6. rész

6. rész

Az eredeti rész feltöltésének időpontja: 2013/01/14

A javított rész feltöltésének időpontja: 2014/01/18

Az utolsó pillanatban gondoltam meg magamat, és el akartam rohanni. Mert hogy is lehettem ekkora barom? Elgyengülni és engedni... Táncolni Vele. Az vígasztalt, hogy legalább nem úgy válaszoltam neki, mint aki igazán akarja ezt az egészet. Igazából tényleg nem akartam, mert a társastáncokban nem vagyok valami jó...

A barátok is szoktak táncolni egymással, a barátok is szoktak táncolni egymással – ismételgettem magamban, majd vettem egy mély lélegzetet. Se elmenekülni nem tudok, sem pedig Mars szemébe nézni.

A szemem sarkából láttam, hogy Lucky és Brad együtt táncolnak, pedig igazából még a zene sem kezdődött el. Visszafordultam az én partneremhez, aki annyira közel volt hozzám, hogy csak a mellkasát láttam. Olyan érdekes lett volna felnézni rá... Talán túl közel lett volna az arca az enyémhez... inkább nem is néztem az arcára, inkább a földet fürkésztem.

A szívem így is majd kiugrott a helyéről, én meg úgy éreztem, úgy remegek, mintha epilepsziás rohamom lenne, közben pedig nem is mozogtam.

A kezem pihent az övén, de nem akartam jobban megszorítani, csak úgy ott volt az övén, ő pedig kitartóan tartott. Megadta a tartást, nekem semmi dolgom nem volt. Ő vezetett.

Talán ez az egyetlen dolog, amiért rühellem a társas táncot. Amiért nem én vezetem a dolgokat. Ahhoz nem elég a fizikai erőm, hogy egy Mars alkatú srácot én elvezessek, de akkor is elég felháborító.

Tett egy lépést, én pedig majdnem elestem.

-         Nem tudsz táncolni? – kérdezte fülig érő vigyorral.

-         Élvezd ki, hogy valamihez nem értek, mert nem sok ilyen van – néztem rá összehúzott szemekkel. – De inkább mondjuk úgy, hogy megoldom sajátos módszerekkel, jó?

-         Jó, majd mindenkinek azt mondjuk, hogy én nem tudok táncolni – bólintott, majd kinevetett, és tovább táncoltunk.

Inkább ő próbált vezetni, én pedig kedvemre pörögtem és táncoltam volna, hiszen ez a zene olyan kedves, nem lehet rá úgy táncolni, ahogyan Marshall mutatta...

„Can we dance, Real slow? Can I hold you? Can I hold you close?” Ennél a résznél magához szorított, és nem engedte, hogy rosszul lépjek. Teljesen ellazítottam magamat, és hagytam, hogy vezessen. Rábíztam magamat.

A homlokomat odanyomtam a vállár, majd mélyen belélegeztem az illatát.

-         Feladod? – rázta meg óvatosan a vállamat.

-         Olyannak ismersz? – nevettem el magamat, a szemem pedig mindig csukva volt.

-         Dehogy is, csak olyan letörtnek tűnsz...

-         Elfáradtam a készülődésben. Már több mint egy hónapja csak ezt szerveztem.

-         Jól van, akkor pihenj – tolt el két lépéssel magától. A dalnak pont vége lett. – Majd máskor megtanítalak még lassúzni, ne feledd el, de most még a nővéreddel is táncolnom kell, sőt, még Braddel sem táncoltam! – A hangjában némi felháborodást véltem felfedezni.

-         Azt hiszem, hogy legközelebb a ti esküvőtökkel leszek elfoglalva – néztem rá „megértően”.

Ez a dolog a világ legostobábban hangzó dolga, de én komolyan jobban örülnék, ha Mars Braddel jönne össze. Akkor soha nem látnám nyomorult lányokkal ömlengeni... és még féltékeny sem lennék, mert Brad a legjobb fiúbarátom.

Nem! Milyen idióta gondolatok...

Lucky ugrándozva szaladt felém, miután Marshall elment, ezzel azt jelezte, hogy „úristen, úristen”.

-         Ne ilyen feltűnően már! – Lucky észrevette magát, majd lassabban próbált ugrálni, de úgy nézett ki, mint egy űrhajós a holdon. – Mi volt Braddel? – kérdeztem mosolyogva.

-         Csak rólatok beszélgettünk – prüszkölt. – Szerinte bele vagy zúgva Marsba, mondjuk ezzel nem is tévedett sokat!

-         Ugye nem mondtál neki semmit? – akadtam ki. – De nem is vagyok szerelemes...

-         Tudom milyen érzés szerelmesnek lenni – mosolygott.

-         Én nem lehetek szerelmes! Főleg egy Marshall Basic kategóriájú srácba – tiltakoztam. – Én egy olyan férfit képzelek magam mellé, aki értelmes, és nem szórakozik a suliban.. Mars nem vesz komolyan semmit – kezdtem a hosszú monológomat, de még az egytizedét sem mondtam el, Lucky pedig a szavamba vágott.

