénzt nem kap érte. Ledolgozza a kárt, amit okozott. Ezúttal csak részegen graffitizett, majd belekötött a polgárőrökbe. De láthatólag belenyugodott a következményekbe, és meglepő, de ide szívesen is jár, mivel van ott egy néni, akivel mindent megoszt, és meg is értik egymást. Hmm... Lehet, hogy már nem is én, hanem a néni a legjobb barátja? Jobban kellene vigyáznom Luckyra!

A városban, a főutcán sétálgattunk, amikor Melissa hirtelen lemaradt. Nézelődni kezdett a kirakatban, és egy nyakláncon megakadt a szeme.

-         Azt nézd! – Miközben összetapicskolta a kirakat üvegét, még össze is lehelte azt, és az eladónő elég furcsán méregetett minket odabentről.

-         Lucky nem szereti a baglyokat... Meg amúgy is, az túl okos hozzá – ráztam meg a fejemet, majd elrángattam, nehogy kijöjjön az eladó, és ő kérjen meg minket a távozásra.

-         Akkor Lucky miket szeret? – kérdezte Meli bánatosan, miközben egy eldobott, üres, narancsleves flakont rugdosott.

-         Állatokban gondolkozol? – kérdeztem, és meredten a tornacipőm csíkos orrát lestem.

-         Tényleg! – Meli felkapta a fejét. – Vehetnénk neki kiskutyust – mosolygott rám.

-         Nem vehetünk neki kiskutyát... Hiszen az óriási felelősség. – Megütögettem a fejét, hátha észhez térül, de nem sikerült helyes gondolatokra terelnem az eszét.

-         Akkor mit vegyünk neki? Ékszert? Annyi millió ékszere van már, hogy az év minden napjára vehetne fel mást. De kiskutyája csak egy lenne...Vagy adhatnánk macskát, pónit, esetleg aranyhalat... – A levegőben hadonászott, majd feltette a napszemüvegét.

-         Ez nem is rossz ötlet – töprengtem el.

-         A póni? – csillant fel a szeme.

-         Az aranyhal – nevettem el magamat. – Az aranyhalak amúgy is szerencsét hoznak, nem?

-         Egy zseni vagyok – vigyorgott elégedetten Melissa.

Rögtön egy kisállat-kereskedés felé kezdtünk csörtetni, ami nem is volt olyan messze, mint gondoltuk. Ahogyan beértünk rögtön feltűnt a szokatlan szag. Semelyikünknek nincsen semmiféle kisállatunk, ezért a táp és a sok hal szag különös volt.

Az eladó türelmesen bánt velünk, próbálta értelmezni a beszédünket úgy is, hogy befogtuk az orrunkat, és végül elvezetett minket a pompás aranyhalakhoz. Szórakozottan figyelte a jelenetünket, és ameddig nem jött új vásárló, addig próbált minket kisegíteni.

-         Néz már, mekkora szeme van! – És Melissa újra rátapadt egy üvegre, most éppen egy halat zaklatott.

-         Azt hiszem, hogy mindenki jobban jár, ha a hal nálam éjszakázik – konstatáltam magamban, tudtam, hogy a barátnőm nem figyel rám, úgy lefoglalta a hal.

-         Na, jó lesz ez? – mutatott az akváriumba egy aprócska halra, amelyik minden volt, csak nem aranyhal. Be kell vallanom, hogy ennél aranyosabb zöld halat még nem láttam, de aranyhalért jöttünk, nem?

-         Drágám, ez nem aranyhal...

-         Akkor az! Az tök fényes, meg sárga. Akkor az tuti, hogy aranyhal, nem?

-         Tényleg aranyos. – Közelebb merészkedtem az akváriumhoz, amiben a hal békésen úszkált, pontosan addig, amíg mind a ketten oda nem mentünk, mert akkor már megkergülten ficánkolt, és aztán nekiúszott az üveg falának. – Na, ezt a halat Luckynak teremtették – bólintottam meglepetten.

-         Sikerült választani? – jött közelebb az eladó, aki időközben végzett a többi vásárlóval.

-         Igen, ezt szeretnénk elvinni.

