21. rész

Nagyon sajnálom, megint egy nagyon rövid rész (még az előzőnél is rövidebb), pedig hosszút ígértem... 

A következőt tényleg hosszúra fogom :)

A szobában minden teljesen modern volt. Halvány színek, letisztult formák... Hát ilyen egy pszichológus rendelője.
Egy bőrkanapén ültem, amikor Dr. James besétált a szobába. Túl fiatalnak néz ki.
- Mielőtt elkezdenénk, tisztázni szeretném, hogy nem vagyok őrült! - fújtam egyet mérgesen.
- Rendben - bólintott, majd leült velem szemben. - Hívj csak Scott-nak. Szerintem tegeződhetünk...
- Flor - mosolyodtam el. Tudtam, hogy fiatal!
- Anyukád mesélte, hogy borzalmas álmaid vannak. Mikor kezdődtek el?
- Amióta az eszemet tudom, csak ilyeneket álmodok.
- Mit álmodtál a múlt éjjel?
- Semmit... Legalábbis nem emlékszek rá... - vontam vállat.
- Akkor mi a legfrissebb emléked?
- Több álmon keresztül beszélgettem egy lánnyal, akit megöltem, de az arcát csak a tükörben láttam meg...
- Egyszóval megölted magadat? - vonta össze a szemöldökét.
- Konkrétan igen... - köszörültem meg a torkomat.
- Valamit változtatni szeretnél az életedben?
- Nem... Egyáltalán nem.
- Mesélnél a többi álmodról is?
- Mindig meghal valaki, sokszor én is...
- Nem félsz tőlük?
- De. Van amikor nem merek elaludni, mert félek, hogy aztán nem ébredek fel. És mi van akkor, ha ez valami előjel? Hogy akik meghaltak, majd a való életben is megfognak...
- Abba bel kell törődnöd, hogy egyszer mindenki meghal...
- Tudom, csak... ha úgy, mint az álmaimban? - a szemembe könnyek szöktek. Ez a téma mindig érzékenyen érint, de tudtam, hogy valakinek el kell mondanom, ki kell adnom magamból a sok feszültséget, amit az álmok hoztak...
- Lehetetlen... - rázta meg a fejét nyugtatásképp. - Van olyan tevékenység, ami után nem álmodsz?
- Nem figyeltem még meg...
- A következő alkalommal folytatjuk - mosolygott. Ezzel arra célzott, hogy van több ember, aki őt várja. Várják a pszichopatái.
- Viszlát, Scott! - mondtam, és kiviharoztam az ajtón.
Komor idő volt. A kósza felhők az égen, néha letakarják a napot, aztán újra kisütött. Hiányozni fog a nyári idő...
Egy hét... A régi arcok, akikkel már a harmadik évemet fogom kezdeni. Félelmetes a gondolat, hogy már nincsen sok a gimnáziumból, és az, hogy Lucky-t megint ritkán fogom látni...
A földet fürkészve mentem előre, nem néztem, hogy kik jönnek-mennek.
Nagyot koppant a fejem. Azt hittem, hogy egy oszlopnak mentem neki, de Adam volt. Nagyon meglepődtem, hogy ilyen időben látom.
- Sajnálom! Jól vagy? - mentegetőzött.
- Egyben vagyok - küldtem felé egy mosolyt.
- Engesztelésképp egy fagyi? - mutatott a cukrászda felé. Nincs messze, csak egy utcányira. Végül is beleegyeztem, mivel ez csak egy fagyi...
Adam-el kiskorunk óta nagyon jóban vagyok. A szüleink jóban vannak, ezért elkezdtünk kijárni a városba. Sam félt az új dolgoktól, ezért mindig otthon maradt... De Adam nagyon sok titkát rám bízta.
Vicces, hogy valójában én hoztam össze a társaságunkat. Mindenkit megismertettem mindenkivel.
- Milyen a fagyi? - kérdezte Adam egy kis csönd után.
- Jó - vontam meg a vállam.
Adam arca annyira más volt most... Nem tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy mennyire gondterheltnek tűnik... Nem akartam rákérdezni, mert lehet, nem akarna beavatni, hisz az utóbbi időben eléggé eltávolodtunk egymástól.
- Sam hogy van? Rég hallottam már róla - mosolyogtam.
- Most még visszahúzódóbb lett, mint volt... Csak velem megy akárhova. Nem tud önállósulni. Pedig már 17 éves... - panaszkodott.
- Nem nőhet fel rögtön mindenki.
- De annyira idegesítő, hogy rám akaszkodik, mindig csak rám számít... Magára nem tud...
- Ikrek vagytok. Ez nem alap dolog? - csodálkoztam.
- Egy idő után már kibírhatatlan...

Kedves volt Adam-től, hogy vett nekem fagyit, és még haza is kísért, de azt mondta, nincs jobb dolga. Végül is nekem sem, szóval szívesen lógtam vele.

Anya otthon elkezdett zaklatni, hogy jönnek holnap a barátnői, és én süssek nekik vacsorát… Ezért késő estig egy szakácskönyvet böngésztem.

Reggel már nem volt otthon senki, úgyhogy leültem filmet nézni. Indítottam a szerelmes filmekkel, aztán egy szomorú állatos film, vígjáték és a legvégén horror. Ezzel el is ment az egész napom. Még mindig pizsamában voltam, amikor Lucky. Furcsán mért végig, hogy délután négy óra, én meg még mindig alvásra készen vagyok.

-  Holnap ráérsz? Fontos lenne. Én sétáltatom Mars kutyáját, de holnap megyünk anyuval strandra, és nem tudnád elvinni te?

-  Dehogynem – mosolyogtam rá. Amúgy is szeretem azt a kutyát, reményeim szerint holnap is jól ki fogunk jönni egymással.

Elbúcsúztunk egymástól, mert sürgős dolga akadt, és elment. Valójában örültem volna a társaságának, de nem akarok folyton rajta lógni, mert mint megtudtam, az idegesítő hosszútávon.

Így sétáltam be a házba, ahol még szólt a tévé. Egy óra alatt elkészítettem Anyának a vacsorát, desszerttel együtt. Jó hét óra volt, amikor már ment le a nap, és teljesen kész voltam. Hihetetlen, hogy a semmittevésben mennyire el lehet fáradni. Gondoltam, mivel Apa üzleti útra ment, leülhetek a gépéhez, így a dolgozószobája felé vettem az irányt.

Benyitottam, és ott volt valaki. Teljesen lesokkoltam. Fekete nadrág, fekete kapucnis pulcsi. Éppen Apa dolgai közt kutakodott. Teljesen lesokkoltam. Nem tudtam megmozdulni sem.

A kapucnis ember ijedtében kimászott a nyitott ablakon, én pedig azt sem tudtam kit hívhatnék.

Marshall? Nem, minek őt zaklatnám ilyenekkel?

Lucky? Fontos dolga volt, akkor nem zavarom…

Adam… Gyorsan tárcsázni kezdtem, és amint felvette elhadartam a látottakat. Hisztérikusan és sokkolva beszéltem.

-  Most nyugodj meg, és hívd a rendőrséget! – mondta halkan. – Indulok hozzátok.