1.rész

1. rész

Az eredeti rész feltöltésének időpontja: 2013/01/08

A javított rész feltöltésének időpontja: 2013/11/04

Megjegyzés:-

Félretolt asztalok, pakoló emberek, és csörömpölés. Ez a készülődés kellemes elképzelése. Most éppenséggel összevissza volt minden asztal, és még a székek is szertelenül helyezkedtek.

Még jó, hogy bejöttem ellenőrizni a terepet... Hát így kell készülődni egy esküvőre, hogy mindenki pihenget, és ül a formás kis fenekén, hogy „majd lesz valami”?

Mindenféle bejelentés nélkül elordítottam magam, mire mindenki odakapta felém a fejét. Ijedt arccal meredtek rám, és valamilyen szinten meg is értettem őket, hiszen egy szőke, mosolygós lányról senki nem hinné, hogy pillanatok alatt képes átváltozni szörnyeteggé.

-         Nem úgy volt megbeszélve, hogy maguk a terv szerint berendezik a termet?

-         Hát, csináltuk... most éppen ebédszünetet tartunk – motyogta az egyik ember, az egyetlen, aki meg mert szólalni a „sokk” után.

-         Mióta tartanak ebédszünetet? Ahogy elnézem, még a levegőt sem mozdították meg, mióta én elmentem innen – keltem ki magamból ordítozva.

Mindenki elégedetlenül összeszedte magát, és a kezébe vett egy fénymásolatot, amin rajta volt, mi szerint kellene berendezni a termet. Az kör asztalok csoportokra voltak osztva, olyan rendben, hogy minden közösen meghívott társaságnak együtt legyen a helye.

Nem is csodálkoztam már, hogy mindenki olyan gyorsan pakolt... Talán besokalltak a sok ordítozástól? Valószínűleg minél hamarabb szabadulni akartak a parancsolgatós hárpiafőnöktől. Sokan szokták kérdezni, hogy nem zavar, ha mások így hívnak. Hát, egy ideig zavart, amikor még nem vallottam be magamnak, hogy az vagyok. De most már tudom, és szeretek is parancsolgatni. Minden úgy jó, ahogy én mondom. Egy kész diktátor vagyok.

Időközben megérkeztek a zongorát szállító emberek is, és legnagyobb örömömre mindent eltolhattunk az útból, hogy a hangszer beférjen a becses helyére.

-         Oda tegyék! - mutogattam, és minden ahogy kimondtam egy szót, képesek voltak megtenni egy lépést. Gondoltam, hogy nem egyszerű feladat, de erre vannak kiképezve, nem?

A két nagydarab férfi letette a zongorát, majd elégedetten kinyújtózkodtak. Éppen elindultak volna, amikor beálltam eléjük. Még mindig alig bírtam megszólalni, amiért nem voltak képesek oda tenni a nagy zongorát, ahová én mondtam.

-         Magának az a jobb oldala? Én jobbat mondtam, maguk pedig balra vitték. – Nyugodtan kezdtem mondani a magamét, majd mire befejeztem, már rohantak is vissza megint arrébb tenni, körülbelül ötödszörre.

Tudom, nem bánok valami kedvesen az emberekkel, de ez a nővérem esküvője lesz, és ha valami nem úgy alakul majd, ahogy én terveztem, akkor magamat fogom hibáztatni egy életen keresztül.

Na meg persze a másik ok, amiért bevállaltam az egész tervezését... Tudom, hogy nekem nem lesz esküvőm, sem barátom, sem élettársam. Egyedül akarom leélni az életemet, mert minden más fontosabb a „szerelemnél”. Egyáltalán mi az a szerelem? Létezik egyáltalán? Na, szerintem nem. Hiszen senki nem tud egy értelmes szellemi magyarázatot adni róla, a tudománnyal pedig lehet bizonyítani. Ezek csak hormonok, nem kell komolyan venni... Legalábbis én ezt teszem.

Elengedtem a hangszert szállító embereket, akik már-már rettegve pillantottak felém, félve, hogy egy pillanat, és leordítom a fejüket. De nem tettem, ahhoz túlzottan bele voltam merülve a gondolataimba.

-         Florence! Ez elképesztő – zökkentett ki a gondolataimból Harry, a nővérem vőlegénye.

-         Tudom – jelentettem ki nyugodt hangon a sikeremet, hiszen mit szerénykedjek, ha egyszer ő is így gondolja, meg persze én is? – Bár, kicsit késve fogtunk munkához, így még vannak részletek, amikbe nem ártana belejavítani... De azt is megoldom, van még rá majdnem egy egész napom!

-         Elhiszem, hogy kész leszel vele. Az esküvőm a lehető legjobb kezekben van – mosolygott.