Mikor minden apró kelléket megvettük a halnak, hogy boldogan élhessen a csodálatos új otthonában, indulni készültünk. Vagyis én el akartam indulni, de Melissa megpillantott egy csincsillát, amelyik kergén szaladgált a ketrecében.

-         Úristen – visított. – Hazavihetem? Mennyire édes!

-         Hát... nekem igazából mindegy. De személy szerint azzal a tanáccsal szolgálok, hogy okos döntés lenne egy hörcsöggel kezdeni, nem?

-         De hát ez annyira édes! – Azt hittem, hogy Meli szemei kiesnek, annyira ki volt düllesztve.

-         Figyelj. Ha minden egyes cuki dolgot hazavinnél, akkor hol laknál? Teli lenne a házatok a sok édes dologgal. Amúgy is egyszer minden állat megvadul. Egyszer majd megharap, akkor már biztos nem találod annyira aranyosnak, ugye?

-         Hát, inkább megbeszélem ezt Anyuval. Ő megértőbb – prüszkölt egyet, és mintha én sértettem volna meg őt, kiviharzott az üzletből.

Az eladó annyival köszönt el, hogy „sok szerencsét”, majd rám mosolygott, és intett egyet. Hát ez szuper.

Melissa még azért hajlandó volt megvárni, és együtt mentünk el hozzánk, ahová már a fiúkat is hívtuk. Amikor mi odaértünk, Brad és Mars már rég ott vártak ránk az ajtó előtti lépcsőn ülve, de Sam és Adam még nem érkeztek meg.

-         Először a kavicsot öntsük bele, vagy a vizet? – kérdezte Marshall, aki mellesleg elég aranyosan nézett ki egy zacskó szivárvány színű kaviccsal a kezében.

-         Nem tudom, szerintem a vizet kéne először... – gondolkoztam.

Megoldottuk, majd mikor már megcsináltuk ketten Marssal, Lucky kijelentette, hogy szerinte éppen fordítva kellett volna.

Adam az állatkertből érkezett, mint szorgos munkás ember, hiszen ő szeret kihívásokat vállalni, nem mint a testvére Sam, aki valószínűleg otthon várt a csodára, vagy nézte a tévét.

Egyébként ez a mi kis baráti társaságunk. Sam és Adam, a családunk régi barátai, Brad és Marshall, egy véletlen találkozás során, Lucky, egy kávézás után, és Melissa, akivel a játszótéren találkoztam először. Ha úgy tekintjük, itt én hoztam össze mindenkit mindenkivel. A barátságukat nekem köszönhetik!

-         Nem állatkínzás egy buggyantnak adni állatot? – röhögött Marshall. Ő is szereti Luckot, csak éppen nem úgy mutatja ki, mint a normális emberek.

-         Szerintem meglesznek együtt – vigyorgott Adam, és a zacskóra mutatott, amelyben a hal szenvedett. Ott vergődött a vízben, már komolyan kezdtük azt hinni, hogy belefullad a vízbe.

Mindannyian rákészültünk, hogy beletesszük a gömbakváriumába.

-         Az igazság pillanata, amikor eldől a jövőnk. Most íródik meg a jövő történelme, a szegény hadi fogolyról, Ficánkáról. Vajon túléli, vagy belehal a mély vízbe?

Igen, Ficánkának kereszteltük el... Passzolt a név.

Amikor Ficánka végre a vízben volt, békésen kezdett el úszni, egyenesen az akvárium üvegének... De tovább ment!

-         Haláli. Ez a hal tényleg olyan, mint Lucky – röhögés közben Sam leborult a székről, és a földön nevetett tovább.  A nevetésből hallatszott, hogy mindenki sikeresen visszaemlékezett arra a pillanatra, amikor Lucky nem vette észre az üvegfalat, és nekisétált.

Egy kis hatásszünet után mindenki próbálta helyrerakni a gondolatait, és több kevésbé ment is, csak amikor valakinek nem sikerült teljesen visszaállni, és kuncogni kezdett, akkor mindenkiből kitört a röhögés.

-         Ti mit vesztek neki? – érdeklődtem, mielőtt újra folytatódna az ördögi kör.

-         Egy tábla csokit – mosolygott Mars.