-         Hát, sokszor érthetetlen a szerelem, de nem is megértésre szorul...

-         Annyira sajnálom! – Mindenféle bejelentés nélkül a nyakába borultam, és megöleltem.

-         Mégis mit? – szorított meg.

-         Hát, hogy nem mondtam el ezt az egészet. Most pedig így rádömlesztettem az egészet...

-         Nyugi, hiszen nem voltál biztos az érzéseidben, akkor fölösleges lett volna elmondani, nem? Én sem osztottam meg veled elég sokáig a Brad ügyet...

Nagyon örültem, hogy Luck nem haragudott meg, amiért ennyi ideig nem tudott rólam, de most már felfogtam, jobb lett volna hamarabb elmondani, mert akkor még lehetett volna orvosolni a problémát. Állítólag már elérkeztem a menthetetlen kategóriába.

Az este folyamán Apa a kezembe nyomott egy üveg bort, hogy Luckyval igyuk meg, és nem voltam túl hű magamhoz, ezért tényleg majdnem sikerült meginnunk az egészet. Sokkal jobb hangulatban telt az este, mintha befarsultan ültünk volna, és beszélgettünk volna a saját kis problémáinkon.Egészen hajnal kettőig szidtuk a középkorú emberekkel a politikusokat, az élet nagy problémáit.

Éppen a környezetszennyezés volt témában, amikor odajött hozzánk Mars, hogy elköszönjön. Én rögtön fel is pattantam, hogy kikísérjem.

Kint közölte velem, hogy Brad részeg, ezért neki kell vezetni.

-         Hé, neked még nincsen jogosítványod személygépjárműre... tudtommal. Vagy van?

-         Nincs – mosolygott rám. Látszólag jól szórakozott rajtam, hogy piásan még okoskodóbban beszéltem.

-         Sajnos egyetlen józan, jogosítvánnyal rendelkező emberrel sem tudok szolgálni, úgyhogy ebben az esetben vezethetsz... De akkor veletek megyek! – Én elhatároztam magamat, de hogy minek?

-         Aztán meg hazasétálsz, vagy hogyan gondoltad?

-         Majd visszahozol, és aztán elmehetsz. Csak... nem tudom, de veletek megyek – jelentettem ki.

-         Én pedig tudom. Mert te szereted mindenbe beleütni az orrod – biccentett, majd beültette a részeg társát a hátsó ülésre, nekem pedig hagyta, hogy az anyósülésre üljek.

Rutinosan indította be az autót. Valószínűleg nem ez az első alkalom, hogy vezeti Brad autóját, de valahogy így sem érdekelt. Vele akartam menni, hogy ellenőrizhessem, és persze, hogy egy légtérben legyek vele. Nem is beszéltünk sokat, nem is akartam, hogy hozzám szóljon, nehogy kikotyogjak valami kelletlen információt.

Gyors kör volt. Marshall biztonságosan vezetett, és amikor visszavitt a buliba, hazaengedtem.

Puszival akartam elköszönni, mert a táncunk után annyira romantikus lett volna, de az utolsó pillanatban megfutamodtam, és kipattantam a kocsiból annyival, hogy „majd beszélünk”.

Amikor kiszálltam, Marshall elszáguldott. Legalább addig várhatott volna, amíg bemegyek, de már nem foglalkoztam vele. De ő tudja. Talán most azért ment gyorsabban, mert tudja, már csak a saját életéért felel. A szűk utcákon, hajnalban nem sűrűn lehet embereket látni, és mellette sem ül senki. Egy kicsit elkezdtem aggódni, de már semmit sem tehettem.

Hajnal ötig voltam ott az ünneplő néppel. Akkor már csak a részeg férfinép énekelt szomorú balladákat, természetesen Apával az élen. Érzelemkitörései voltak. Egyszer nevetett, máskor sírt, nem tudtam eldönteni, hogy mire fel, de olyanokat mondott, hogy „Susan már másé, és nem érdemli meg, mert nagyon rossz dolgokat tesz”.

Remélem, hogy azért a többség szépen fog visszaemlékezni az általam rendezett esküvő úgynevezett „afterpartyjára”.  Az egyértelműen látszott, hogy egy nő nem élvezte. Harry hívta meg, és úgy gondolom, ő lehetett az a volt barátnő, akiről hallottam. Egész idő alatt sírt, szalvétát gyűrögetett, és szúrósan nézte Susant. Igazából nem értem, mi vezette rá Harryt, hogy meghívja. Ez valami bosszú akart volna lenni?

Végre kimondhatom, hogy az esküvőnek vége. Ennyit a sok szervezkedésről, a szófogadatlan pakolóemberekről. Elegem volt már belőle. És kipihenhetem magamat!