-         Köszönöm – mondtam viszonozva a mosolyt, majd hirtelen megölelt.

Ő az első Susan jelöltjei között, akit szeretek, és nem csak azért, amiért őt muszáj volt megkedvelnem az esküvő miatt. Harry már az első perctől fogva rendes volt velem, nem kezelt vihogó tiniként, és teljesen jól el lehet vele beszélgetni. Ezek alapján, majdnem egy év után azt mondom, hogy szinte bátyámként tekintek rá.

Magas sarkú cipő kopogását hallottam, erre pedig odakaptam a fejemet. Susan csinos volt, mint mindig. Egy hosszúszárú fehér nadrágot, és babarózsaszín ejtett vállú fölsőt viselt, krémszínű magas sarkúval.

-         Tudom, hogy nem közlöm veled túl sokszor, de annyira szeretlek, Flor – kiálltott fel, miközben körbenézett. – És nem csak ennek a termenek a kinézete miatt, hanem, ha te nem vagy, akkor nem kergetted volna el a többi pasimat, és akkor nem ismerném most Harryt – mosolygott rá az említett személyre.

-         Ez szép volt – töröltem meg a szemem alját, sírást színlelve. – De egyébként nem én kergettem el, hanem az alacsony intelligenciahányadosuk miatt nem szívesen akartak egy értelmes családba csatlakozni. Harry pedig megfelel mind az én elvárásaimnak, ráadásul még az okos kategóriába is beletartozik, így elfogadtam.

-         Hány pasit is kergettél el az érkezésemig? – röhögött fel Harry, majd átölelte a nővérem derekát, és mintha az előző csak egy költői kérdés lett volna, megcsókolta Susant.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zavart. Igenis zavart! A boldog szerelmes párocskák miért nincsenek tisztelettel a szomorú szinglikre? Ezzel mindent tönkre tudnak tenni egy esetleges boldog napban...

-         Látom gusztustalanul imádjátok egymást – szakítottam félbe az idilli pillanatot, amibe az én beleszólásom nem tartozott volna. -, de most kozmetikushoz kell mennünk.

Megragadtam Susan karját, és magammal rántottam. Egyikőjük sem nézte túl jó szemmel, de megszokták, hogyha ott vagyok én, akkor semmit nem tudnak nyugodtan csinálni.

-         Szia szerelmem! Szia FLor! – Már nem fordultam hátra, de a drága nővérem minden lépésnél, egy-egy nyaktörés-kísérlettel hátrafordult, és integetett.

Igazából nagyon gonosz voltam a nővéremmel. Féltékeny voltam a boldogságára, és arra, hogy milyen rendes barátja van éppen. Ez volt az oka, amiért csúnyán néztem őket, ezzel pedig megijesztettem őket. És valójában Anyának meg Apának sem voltak szimpatikusak a jelöltek, így Apa mindnek szerzett külföldi állást. Nem tudom, honnan, de intézett olyat, amit meg is fizetnek... elég rendesen. Innen már egyértelmű volt, hogy mi a fontosabb, a pénz, vagy a barátnő, akinek egy pszichopata húga van... A srácok mindig ígérgették, hogy „persze, tartani fogjuk a kapcsolatot”, „ha hazajövök onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk”, „minden olyan lesz, mint régen”, de persze ennek a fele sem volt igaz. Sőt, a negyede sem...

Ahogy kiértünk, és Susan végre hajlandó volt rám szegezni minden figyelmét, akkor elkezdtem neki ledarálni a sok teendőt, amik még az aktuális napra vonatkoztak. Mind a ketten bepattantunk a kocsiba, és még akkor is csak mondtam a magamét. A kajákról, a sminkesről és a fodrászról beszéltem, és aztán már meg is érkeztünk.

A kozmetikusunk általában a műteremnek kialakított pincében fogad minket, ami eredetileg azt a célt szolgálta, hogy Lily – a kozmetikus -, itt alkossa meg a világmegváltó festményeit. De ez egy régi nagy álma volt, aztán pedig beletanult a kozmetikus szakmába...

„Egyszer van esküvő egy évben” alapon minden kis apró részletet megcsináltattunk, hogy legalább egy napra minden olyan tökéletes legyen, amilyen még soha nem volt. Susan is értékelte a dolgot, hiszen a holnapi nap róla fog szólni, és nem akarta, hogy a szemöldöke, a szempillája, esetleg a körme egyetlen aprócska hibája is elrontsa a kedvét. Mivel ha valami nem tetszik neki a „nagy” napban, az állítólag az egész varázsát képes elrontani.

A sminkpróba nagyon sokáig elhúzódott, mert Susannel nem értettünk egyet abban, hogy egy árnyalattal sötétebb-világosabb legyen a szemhéjpúdere, de végül mégis én nyertem a vitában.