-         Lehetetlen vagy. Egy tábla csokit? Ennyi? -  A homlokomat dörzsöltem idegességemben.

-         Mit kéne? – rázta meg a fejét.

-         Valami egyedibb ötleted nincs? Például tanuld meg gitáron a „Boldog Szülinapot” dalt.

-         Szerinted mit játszok le minden évben Bradnek? Minden évben ez a szülinapi ajándéka.

-         De minden évben más verzióban! – Brad úgy helyeselt, mintha neki ez annyira tetszene... Bár, látszólag őszintén mondta.

-         Nekem amúgy Lucky azt mondta, hogy ő a szülinapján több millió lufit szeretne elengedni – kezdett el pampogni Sam, mintha ezzel óriási segítséget adott volna.

-         Persze, zsenikém! Ha szerzel annyi lufit, és héliumot, akkor megoldható – vettem elő a legbájosabb mosolyomat, és ezzel finoman közöltem, hogy ez nem egy jó ötlet, ameddig nincs hozzá megfelelő ezközünk.

A többiek megbeszélték, hogy mit vesznek, addig pedig én töprengtem az összes többi dolgon. Végül a gondolataim ott kötöttek ki, hogy éppen csak vége lett a nagy esküvő őrületnek, elkezdődött a születésnapi parti megrendezése őrület. Soha nincs egy perc nyugtom sem. De végül is, minél hamarabb kezdjük el, annál hamarabb lesz vége, nem?

-         Oké, akkor mindenki írjon össze hat embert, akit el akar hozni. Lehetőleg olyanokat, akiket Lucky is ismer. Rendben? – osztottam ki a feladatot.

-         Nem gondolod, hogy ez így csöppet gyors? Még át sem gondoltam az egészet – ellenkezett Marshall.

-         Egy hetünk sincs a buliig, már ha egyáltalán lesz... És ha egy nappal előtte majd szólunk a meghívottaknak, hogy „amúgy buli lesz”, akkor szerinted mennyien jönnek el? Vendégek nélkül nincsen buli – mosolyogtam gúnyosan, amire Marshall egészen megértően nézett rám.

Természetesen most is igazam volt, hiszen én mondtam nekik egy hete is, hogy kezdjük el megszervezni ezt az egészet, és ne hagyjuk az utolsó pillanatra. De hát „sok idő van még addig”.. Tényleg. Most pedig kapkodunk, mint valami idióták.

Mindenkinek adtam egy lapot, amire jegyzetelhettek, és elkezdtük együtt kivesézni, hogy kik jöhetnek, vagy esetleg kiket tilthatunk ki rögvest a buliról.

Meli merengve bámult ki az ablakon, amikor aranyos hangon megszólalt.

-         Ahj, annyit beszélünk Luckyról, hogy már odaképzelem a járdára – nevetgélt.

Mindenki egyszere nézett ki az ablakon, ahol Lucky közeledett az ajtó felé.

-         Valaki vigye innen a halat! – Marshall volt az első, aki reagált a parancsomra, és két kézzel megemelte a súlyos akváriumot a riadt hallal együtt.

Követett a szobámba, ahol nem volt ötletünk, hova is tehetnénk. Kintről már hallottam, hogy a többiek beszélgetnek a barátnőmmel, de mi még mindig egy helyben toporogtunk.

-         Drágám, nem akarlak megzavarni az elmélkedésedben, de nekem éppenséggel lerohad a kezem, olyan nehéz ez a sz...

-         Az ágy alá –utasítottam gyorsan, mielőtt csúnyát mondott volna.

A nevek listáját is gyorsan bedobtam ugyan oda, majd mind a ketten felkeltünk a földről. Egymásra néztünk, és halkan elnevettük magunkat.

-         Ki fogja bírni a hal? – suttogtam.

-         Biztos – vont vállat. - Egy órába nem hal bele...

-         És mit mondunk Luckynak, miért voltunk itt bent? Ketten...

Erre Marshall elmosolyodott, beleharapott az alsó ajkába, és közelebb hajolt hozzám. Az arcát lehajtotta az enyém mellé, majd mikor már a nyakamon éreztem a leheletét, belesúgta a fülembe, hogy „majd improvizálok”.